Mi köze az első bikininek az atombombához?

A Crossroads program kísérleti robbantása 1946. július 25-én

Bármilyen egyszerű ruhadarabnak tűnnek, bikinit készíteni valódi atomfizika. A falatnyi fürdőruhák története szorosan kapcsolódik az atombombák történetéhez.

1946. július ötödike előtt az Egyesült Államok néhány szigettel odébb költöztette a Bikini-atoll őslakóit. A második világháború előtt német majd japán fennhatóság alatt álló, korallzátonyokon kialakult szigetcsoport a harcok után az amerikai nukleáris tesztek központjává vált, a nagyjából kétezer éve lakott Bikini és környéke hamar nukleáris-sivatagi paradicsommá alakult.

Hatvanhat éve kezdődtek a tengeri robbantások a Crossroads fedőnevű program keretében, az első két bombát alig húsz nap különbséggel robbantották, tíz év alatt összesen  húsz alkalommal végeztek teszteket. A kísérleti robbantások célja az volt, hogy az atombombák hatékonyságát vizsgálják hadihajók és különböző vízi egységek ellen.

A robbantásokat a szigetről dokumentálták, így Bikini partjáról készült a fenti fotó is, amin a második robbantás pillanata látható. A gombafelhő körüli széles kondenzációs felhő a detonáció következtében kicsapódó vízgőzből és vízcseppekből áll, a robbanás középpontjában a vízoszlop felett pedig a karfiol-alakú gfelhő. Kutatók meglepetésére a vizes közeg eltérő viselkedése miatt elmaradt a szárazföldi tesztek során megfigyelt jellegzetes gombafelhő.

Az első robbantások komoly pánikot okoztak a kutatók körében, a felemelkedő radioaktív vízfelhő ugyanis napokig a légtérben maradt, a szennyezett víz a sztratoszférába jutva csatlakozott bolygónk vízkörforgásához, esőzések alkalmával mérföldekkel odébb is kimutatható volt a csapadékban a radioaktív sugárzás.
Ezt a nem várt mellékhatást leszámítva az első tesztek sikeresek voltak, az elhelyezett hadihajók mindegyike használhatatlanná vált, a hajókon kimutatható sugárzás mértéke annyira magas volt, hogy megtisztítani is veszélyes lett volna azokat, így mind az óceán mélyén végezték. A hosszútávú tesztek során a megfigyelést végző hajók legénysége is komoly egészségkárosodást szenvedett, a sugárzásból kijutott a környéken dolgozó japán halászhajók legénységének is.

Juteszembe, valamikor tavaly írtam az atombomba-kísérleteket dokumentáló filmes csapatokról is.

A szigetet a tesztek befejezését követően 1968-ban nyilvánították lakhatóvá, de a politikai nyomásra meghozott döntés elhamarkodottnak bizonyult: a visszatelepített lakosok 150 millió dolláros kártérítést kaptak ugyan, de a környéken lehetetlenné vált az élet. A sziget körüli vizekben és a szárazföldön is szinte teljesen kihalt az élővilág, a megmaradt fajok fogyasztása pedig még tíz évvel a tesztek után is veszélyes volt.

1978-ban ki is költöztették ismét a lakosokat, miután a testükben veszélyes szintet ért el a strontium-90 nevű radioaktív izotóp mennyisége. A nyolcvanas években a helyiek még mindig azért lobbiztak, hogy szigetük földjét 38 centi vastagságban cseréljék ki - ezzel ugyan megszabadultak volna a talaj felső, szennyezett rétegétől, de vele együtt a teljes természetes növénytakarótól is.  Egy 2010-es UNESCO jelentés szerint a sziget még mindig nem alkalmas az életre.

Eközben Amerikában

1946. július 5. Micheline Bernardini francia táncosnő bemutatja az első bikinit a modern világnak

1946-ban július 5-én, hatvanhat éve, egy héttel a Bikini szigeteki tesztek megkezdése után Louis Réard francia divattervező (eredeti foglalkozását tekintve autószerelő) bemutatja a legkisebb fürdőruhát, amit valaha készítettek.

Bár a falatnyi fürdőruha ötlete nem volt túl egyedi (már az ókori görög- és római nők is viseltek hasonló, kétrészes ruhákat), de nem is aratott osztatlan közönségsikert.

Az első bikini bemutatójára a tervezőnek alig sikerült modellt találnia, aki vállalta volna a megaláztatást. Végül egy francia sztriptíztáncos, Micheline Bernardini vállalta be a szereplést.

A bikini elnevezés sem véletlen: a világ legkisebb fürdőruháját mérete miatt először Atome-nak nevezte el a Réard által is hivatkozott tervező, Jackques Heim. Heim fürdőruhájának felső része még bandana-szerűen takart, de Réard ezzel nem volt megelégedve. Szerette volna annyira csökkenteni a fürdőruha felületét, amennyit még épp elbírt a kor közízlése.

Réard kettéhasította az Atome fürdőruha felső részét, hogy a melleket két külön kosár tartsa, innen kapta nevét a bikini, ami Réard szerint hasonló hatást vált ki a férfiakból, mint a Bikini szigeten felrobbantott atombomba.

