A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hír. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hír. Összes bejegyzés megjelenítése

Elárverezték a leghíresebb Capa-fotót

Kedden került a Christie's aukciós ház árverésére az egyik leghíresebb Capa-fotó, és gazdát is cserélt nagyjából egymillió forintért (4500 dollár). Ez volt az első alkalom, amikor kortárs fotóriporter képe került kalapács alá a New York-i aukciós házban.

A fotó a partraszálláskor készült sorozat legismertebb kockája (volt róla két éve egy ígykészült bejegyzés, itt a blogon), a Robert Capa hagyatékát kezelő ICP felajánlásából került árverésre, a befolyó összegből a Líbiában tavaly elhunyt fotóriporter, Anton Hammerl családját támogatják majd. Az adománygyűjtést az Antonnal együtt  dolgozó riporterek indították, akik eddig saját képeik eladásával próbáltak pénzt gyűjteni a családnak.


(Ugyanígy gyűjtöttek pénzt tavaly a szintén Líbiában elhunyt Tim Hetheringtonnak és Chris Hondrosnak is.)

És miért pont ez a fotó? A Capa-archívum kurátora szerint Robert-és Cornell Capa mindig is nagylelkűek voltak fotóikkal, gyakran ajándékozták el őket ismerősöknek, barátoknak. Capa 1944-es fotója legalább annyira szól saját (a riporter) bátorságáról, mint a történelemformáló eseményről, amit megörökít. Emlékeztet rá mindenkit, hogy a képeken keresztül megismert történelem árát gyakran a fotókat készítő riporterek fizetik meg.

További érdekességek a Lightboxon és a Friends of Anton kezdeményezés oldalán.

Az első valódi fotó egy gömbvillámról?

Az időkép.hu-ra került fel ma ez a fotó, ami olvasókon keresztül jutott a szerkesztőkhöz. A felvétel készítői szerint egy gömbvillámot sikerült lekapniuk a kert végében. Szerintem meg nem. Mindenesetre ha nekik van igazuk, ez az első használható kép egy igazi gömbvillámról.

A készítés körülményeiről bőségesen olvashattok az időképen, az egyik kommentelő pedig egész hihető cáfolatot is írt a fotó mellé (szzoli, nem linkelhető a komment).


Én is hajlamosabb lennék azt hinni, hogy nem így néz ki egy világító test környezete. Ha megnézitek közelebbről, rögtön a gömb előterében sötétebb részek vannak, ami érthetetlen ha a gömb megvilágítja maga körül a havat.

Inkább a vaku hibája lehet, vagy valamilyen optikai/lencsetorzítás, bár én nem emlékszem rá hogy hasonló hibát valaha is láttam volna képeken (és azért képekből elég sokat elfogyasztok naponta.)


A másik szolid érv ellene, hogy a gömbvillámnak elvileg nincs fénye a látható tartományban, így speciális szűrők nélküli fényképezőgéppel fotózva nem lehetne fehér fénye, illetve átlátszóbbnak kéne lennie.

Szerintetek? Gömbvillám?

A nyugat-balkáni közösségi média csúfos szereplése

Ma reggel arra ébredtem, hogy a tegnap esti West-Balkánban történt tragikus baleset a magyar közösségi média első Twitteren-Facebookoon dokumentált eseménye. Na hagyjuk már egymást a hülyeséggel.

Hiszek - eddig legalábbis hittem - a közösségi média életképességében a hasonló események tudósításában, de ahogy azt a hajnali eset is mutatja, sokat kell még fejlődnie a közösségnek és a közösséget ész nélkül felhasználó portáloknak is.

Felhasználói oldalról: Végig kéne gondolni posztolás előtt, hogy egy twittnek, képnek, videónak következményei lehetnek. A hétköznapok során jó esetben csak a szokásos társaságunk olvassa amit összehordunk, de amint egy bejegyzésünk nyilvánosságot kap, teljesen megváltoznak a játékszabályok. Ha ez a szerencsétlen lány végiggondolja milyen shitlavinát indíthat el a bejegyzésével, talán fele ekkora ügy nem kerekedik a dologból.



