Mondjátok meg a véleményem a Fuji Xpro1-ről

Milyen béna gépteszt az, aminek ez a címe. Pedig ez van, nem tudok dönteni.

Bő háromnegyed órát sétálgattam ma a Fuji Xpro1 cserélhető objektíves csúcskompaktjával, de nem tudom, hogy csalódtam-e benne vagy lenyűgözött. Valószínűleg mindkettő.

A gép felépítésével nincs gond. A váz igényes fekete, könnyű, ott tapad, ahol kell. Az objektívvel együtt (35mm 1.4) jó a súlyeloszlása, kézre áll. A gombok ott vannak rajta, ahova nyúlna értük az ember. Minden fontos funkció külön gombról, azonnal elérhető. A záridő tárcsával változtatható, a rekesz meg az objektív gyűrűjét tekergetve. Nagyon menő érzés nyomkodni. Tényleg az.

8-900 ezer forint a gép, ha két objektívet veszünk hozzá (35mm1.4 és 18mm1.8). Ha csak egyet választunk, 700e körül lesz, akkor a 18mm-t érdemes az ~1.5 szorzó miatt. Ez sok pénz egy hobbigépért, az Xpro1 pedig hobbigép. Sajnos.

Mikor elvittem sétálni, otthagytam cserébe a D700-at, 24-70 2.8-al, ami kedvező csillagállás esetén nem sokkal kerül többe a 3 objektívvel szerelt Xpro1-nél. Abban a tudatban hagytam ott, hogy ez a kompakt gép képes kiváltani a csúcskategóriás Nikonom legalább néhány funkcióját. Mint kiderült, nem képes.

Kis túlzással ugyanúgy viselkedik az Xpro1-is, mint a legtöbb kompakt. Távolról sem olyan reszponzív a gép, mint amit ennyi pénzért el lehetne várni. Elveszti a pillanatiságát a fotózás. Nincs az, hogy lenyomod a gombot és akkor elkészül a kép, és már látod is, hanem megnyomod a gombot, visszatér készenléti állapotból (ha előtte 1-2 percig nem használtad), fókuszál, aztán kattint, aztán megint nyomsz egy gombot, vársz, és megjelenik a kép.

Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy:

 *klikk*, Na, NAA, *katt* 

Ilyet se láttatok még géptesztben leírva, mi? A Na, és a NAA nagyjából annyi idő, amíg végignézed a keresőben, hogy elmúlt a pillanat, amit el akartál kapni. Erre nem lesz jó az Xpro1, és szerintem ezen a gyakorlás sem segít. A képek visszanézése ugyanilyen lomha. (aztán persze lehet, hogy csak hozzászoktam, hogy a felsőkategóriás dslr-ek mennyire gyorsak)

A másik zavaró dolog az EVF működése volt, ami exponálás előtt egy pillanatra felvillantja a kész képet, meg a mért értéknek megfelelő expót. Ezt én fölösleges villogásnak értékeltem, de ízlés dolga. A tesztpartnernek bejött.

Az AF viszonylag kis százalékban volt pontatlan, de akkor nagyon. Néha minden ok nélkül kiugrott végtelenbe a fókusz exponáláskor, ez elég zavaró lehet, ha valóban ilyen gyakran csinálja. Amúgy a fókusz gyorsasága és pontossága nagyjából azt a szintet hozza, amit egy 150-200ezres optikától várni lehet. Korrekt.

Így ért véget a rövid próbálgatás. Aztán jött komoly meglepetés: A képminőség elég durván jó. A rawból konvertált jpg, simán hozza közel azt a szintet, amit a Nikonom is. És ez elég nagy szó. A képekből egyáltalán nem egy kompakt gép szokott mélysége, jóhátezcsakkompaktgép képminősége köszön vissza, hanem teljesen profi végeredmény. Éles, szép képek. Szépen mosott élességen kívüli tartomány (nice bokeh!), minden ami kell.

 Tényleg, basszus, ragozhatnám napestig, de olyan a végeredmény, amit az árkategória DSLR-jei hoznak. Nagy kár, hogy az árkategória DSLR-jei ugyanezt megbízhatóbban hozzák.

És akkor itt jön a kérdés, hogy ajánlanám-e, és ha igen, akkor kinek? Mindenképp ajánlanám annak, aki nem riport / esemény / hír témákban gondolkodik, feleslegesnek tartja anagygépet cipelni, de kompromisszumok nélküli képminőséget akar viszontlátni a képein. És erre van is elég pénze.

H viszont józanul végiggondolom, eltekintek tőle, hogy mennyire hangulatos a nyakamban lógó Xpro1, akkor egy dslr egy fényerős fix objektívvel még mindig jobb ár/érték, és méretben sem sokkal nagyobb, és később jobban bővíthető, és, és és.