 Innen olvashattok még többet a témában:

LIFE Celebrates the Bikini - LIFE.com
Bikini, Bikini, OP:Crossroads - Wikipedia

Egy képeslap segíthet megoldani az amerikai repülés történetének legrégibb rejtélyét

1937. március 10. - Amelia Earhart és Lockheed Electra gépe indulás előtt a Los Angeles-i repülőtéren (AP)

75 éve tűnt el a Csendes-Óceán felett az első női pilóta, aki megpróbálta körberepülni a Földet az egyenlítő mentén. Amelia Earhart közel állt hozzá, hogy sikeresen teljesítse az utat: 11ezer kilométer volt már csak hátra a teljes távból, amikor megszakadt a kapcsolat repülőgépe és a földi irányítás között. Gépe sosem került elő, ám idén új nyomokra találtak egy korabeli fotón, ami segíthet megoldani a rejtélyt.

Amelia 1937. július 2-án indult Pápua Új-Guineából a csendes-óceáni Howland-sziget felé. Az aznapra a tervezett szakasz egy 24 órás, négyezer kilométeres repülés lett volna - útjának leghosszabb, összefüggő szakasza.

Már útja elején nemzeti hősként tekintett Amerika Earhartra, rejtélyes eltűnése máig az amerikai repülés történetének egyik legnagyobb legendája. A harmincas években számos elmélet keringett az eltűnésről: voltak, akik szerint Amelia amerikai kém volt, akit a japánok lőttek le felderítő küldetésén, mások szerint túlélte a balesetet, és titokban tért haza, hogy kudarca miatt elrejtőzzön a nyilvánosság elől, de azt is olvasni, hogy földönkívüliek térítették el a gépét.

 Az ügyben számos apró bizonyíték-foszlány került elő 75 év alatt, melyek a mai napig életben tartják a legendát.

Amelia Earhart, miután első nőként sikeresen
átrepülte az Atlanti-Óceánt (AP)

Utolsó rádiós bejelentkezésében Amelia vészesen fogyó üzemanyagról adott jelentést, de miután kidobálták csomagjaikat a repülőből (vele utazott navigátora, Fred Noonan is), még bíztak benne, hogy elérik a Howland-szigetet. Nem érték, valószínűleg rosszul mérték fel pozíciójukat, és el is tévedhettek a felhős időben.

Az amerikai és a japán tengerészet hetekig kereste a gép roncsait utolsó bejelentkezésük környékén, de a mai napig nem találták meg a kétüléses Lockheed Electra típusú gépet.

Roosevelt elnök 4 millió dollárt különített el a mentőakcióra a nagy gazdasági válság idején - ez talán jelzi, mennyire fontos volt a nemzetnek Amelia, és küldetésének sikere.

A mentőcsapatoknak néhány napig egy gyenge rádiójelet sikerült azonosítaniuk, ami periodikusan közvetített az Amelia által is használt frekvencián.
A jelek egy Nikumaroro nevű szigetről érkeztek, de felderítő gépek nem találták nyomát embereknek a szigeten, így végül feladták a keresést. Nem találták meg a gép roncsait sem, bár a sziget körül hirtelen mélyül a víz, az erős áramlatok pedig könnyen az óceán mélyére taszíthatták a repülőt.

1940-ben aztán meglepő fordulat következett az Earhart-ügyben, amikor brit telepesek érkeztek a szigetre: kezdetleges táborhelyet, egy pár női-és férfi cipőt, navigációs eszközöket és fém lemezekből (talán egy gép roncsából) hajtogatott szúró-vágó szerszámokat, állati maradványokat és egy emberi koponyát is találtak a lakatlan szigeten.

Kész is a tökéletes Robinson Crusoe történet, aminek ráadásul egy amerikai nemzeti hősnő a főszereplője.

A hatvanas évek közepéig több expedíció is átvizsgálta a szigetet, sőt, egészen a kilencvenes évek elejéig folytak kutatások (mondtam, hogy komoly legenda, igen) és több használati tárgy is előkerült, melyekből akár egyértelmű is lehetne, hogy egy amerikai nő élt a szigeten (találtak például egy Amerikában a harmincas években igen népszerű kézkrémet is). De a szigeten előkerült tárgyak között olyanok is voltak, melyek nem illettek a képbe: a női cipő például néhány számmal nagyobb volt, mint amiket Amelia hordott.

A hatvanas évekre a második világháborúban is lezuhanhattak gépek a sziget környékén, ezért nem biztos, hogy a talált tárgyak Amelia nyomát jelzik a szigeten, ezért nem tekinthetők egyértelmű bizonyítéknak.

Egyszerű megoldása lehetett volna a legendának a '40-ben talált koponya DNS-vizsgálata. A maradványokon végeztek is néhány tesztet, melyek a kezdetleges technika miatt nem hoztak használható eredményeket.

Az állkapocs feltehetően egy női koponyához tartozott ugyan, magassága alapján egy Earharthoz hasonló testalkatú nőhöz, de inkább a polinéz emberekre jellemző jegyeket mutatott. A megismételt vizsgálatok rácáfoltak az eredményekre, és mégis inkább egy amerikai (fehér) nőnek tulajdonították. A csontok aztán később elkallódtak, mai körülmények között már nem volt lehetőség a vizsgálatukra.