Az ő twittjét kezdték először átvenni más twitterezők, majd hírportálok, tőle terjedt futótűzként a kamu, miszerint bla bla bla. Persze a lány szempontjából a történet igaz. Valóban azt láthatta, hogy valaki mellette a földre esik, - egy zsúfolt, füstös, szar helyen, mint a West-Balkán is, nem nehéz rosszul lenni. Azt is hallhatta hogy mindenki késelésről sikítozik.

Elég ha egy ember elkezdi kiabálni, a többi nem azt fogja kérdezni, pláne egy tinibulin, hogy valóban mi is történt.

Ugyanez igaz mindenkire akinek hirtelen lett egy ismerőse a West-Balkánban, akitől hallotta, hogy az is hallotta, hogy valaki sikított, de hogy mitől, azt már nem tudja, de egy másik haverjától meg úgy hallotta hogy tömeges késelés történt. Ha pedig elég sok ilyen hülye összegyűlik, még több júzernek lesznek újabb ismerősei, akik továbbosztják a hülyeséget, mígnem végül már annyian kántálják, hogy eljut a nagybetűs médiába is.


A probléma másik oldala az, ahogy hivatalos csatornákon kezelték az esetet. Rendőrségi tájékoztatást kb. hajnali három tájt kaptunk a helyszínen, de még ekkor sem fogalmazott egyértelműen a szóvivő (tartott a helyszínelés) mi történt a három lánnyal, hányan sebesültek meg. Gyors és pontos információkkal már éjfél körül elejét lehetett volna venni a pletykáknak.

Mert hát, mit kezd a helyszínen a tudósító, aki nem kap tájékoztatást a hivatalos szervektől? Kérdezgeti az szemtanúkat, amik nincsenek. Elég ha az illető kabát nélkül vacog a hidegben, akkor biztos a WB-ből jött és látott-hallott valamit. Innen megint csak a pletykák és a meg nem erősített tippek fognak továbbmenni, de ezek már tízezrekhez jutnak el, öt perceként változó tartalommal. Kész is a baj.

Így fordulhatott elő, hogy az egyik pillanatban öt halott, a másikban három, a harmadikban hatan csak késeltek és 17 halott van, de lehet hogy csak sebesültek vannak, akik az erkélyről estek le.

 A kényszer hogy valamit írni kell, mert embertelen sokan kattintják a hírt, erős ilyen helyzetben. Viszont amióta divat lett a közösségi információszerzés, ez a kényszer már a hitelesség rovására is megy. A kettő együtt meg elég szerencsétlen kombináció.

A developing story az egyszerű olvasó számára ismeretlen fogalom. Nem tud mit kezdeni a folyamatosan érkező hírekkel, csak igénye van rájuk.

Hiába írja oda a portál hogy állítólag, úgy tudjuk, meg szemtanúk alapján, meg így, meg úgy, az olvasók ezeket hajlamosak tényként kezelni, a szimpatikusabb igazságot elfogadni, aztán valós meggyőződéssel üvölteni azt tovább Facebookon.

Kétségek közt marad az ilyen olvasó, ilyenkor pedig teret kapnak a szélsőségek, mint a kuruc.info, ahol kész tények elé állítják az közönséget, még ha azok köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Az hogy az innen szerzett infó válik hangosabbá a közösségben, valahol minden légből kapott hírekkel dobálózó portál hibája is.

Remélem érzi mindenki az önmagát gerjesztő hülyeség tipikus esetét, nem is kell tovább ragoznom.

Százhúszmegapixeles CMOS a Canontól

Valószínűleg már szakállas hír, hiszen pár napja lehetett olvasni a Canon egészen vadító méretű, százhúszmegapixeles érzékelőjéről. Minden marketinges nedves álma az új lapka, hiszen negyvenszer akkora, mint bármelyik másik érzékelő a piacon, és a felbontása is háromjegyű. Megapixelben.

balra az új érzékelő, jobbra a jelenlegi fullframe cmos

Nem kell rögtön megijedni és váltásban gondolkodni, az érzékelő inkább technológiai bravúr, nem valószínű hogy beletuszkolnák akármilyen DSLR vázba is a közeljövőben. A végeredmény minden lenne, csak nem egy hordozható gép.

