Nem is tudom, mit kell egy ilyen jeles napon csinálni. Menjetek el a Manóba, nézzetek meg egy jó kiállítást. Történetesen pont egy nagyon jó kiállítás van ott. Na meg, más igazi intézménye úgysincs már a Magyar Fotográfiának.
Vegyetek egy fotóalbumot, keressetek fel egy másik galériát, vegyetek gépet a kezetekbe, csináljatok szép képeket, fotózzatok diára, filmre, memóriakártyára, kapcsoljátok ki a hipstamaticot, kapcsoljátok be a hipstamaticot, poroljátok le az elhanyagolt fotóblogjaitokat meg képmegosztóitokat, emlékezzetek meg a nap mint nap fényképezőgéppel, rabszolgasorban robotoló ismerőseitekről egy ingyensörrel.
Boldog Magyar Fotográfia napját!
A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége 108 szakmai, társadalmi szervezet (a fotográfiai közélet kétezer aktív szereplője) választotta ki a magyar fotográfia történetéből ezt a jeles napot, amely 2003 óta minden esztendőben a fotókulturális nemzeti örökség és a kortárs fotóművészet értékeire irányítja a társadalom figyelmét.
Augusztus 6-án lesz a Csendes-óceáni harcoknak véget vető atomtámadások hatvanötödik évfordulója. Idén a LIFE magazin talált néhány eddig még nem publikált fotót, melyeket Bernard Hoffmann, a LIFE munkatársa készített a bombázások után.
Hogy miért kerülnek elő évről évre eddig nem látott képek, talán ez a bejegyzés magyarázza legjobban az iconicphotos oldalán. A helyszíni tudósítók felvételeit a hatóságok elkobozták, vagy megsemmisítették. Az így elkallódott filmek nagy része sosem került publikálásra, talán ma is raktárakban porosodik valahol.
A bombázások után a legnagyobb hírügynökségek sem kaptak azonnal képeket, az Egyesült Államok és Japán részéről is erősen cenzúráztak minden anyagot. Hónapokkal a robbantás után jelentek meg az első fotók Amerikában, Japánban pedig 1952-ben közölték először nyomtatásban a képeket.
A cenzúra mellett a másik probléma maga a sugárzás volt. A robbanás pillanatát megörökítő japán Yoshito Matsushige hetekig nem tudta előhívni a fotóit a radioaktív szennyeződések miatt. Legtöbb képe végleg megsemmisült.
A most előkerült fotók látványban nem különböznek erősen az eddig is elérhető képanyagtól - valljuk be, nem maradt túl sok fotótéma a bombák után - de közelebb hozzák a pusztítást néhány személyes tárggyal, épületrészlettel. Érdemes melléjük a Google Life-archívumát is böngészni.
Külön érdekesség az a cikk-részlet, melyben a fotós az első élményeiről számol be a helyszínről. A lebombázott Berlint és Hamburgot is megjárt tudósítót sokkolták a látottak. Az egész városban alig tíz épület maradt állva, rajtuk kívül ameddig a szem ellát két láb magasan mindent törmelék és kiégett fák törzsei borítottak.
A levélben még harmincezer körüli halálos áldozatról és ugyanennyi eltűntről beszél Hoffmann, miközben tízezreket próbáltak elkezdeni kezelni, akik addig még nem látott égési sérüléseket szenvedtek. A bombázások 220.000 halálos áldozatának közel fele az ilyen sérülésekbe halt bele a csapás után.
Szorosan kötődik a témához, érdemes megnézni a japán művész, Isao Hashimoto zenés infografikáját, melyben az eddig valaha lefolytatott nukleáris kísérleteket összegzi . Lassan indul be, de aztán minden atom-nagyhatalom belehúz a hidegháború éveiben és az azt követő időszakban.
Érdemes figyelni a mintázatokat, ahogy az amerikai kísérletek élénkülésére válaszul mindig beindulnak az Oroszok is (vica versa), és ahogy minden új belépőre hirtelen a nagyok is elkezdenek gőzerővel válaszolni. Közben pedig nem elfelejteni: Minden villanás egy-egy atombomba, minden zenei hang egy robbantás.
Apropó, az idei megemlékezésre először küld hivatalos delegációt az USA (bocsánatot azért még mindig nem kérnek).