És amiért a posztot elkezdtem írni

A 2012. márciusában bemutatott felvétel, melyen talán Amelia gépének roncsa látható a bal oldalon. (AP)

Idén márciusban nyilvánosságra került egy amatőr fotó, amely új bizonyítékot szolgáltathat az eltűnt gépről: a felvétel néhány hónappal Amelia eltűnése után készült a Nikumaroro sziget partjainál.

A kép bal oldalán egy fekete folt látható, ami az Earhart keresését évtizedek óta koordináló, Történelmi Repülőket Kutató Nemzetközi Alapítvány szerint a Lockheed Electra futóműve lehet. Persze, ezt nem csak úgy rámondták, hanem modern képelemző szoftverekkel vizsgálták a felvételt, és így jutottak a következtetésre. 

A bejelentés hírére idén júliusban újabb kutatócsapatok indulnak a szigetre, hogy megtalálják a 75 éve elveszett repülőt, és pontot tegyenek egy szép kort megélt legenda végére.

Mit gondoltok, megtalálják?

Amelia történetéről részletesebben is olvashattok az alábbi linkeken, ahonnan én is utánanéztem a legendának:
A Missing Woman - New Yorker
Why cant' we solve the Amelia Earhart mystery? - Howstuffworks
Is this Amelia Earhart's anti-freckle cream? - The History Blog
Amerlia Earhart vanishes over the Pacific - LIFE.com

Szolgálni vagy kiszolgálni - melyiket csinálja ma a háborús fotós?

Memorial Day alkalmából a magunkfajták tarthatnak csendes megemlékezést a háborúkban dolgozó fotóriporterekről, akik a második világháború óta ugyanúgy részeivé váltak a konfliktusoknak, mint a harcokat vívó katonák.

Egy-egy fotóst kiemelni közülük nem érdemes, mindannyiukat felsorolni pedig lehetetlen lenne. Voltak akik meghaltak, súlyosan megsérültek, vannak köztük veteránok és valódi legendák is. Egy nagyon egyszerű mondattal be lehet mutatni a háborús fotósokat, akik szembe futnak a konfliktusokkal, mikor mindenki más menekül előlük: biztosan van valami kattanásuk.

Változtatni dolgokon, tájékoztatni, megmutatni, mi történik valahol a világ másik végén, megőrizni a történelemnek olyan pillanatokat, amiket évtizedek múltán felelevenítve átgondolhatók az akkori hibák. - Ezeket a kattanásokat szokták emlegetni ilyenkor.

Ilyen elhivatottság nélkül biztos nem viszi vásárra a bőrét egyik fotós sem, az emberi oldal tehát kipipálva. A képek utóélete viszont ennél sokkal összetettebb.

A háborús fotók a tájékoztatás mellett a kezdetek óta a háborús propaganda eszközei is, a szabad tájékoztatás és a korlátok közé szorított sajtós munka közti arány ma jócskán az utóbbi felé tolódik.

Ha végignézünk egy fotósorozatot bármelyik aktuális konfliktusról, mindig jusson eszünkbe, hogy a képek jó eséllyel nem lehetnének a monitoron, ha a fotós nem az őt vendégül látó hadsereg szabályait betartva, ellenőrzött körülmények között készíti és adja ki a képeket. Amik utána ennek megfelelően tükrözik a valóság egy szeletét.

Sőt, olyan egészen furcsa esetek is előfordulnak, mint amikor kiderül, hogy a fenti, romantikus kattanásokat magáénak valló VII. ügynökség szállítja a stock fotókat a világ két legnagyobb fegyvergyártó cégének is.

"Ha a képeid nem elég jók, nem vagy elég közel" - de Capa nem ezt mondta

Robert Capa - Fotó: Cornell Capa - Magnum

A Magnum fiatal fotósairól akartam egy posztot írni, és cikkek olvasgatása közben botlottam bele a sokszor ismételt Capa-idézetbe: "If your photos aren't good enough, you're not close enough" - olvasható legalább egyszer, minden fotózással foglalkozó oldalon. Sőt, továbbmegyek: tanfolyamok, könyvek épülnek erre a híres mondatra, azt oktatva, hogy tökösen oda kell menni, és megfotózni, amit meg kell fotózni.

Viszont Capa nem ezt mondta. Legalábbis létezik egy kibővített verziója az idézetnek, ami szintén Capától származik. A Magnum oldalán a hosszú idézetet használják az ügynökség bemutatkozó szövegében, míg a közismert idézet csak Capa profil oldalán olvasható.

Lehet, hogy ez csak nekem nem tűnt fel eddig, de így hangzik az eredeti:

"If your pictures aren't good enough you may be too close rather than not close enough,”

Vagyis, ha a képeid nem elég jók, akkor lehet, hogy túl közel vagy, nem pedig elég közel. Így azért összetettebb a mondanivaló, mint amit a butított verzió tanít - és nem csak azért, mert több van benne egy tagmondattal.