Megoldanak benne viszont rengeteg dolgot, ami eddig a közép és nagyformátumú digitális hátfalak/gépek problémája volt, ez mindenképp érdekessé teszi a technológiát a következő években. 

Az egyik legfontosabb ilyen az adatok kiolvasása. Papíron kilenc képnyi adatot kezel másodpercenként, ami elég durva, tekintve hogy egy-egy kép ilyen felbontáson elérheti az egy GB közeli méretet is. Talán az egyik fő oka, hogy a középformátum nem terjedt el eddig széles körben a sajtóban, az pont az adatkezelés lassúsága. A canon ezt a problémát ki is pipálta.

Persze a hatalmas méretek miatt marad bőven gond a kártyaolvasók sebességével és az ekkora képek szerkesztésével is, de gyanítom már nem sokáig.

A gyorsaságon kívül a nyers méreteivel is hódíthatna a kijelző. 120mpx-es képekből egészan apró részleteket is lehetne cropolni, és még mindig jó minőségű és megfelelő méretű maradna a végeredmény.

Ebben az esetben talán már a optikák felbontása lenne szűk a keresztmetszet a valóságnál részletgazdagabb valóság visszadásához.

Szia afgán lány, helló hetvenmilliárd pixeles panoráma

Furcsa a kapcsolat az elmúlt napok két említésre méltó fotós híre között.

Az egyik hír, hogy a Kodaknál legurult a gyártósorról az utolsó adag Kodachrome film, amivel lezárult egy 74 éves korszak a fotográfia történetében. Steve McCurry-nek ajánlotta a cég a slideokat, a National Geographicnak készül(t) rá anyag.

A témáról annyit tudni, hogy New Yorkban és Indiában készül a sorozat, azokon a helyszíneken, ahol McCurry a Kodachrome érában dolgozott. (Tudjátok, McCurry: Afgán lány, stb)

Külön vicces a történetben, hogy az utolsó tekercsnél McCurry is digitális gépet használt az expó beállításhoz, aztán lőtte a képet a slide film-re is. Ezen csak az ütközzön meg, aki nem így cselekedne hasonló helyzetben.




A másik hír: a János hegyen készült a világ legnagyobb panorámafotója és a világ legnagyobb fotója, a hetvenmilliárd pixelből álló körpanoráma. A spottr jókat ír róla - werk képekkel, howtoval. Érdemes elolvasni meg megnézegetni a panorámát is a hivatalos oldalán. Én például szerintem látom a házunk tetejét is. Érdekes.

Ha a két hírt nem egyszerre olvasom, valószínűleg eszembe sem jutott volna elgondolkodni ezen, így viszont menthetetlenül is: Tényleg korszakok zárulnak le és nyílnak teljesen újak, még ha ez nem is egy nobel díjat érdemlő felismerés, meg nem is újdonság.

Amíg az afgán lány portréja 25 év alatt év alatt nem egy generáció emlékezetébe örökre belevésődött, körbejárta a világot, halhatatlan ikonná vált pusztán a kép erejével, addig a csúcstechnikával készülő és mérnöki precizitást igénylő milliárdpixeles panorámafotó hírét néhány héten belül a szakmán és a rajongóin kívül valószínűleg mindenki elfelejti.

Rosszabb esetben valahol, valaki más pár kilóméterrel arrébb le is pipálja.

Belegondolni ebbe és folytatva a gondolatmenetet azt hiszem magától felvetődik minden kérdés, ami csak az elmúlt évtizedben felvetődött a fotográfiában, újrajátszható velük minden vita ami a fotós közösségeket foglalkoztatja.

 Hogy mik ezek a kérdések és mik rájuk a válaszok, mindenki döntse el magában. Nem vagyok a parttalan viták híve.