De mire gondolt Capa, amikor azt mondta, hogy túl közel? - Ebben a formájában az idézet sokkal jobban megállja a helyét a mai viszonyok között, amikor a képes történetek egyre személyesebbek, a hírfotók sokkal erősebben építenek érzelmekre és látványra, amikor munka során gyakran alakítjuk is (így vagy úgy) a körülöttünk zajló eseményeket. Ennek a változásnak volt az egyik úttörője a Magnum, ehhez az új úthoz fogalmazta meg intelmét alapítóként Capa.

A közelmenés (így szép szóval) addig jó, amíg nem ragadjuk ki a témát a kontextusából, nem megyünk annyira közel, hogy ne vegyük észre a nagy képet egy-egy sztori mögött, vagy akár azt, hogy amit csinálunk már inkább kiszolgál valamint, mint bemutat. Nem szabad annyira közel menni, hogy érzelmek vagy személyes kapcsolatok (vagy csak maga a téma) túlságosan befolyásolják a munkát, torzítsák a képeket.

A jó anyag akkor lesz jó, ha a képeken az látszik, hogy a fotós ott volt fejben is, nem csak a helyszínen - ilyesmire gondolt Capa.

*amúgy, megpróbálok majd jobban utánajárni, melyik idézetet mikor és miért mondta Capa, honnan ered a rövid, meg ilyenek. hamarosan

Elárverezték a leghíresebb Capa-fotót

Kedden került a Christie's aukciós ház árverésére az egyik leghíresebb Capa-fotó, és gazdát is cserélt nagyjából egymillió forintért (4500 dollár). Ez volt az első alkalom, amikor kortárs fotóriporter képe került kalapács alá a New York-i aukciós házban.

A fotó a partraszálláskor készült sorozat legismertebb kockája (volt róla két éve egy ígykészült bejegyzés, itt a blogon), a Robert Capa hagyatékát kezelő ICP felajánlásából került árverésre, a befolyó összegből a Líbiában tavaly elhunyt fotóriporter, Anton Hammerl családját támogatják majd. Az adománygyűjtést az Antonnal együtt  dolgozó riporterek indították, akik eddig saját képeik eladásával próbáltak pénzt gyűjteni a családnak.

(Ugyanígy gyűjtöttek pénzt tavaly a szintén Líbiában elhunyt Tim Hetheringtonnak és Chris Hondrosnak is.)

És miért pont ez a fotó? A Capa-archívum kurátora szerint Robert-és Cornell Capa mindig is nagylelkűek voltak fotóikkal, gyakran ajándékozták el őket ismerősöknek, barátoknak. Capa 1944-es fotója legalább annyira szól saját (a riporter) bátorságáról, mint a történelemformáló eseményről, amit megörökít. Emlékeztet rá mindenkit, hogy a képeken keresztül megismert történelem árát gyakran a fotókat készítő riporterek fizetik meg.

További érdekességek a Lightboxon és a Friends of Anton kezdeményezés oldalán.

Minden, ami Steve Jobs - egy ikonikus képben

Nekem ez a Steve Jobs kép. Diana Walker fotója, 1982-ből. Ennyi képaláírás tartozik még hozzá:

STEVE JOBS AT HOME  — “This was a very typical time. I was single. All you needed was a cup of tea, a light, and your stereo, you know, and that’s what I had.” —Steve Jobs

A Time oldalán mesél a fotós Steve Jobsról, a képekből pedig kiderül, hogy közeli barátok voltak: Steve karrierjének minden nagyobb pillanatánál ott volt Diana is egy fényképezőgéppel (aki egyébként húsz éven keresztül a TIME Fehér házi fotósa volt). Nagyszerű minden kép a sorozatban.

Elkezdődött az őszi ülésszak, újra lehet tarkókat fotózni

Fotó: Túry Gergely / HVG-Nagyítás

Úgy tűnik, nem változik az új parlamenti gyakorlat, miszerint a fotósok már csak az országgyűlés felső, emeleti páholyából dolgozhatnak, ha úgy van (tegyük hozzá: szó sem volt változtatásról, csak a mai nappal ismét látványosan demonstrálták a helyzet szomorú komolytalanságát a megjelent képek).

Miért rossz? - Több dolog:

Teljesen kiöli az életet a parlamenti tudósításokból. Felülről tarkókat lehet fotózni, őszülő fejeket, hátakat. Izgalmas. Bár a japánoknál állítólag van ilyen tarkófétis pornó.

A felülről fotózott ember nem szép látvány. A felülről fotózott ember negatív hangulati többletet (jajj.) kap. Erre már akkor rájöttek, amikor a film-és fotós szakma hajnalán először játszottak kamerákkal az operatőrök.

Csak nézzétek végig az indexes percről percre tudósítást, vagy az origost, vagy a miénket.

Tudat alatt nem társítunk semmi jót egy olyan emberhez, akire fentről nézünk le, akinek a feje búbját látjuk, akinek nem nézhetünk a szemébe a megszokott nézőpontunkból. Ez csak tovább növeli a távolságot választó és képviselő között.

Az új helyzettel a politikusok ráadásul duplán állnak sorba a pofonért, hiszen ha már jó kép nem készül róluk (az előbb említett értelemben), legalább a papírjaikba is belepillanthat bárki. Kikerülnek a másnapra szánt bejelentéseik, a kihúzott törvénytervezeteik, az átsatírozott szövegeik. (Mondjuk nem lepődnék meg, ha holnaptól mindenki csak letisztázott szöveget vinne magával az emelvényre. Gyanítom, hogy nem lesz örömünk sokáig csemegézni a hasonló lapok tartalmán)

Mit veszítünk ezzel?

Kényszerhelyzet ez, ami nem jó sem a sajtónak, sem a politikusoknak, sem az olvasónak, sem a történelemnek. Valamit mindenki veszít rajta, én a legjobban azt sajnálom, hogy nem ismerheti meg az olvasó a politikus emberi oldalát.

 Az ilyen galériákat bukjuk, ami hatalmas veszteség, úgy szakmailag, mint emberileg. Ha húsz év múlva majd visszanézzük a most készült képeket, nem fogunk ilyeneket találni, és ki tudja, talán jövőhéten maradunk le egy olyan pillanatról, mint amilyen ez volt '88-ban.

Ha ez így marad, nem láthatjuk többé rendesen nevetni, bosszankodni, gondolataikba merülni, szemöldököt, homlokot ráncolni a kedves (vagy a legjobban utált) képviselőinket. Megszűnnek embernek lenni. Csak őszülő, érdektelen fejbúbok lesznek, akik kurvára senkit nem érdekelnek.

Fotós szuperhősök a 40-es évekből, és amiért őket is magyaroknak köszönhetjük

Eddig azt hittem Pókember volt a legmenőbb akcióhős, aki valaha létezett az ismert univerzumok valamelyikében, de ma rá kellett jöjjek, hogy nem ő volt az egyetlen fotós, akinek szuperképességei voltak.

Az 1940-es évek elején, az egyre jobban elmérgesedő második világháború idejében járunk, alig néhány évvel azután, hogy Robert Capa megrengette a világot a spanyol polgárháborúról készült képeivel, aztán leiskolázott mindenkit a Capa képekkel.

Ő volt az az ember, aki igazi rocksztár szintre emelte a szakmát, annyira, hogy a haditudósító/fotóriporterek életét a képregényírók - rajtuk keresztül pedig a propaganda által megszólított fiatalok - az itt látható fotós képregények mintájára képzelték el. (és valljuk be, ez nem állt messze a valóságtól. Minden nap fotózunk lángoló repülőgépek ablakán kihajolva!)

1935-ben jelent meg a Kodak az első, otthon is egyszerűen hívható filmmel (igen, ez volt a Kodachrome), aztán a negyvenes évek elején a Kodacolorral. Ebben az időben vált tömegsporttá, bárki által elérhető önkifejezési móddá a fotózás. Ezekben az években jelenhettek meg azok az emberek, akik a mai napig sírnak, amiért bárkinek lehet fényképezőgépe.

Szóval fotózni a negyvenes évek óta igazán menő. És ezt képregények is bizonyítják.

Ma van a Magyar Fotográfia Napja

fotó: Stiller Ákos

Mit napja, világnapja!

Nem is tudom, mit kell egy ilyen jeles napon csinálni. Menjetek el a Manóba, nézzetek meg egy jó kiállítást. Történetesen pont egy nagyon jó kiállítás van ott. Na meg, más igazi intézménye úgysincs már a Magyar Fotográfiának.

Vegyetek egy fotóalbumot, keressetek fel egy másik galériát, vegyetek gépet a kezetekbe, csináljatok szép képeket, fotózzatok diára, filmre, memóriakártyára, kapcsoljátok ki a hipstamaticot, kapcsoljátok be a hipstamaticot, poroljátok le az elhanyagolt fotóblogjaitokat meg képmegosztóitokat, emlékezzetek meg a nap mint nap fényképezőgéppel, rabszolgasorban robotoló ismerőseitekről egy ingyensörrel.

Boldog Magyar Fotográfia napját!

A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége 108 szakmai, társadalmi szervezet (a fotográfiai közélet kétezer aktív szereplője) választotta ki a magyar fotográfia történetéből ezt a jeles napot, amely 2003 óta minden esztendőben a fotókulturális nemzeti örökség és a kortárs fotóművészet értékeire irányítja a társadalom figyelmét.

Ez a nap augusztus 29-e, amikor először készült - 1840-ben - Magyarországon, nyilvános eseményen fénykép vagy ahogyan akkor nevezték dagerrotípia. Olvassatok még róla itt, a MAFOSZ múltidéző honlapján.

Igaz-Hamis történelem: hamis a világ leghíresebb háborús propagandafotója

Elég rövid a lista, amin fel lehetne sorolni, mit adott eddig Dagesztán a világnak. Ha sok mindent nem is, legalább a katonát, aki eljátszotta a szovjet zászló kitűzését a Reichstag tetején, 1945. május másodikán (Lehet, hogy a történet még ennyire sem igaz. Ha pontosabban érdekel titeket a kusza történeti háttér, kattintsatok át az urbanlegends blogra).

A fotót Jevgenyij Haldej készítette, és a szovjet Ogonjok magazinban jelent meg először, 1945. május 13-án.

Valójában a zászlót már áprilisban kitűzték a szovjet csapatok, de első alkalommal még reggelre eltüntették a várost védő német katonák (akik két napig bírták még ezután az ostromot). Második próbálkozásra az szovjetek már biztosra mentek, a zászlótűzést csak azután játszották el újra az épület tetején, hogy biztos volt a győzelem.

A fenti kép jelent meg az szovjet lapokban, ami nem csak erősen manipulált, de nem is az eredeti eseményt vagy helyszínt ábrázolja: a fotós választotta ki azt az épületszárnyat, ahonnan legjobban látszik a lebombázott város, a zászlótűzés eredeti helyszíne pedig épp lángokban állt, ott amúgy sem tudtak volna fotózni. Az eredeti zászlótűző katonák helyett három másik látható a képen, akiket a nemes feladatra gondosan (de nem elég alaposan) válogattak.

Az elkészült fotót azonnal bekérette a hadsereg, és a fotóssal együtt hazarendelték a képet egy kis utómunkára. A laborban kiretusálták a felesleges katonát, a zászlót is sokkal látványosabb darabra cserélték, majd hozzáadtak egy kis füstöt a háttérhez, a drámaibb hatás kedvéért.

Viszont nem gondoltak mindenre: a zászlóst támogató katona mindkét kezén, és a zászlóson is több karóra látható. A kép utólagos kiadásaiban ezt az apró bakit is javították, de ekkorra már mindenkinek egyértelmű volt, hogy nem a pontos időt mérték velük szinkronban a katonák.

36 kockát lőtt a tetőn a fotós, ennyi felvételből ollózták össze a legjobb részeket a végleges képhez. Az egyik eredeti fotó így nézett ki:

Ps: Írtam már hasonló témában:

Az egyik bejegyzés az iraki háborúhoz köthető, Szaddám vasszobrának ledöntését mutatja be kicsit más fényben, a másik posztban pedig arról olvashattok, miért is lehet probléma, milyen kérdéseket vet fel egy manipulált fotó.

Elliott Erwitt magyarországi fotói

Nincs különösebb apropó, egyszerűen csak ő az egyik kedvencem, és nem is tudtam (ma botlottam bele), hogy járt nálunk is. 1964-ben.

Meg a Magnum oldalán még egy pár kép.

Ha valaki nem találkozott volna még a nevével, a New York Times nemrégiben készített vele egy hosszabb interjút, miután idén ő kapta az ICP Infinity életműdíját.

Az interjúval párhuzamosan egy kritikát is lehet olvasni pályájáról, A TIME fotórovatában pedig a saját válogatását nézhetitek meg a kedvenc képeiből. Itt meg néhány fotója még, normálisan nézegethető méretben.

Azt hiszem egyértelmű lehet, miért nagy kedvencem.

Dolgok amikről érdemes megemlékezni: a partraszállás évfordulója június 6.

Tegnap, június 6-án volt a partraszállás 67. évfordulója. Az eseményt ugye Capa képein keresztül ismerhette meg a világ.

Tavaly, a 66. évforduló alkalmából feldolgoztam már egyszer a témát, ezt a posztot linkelném csak ide most ismét.

A nagy földalatti fotóraktárak egyszerűen menők

Ez a Corbis ügynökség raktára Iron Mountain-ben, ahol ezer négyzetméteren tárolnak közel húszmillió fotót, egy használaton kívüli mészkőbánya egyik szárnyában. (például ezt Albert Einsteinről, vagy Rosa Parksról). 6-7 fok van raktárban, 37% páratartalom mellett, amíg tart a képek kategorizálása. Ha befejezték, az egész raktárat lefagyasztják -4 Celsius-fokra, hogy a képek, negatívok, üveglapok még jó kétezer évig elálljanak.

Iron Mountain-ben nem ez az egyetlen raktár. Itt őriznek még rengeteg videót, magnószalagot, mindenféle kontentot a történelemből. Több nem-túl-szegény magánember is bérel itt széfet, de a legnagyobb partnerük az amerikai kormány: egészségügyi adatoktól kezdve hírszerzési információkon át mindent tárolnak itt, meg ide menekülnek majd a nagyon fontos emberek is atomtámadás elől. (Régen az X-aktákban itt leplezte le Mulder a nagy összeesküvést a kormány és az ufók közt)



A Wired oldalán folytatódik a lista még a hasonló bunkerekről világszerte. (meg ebben a témában raktam össze anno az első Nagyításomat is!)

Igaz-hamis történelem #2 - Szaddám vasszobbra

A New Yorker magazin egyik újságírója hét év távlatából eleveníti fel bagdadi emlékeit. Tudósítóként dolgozott Irakban a háború kezdetétől, ott volt azon a történelminek tartott eseményen is, ahol lelkes iraki tömegek ledöntötték Szaddám Husszein szobrát Bagdad főterén.

Az eseményt élőben közvetítette minden nagyobb nemzetközi Tv-csatorna, egyenesen a berlini fal lebontásához hasonlítva annak történelmi jelentőségét. Másnapra címlapos hírekben köszöntek vissza a zuhanó szoborról készült képek, Donald Rumsfeld (akkori) védelmi miniszter egyenesen az amerikai csapatok végső győzelmét látta az áprilisi nap eseményeiben - harminc nappal az invázió kezdete után.

Valóban jelentőségteljes esemény, amikor a diktatúrát jelképező gonosz vasszobra a földre hull a frissen felszabadított nép által, de április 9-én nem egészen ez történt. 

“Hey, get a look at that statue,” Lambert said. “Why don’t we take it down?”

A valóságban a tér, bár tényleg elfoglalták az amerikai csapatok, egy tenyérnyi kis zöld sziget volt Bagdadban (zöld zóna a felszabadított terület). Jelentőségét a harcok során talán csak a mellette található hotel szolgáltatta, ahol a külföldi tudósítókat szállásolták el.

A kérdéses területet valóban elhagyták a felkelők, viszont alig néhány száz méterre nyugatra a tértől még heves tűzharcok dúltak azon a reggelen is, mikor a legyőzött vasszobrot elkezdték kidönteni a lelkes civilek.

A környéken állomásozó katonák aznap reggel a frontvonalnak számító utcákba igyekeztek, mikor riporterek egy csoportja és a katonai vezetés utasította őket, hogy segítsenek az iraki civileknek szobor-ügyben.





Az eseménynek hamar híre ment a közeli sajtóhotelben, a tér rögtön megtelt tudósítókkal. Sőt, ahogy a videón is látszik, sokkal több külföldi riporter látható az első sorokban, mint iraki civil.

A 2003-as hírekben épp ezért nem is mutattak sem nagytotált, sem közelképeket, akkor ugyanis kiderült volna, hogy közel sem annyira jelentőségteljes az egész. Minden Tv-csatorna egy öt-tíz másodperces óvatosan összevágott anyagot ismételt.

Az előző igaz-hamis történelem bejegyzésnek az volt a tanulsága, hogy egy beállított fotó milyen erősen ferdítheti a valóságot, ebben az esetben viszont jóval többről van szó. Az egész valóságot megrendezték a képek kedvéért.

Nem arról volt szó, hogy a helyszíni tudósítók nem látták volna át a helyzetet. Pontosan tudták, hogy a szemük előtt levezényelt események nem tükrözik a valódi állapotokat, mégis végigjátszották szerepüket a történetben.

Háborús helyzetekben talán ritkák az ennyire megrendezett esetek, de Peter Maass visszaemlékezéseit olvasva érdemes belegondolni: Hány hasonló híresemény történik meg csak azért, mert hírt kell belőlük csinálni.

Ez az év legszebb fotós története

Úgyhogy nem is írok hozzá semmit. Lehet hogy csak gyengébb pillanatomban talált meg ez a videó, de szebb és inspirálóbb kilenc percet szerintem ti sem fogtok már átélni idén.

Fotózzunk Atombombát!

Nukleáris fegyverek tesztelésének megörökítése céljából keresünk megbízható operatőröket. Érdeklődni a következő telefonszámon, illetve személyesen a legközelebbi Uncle Samnél.

Ma már talán kevesen vállalnák el az állást, 1947-ben azonban 250 fős stábot toborzott az amerikai hadsereg a legnagyobb hollywoodi filmstúdióktól, az atombombák tesztjeinek dokumentálásához. Az '50-es években a hadsereg által üzemeltetett Lookout Mountain studió egymaga annyi anyagot dolgozott fel, mint amennyit közben a teljes hollywoodi filmipar. Közel 6.500 film, ugyanabban a témában.

A különbség, hogy míg a hollywoodi filmeket megismerte a világ, a hadsereg anyagairól 1997-ig nem is lehetett hallani. Készítőinek - Atomic Filmmakers stáb - kilétét nagyobb titok övezte, mint a bombákat fejlesztő tudósok személyét.

 Bill Clinton elnöksége alatt kezdték el nyilvánosságra hozni a felszíni és légköri tesztekről készült felvételeket, az újrafeldolgozás a Bush adminisztráció alatt szakadt meg 2001-ben, a terrortámadások után.

A felvételek dokumentáció mellett főleg tudományos célokat szolgáltak. Segítségükkel pontosabban lehetett előre tervezni a bombák által elérni kívánt hatást, tanulmányozni a robbanás során keletkező lökéshullámokat és a detonáció egyéb hatásait. Néhány felvétel a mai a napig is titkosított, a bombák alakja és mérete ugyanis tervezési titkokat fedhet fel.

Cool guys don't look at explosions

A operatőrök kezdetben alig néhány kilométerre állították fel a kamerákat a robbanás középpontjától, hagyományos módszerekkel, egyszerű védőruhában filmeztek. Beszámolóik szerint a lökéshullámok többször is fellökték őket a felszereléssel együtt, a filmet pedig könnyen tönkretehette az erős fény és a robbanás ereje. A kamerákat már a detonáció előtt el kellett indítani, a robbanás által keletkezett fizikai hatások alatt alig tudták kezelni az eszközöket.

A bombákkal együtt a filmes technika is fejlődött: a hidrogén bombákat már 30km-ről filmezték, speciális bunkerekből és repülőgépekről (ami szintén kevésnek bizonyult néhány esetben).

A filmezésre használt technika jóval meghaladta a kor hollywoodi eszköztárát. Az robbanások felvételére fejlesztett kiegészítők csak évekkel később jelentek meg polgári használatban: Speciális szűrők, por és ütésálló vázak, repülőgépre szerelhető kamerarendszerek, fejlett vetítőgépek, extrém lassított felvételekre képes felvevők - csak néhány dolog amit a filmgyártás az atombombák tesztelésének is köszönhet.

1963-ig dokumentálták az összes atomrobbantást földön, vizen és levegőben, ezután munka nélkül maradt a filmes stáb nagy része. Ebben az évben írták alá az atomhatalmak azt a rendeletet, mely megtiltotta a felszíni robbantásokat, így azok a föld alatt folytatódtak tovább.

1997-ben az első filmek nyilvánosságra hozatala utána az AFI (amerikai film intézet) kitüntette a Atomic Filmmakers még élő tagjait. Azt a néhány tucat embert, aki nem rákban halt meg az évek során.

Az operatőrök közül a 75-éves George Yoshitake adott nemrég interjút a New York Times-nak. Az audio slideshow mellett néhány lenyűgöző fotó is elérhető a robbantásokról a NYTimes interaktív oldalán - az illusztrációnak használt képek is innen vannak.

Ha kíváncsiak vagytok néhány nyilvánosságra hozott videóra, a Nevada Site Office online könyvtárában van pár tucat. Nagyon komoly a korabeli narrátor hangja némelyik alatt.

Atombombás témában pedig írtam én is nemrég, a Hiroshimai bombázás évfordulója alkalmából.

Soha nem látott képek Hirosimáról és Nagaszakiról

Augusztus 6-án lesz a Csendes-óceáni harcoknak véget vető atomtámadások hatvanötödik évfordulója. Idén a LIFE magazin talált néhány eddig még nem publikált fotót, melyeket Bernard Hoffmann, a LIFE munkatársa készített a bombázások után.

Hogy miért kerülnek elő évről évre eddig nem látott képek, talán ez a bejegyzés magyarázza legjobban az iconicphotos oldalán. A helyszíni tudósítók felvételeit a hatóságok elkobozták, vagy megsemmisítették. Az így elkallódott filmek nagy része sosem került publikálásra, talán ma is raktárakban porosodik valahol.

A bombázások után a legnagyobb hírügynökségek sem kaptak azonnal képeket, az Egyesült Államok és Japán részéről is erősen cenzúráztak minden anyagot. Hónapokkal a robbantás után jelentek meg az első fotók Amerikában, Japánban pedig 1952-ben közölték először nyomtatásban a képeket.

A cenzúra mellett a másik probléma maga a sugárzás volt. A robbanás pillanatát megörökítő japán Yoshito Matsushige hetekig nem tudta előhívni a fotóit a radioaktív szennyeződések miatt. Legtöbb képe végleg megsemmisült.

A most előkerült fotók látványban nem különböznek erősen az eddig is elérhető képanyagtól - valljuk be, nem maradt túl sok fotótéma a bombák után - de közelebb hozzák a pusztítást néhány személyes tárggyal, épületrészlettel. Érdemes melléjük a Google Life-archívumát is böngészni.

Külön érdekesség az a cikk-részlet, melyben a fotós az első élményeiről számol be a helyszínről. A lebombázott Berlint és Hamburgot is megjárt tudósítót sokkolták a látottak. Az egész városban alig tíz épület maradt állva, rajtuk kívül ameddig a szem ellát két láb magasan mindent törmelék és kiégett fák törzsei borítottak.

A levélben még harmincezer körüli halálos áldozatról és ugyanennyi eltűntről beszél Hoffmann, miközben tízezreket próbáltak elkezdeni kezelni, akik addig még nem látott égési sérüléseket szenvedtek. A bombázások 220.000 halálos áldozatának közel fele az ilyen sérülésekbe halt bele a csapás után.

A LIFE kapcsolódó galériáiban is találhatunk még néhány sorozatot, az egyik például a bombázások előtti Nagasakit is bemutatja.

Szorosan kötődik a témához, érdemes megnézni a japán művész, Isao Hashimoto zenés infografikáját, melyben az eddig valaha lefolytatott nukleáris kísérleteket összegzi . Lassan indul be, de aztán minden atom-nagyhatalom belehúz a hidegháború éveiben és az azt követő időszakban.

Érdemes figyelni a mintázatokat, ahogy az amerikai kísérletek élénkülésére válaszul mindig beindulnak az Oroszok is (vica versa), és ahogy minden új belépőre hirtelen a nagyok is elkezdenek gőzerővel válaszolni. Közben pedig nem elfelejteni: Minden villanás egy-egy atombomba, minden zenei hang egy robbantás.

Apropó, az idei megemlékezésre először küld hivatalos delegációt az USA (bocsánatot azért még mindig nem kérnek).

A győzelem napja akkor és most, képekben

1945. Május 8-án tették le a Német csapatok a fegyvert Berlinben, azóta ünneplik Oroszországban május kilencedikén a győzelem napját, idén 65. alkalommal. Két galéria a két oldalról, 65 év távlatában:

A Spiegel Online galériája - a győzelem napja 1945-ben, Berlinben

A SacramentoBee Frame galériája - ugyanez a nap 2010-ben, Moszkvában