Amúgy, a 4-6oson lehellótouristoztak, amikor lógott a nyakamban a gép, és a belváros összes turistacsalogatója odajött, hogy hellomibensegíthetesetleg. 


Meg hát ezek nem igazi tesztfotók, ez nem is volt célom vele. Csak sétáltam vele egy kört a legnagyobb nyári kánikulában.

Minden, ami Steve Jobs - egy ikonikus képben

Nekem ez a Steve Jobs kép. Diana Walker fotója, 1982-ből. Ennyi képaláírás tartozik még hozzá:

STEVE JOBS AT HOME  — “This was a very typical time. I was single. All you needed was a cup of tea, a light, and your stereo, you know, and that’s what I had.” —Steve Jobs

A Time oldalán mesél a fotós Steve Jobsról, a képekből pedig kiderül, hogy közeli barátok voltak: Steve karrierjének minden nagyobb pillanatánál ott volt Diana is egy fényképezőgéppel (aki egyébként húsz éven keresztül a TIME Fehér házi fotósa volt). Nagyszerű minden kép a sorozatban.

Elkezdődött az őszi ülésszak, újra lehet tarkókat fotózni

Fotó: Túry Gergely / HVG-Nagyítás

Úgy tűnik, nem változik az új parlamenti gyakorlat, miszerint a fotósok már csak az országgyűlés felső, emeleti páholyából dolgozhatnak, ha úgy van (tegyük hozzá: szó sem volt változtatásról, csak a mai nappal ismét látványosan demonstrálták a helyzet szomorú komolytalanságát a megjelent képek).

Miért rossz? - Több dolog:

Teljesen kiöli az életet a parlamenti tudósításokból. Felülről tarkókat lehet fotózni, őszülő fejeket, hátakat. Izgalmas. Bár a japánoknál állítólag van ilyen tarkófétis pornó.

A felülről fotózott ember nem szép látvány. A felülről fotózott ember negatív hangulati többletet (jajj.) kap. Erre már akkor rájöttek, amikor a film-és fotós szakma hajnalán először játszottak kamerákkal az operatőrök.

Csak nézzétek végig az indexes percről percre tudósítást, vagy az origost, vagy a miénket.

Tudat alatt nem társítunk semmi jót egy olyan emberhez, akire fentről nézünk le, akinek a feje búbját látjuk, akinek nem nézhetünk a szemébe a megszokott nézőpontunkból. Ez csak tovább növeli a távolságot választó és képviselő között.

Az új helyzettel a politikusok ráadásul duplán állnak sorba a pofonért, hiszen ha már jó kép nem készül róluk (az előbb említett értelemben), legalább a papírjaikba is belepillanthat bárki. Kikerülnek a másnapra szánt bejelentéseik, a kihúzott törvénytervezeteik, az átsatírozott szövegeik. (Mondjuk nem lepődnék meg, ha holnaptól mindenki csak letisztázott szöveget vinne magával az emelvényre. Gyanítom, hogy nem lesz örömünk sokáig csemegézni a hasonló lapok tartalmán)

Mit veszítünk ezzel?

Kényszerhelyzet ez, ami nem jó sem a sajtónak, sem a politikusoknak, sem az olvasónak, sem a történelemnek. Valamit mindenki veszít rajta, én a legjobban azt sajnálom, hogy nem ismerheti meg az olvasó a politikus emberi oldalát.

 Az ilyen galériákat bukjuk, ami hatalmas veszteség, úgy szakmailag, mint emberileg. Ha húsz év múlva majd visszanézzük a most készült képeket, nem fogunk ilyeneket találni, és ki tudja, talán jövőhéten maradunk le egy olyan pillanatról, mint amilyen ez volt '88-ban.

Ha ez így marad, nem láthatjuk többé rendesen nevetni, bosszankodni, gondolataikba merülni, szemöldököt, homlokot ráncolni a kedves (vagy a legjobban utált) képviselőinket. Megszűnnek embernek lenni. Csak őszülő, érdektelen fejbúbok lesznek, akik kurvára senkit nem érdekelnek.

Tőlem ezért nem kapsz díjat a Goldenblogon

Hahaha, na, de tényleg:

A Goldenblog fotó szakosztály egyik szakmai zsűrije voltam, ami remek alkalom volt arra, átnyálazzak SOK hazai fotóblogot (a nagyját eddig is követtem), és leszűrjek hatalmas tanulságokat. Íme:

Kezdjük ott, hogy mit tekintünk fotóblognak. Egységes álláspontunk volt a zsűrivel, hogy a flickr/picasa/inda megosztókat nem tekintjük annak. Azok tárhelyek. Még ha tágan értelmezve tényleg ellátnak fotóblog funkciókat is.

Fotóblog iskolai definíció: az erre alkalmas felületen tálalt, folyamatosan frissített képes blog, ahol a szerző a saját képeiből vezet egy napló-szerű izét.

Ezzel kilőttük a listából az eyecandy gyűjteményeket. Szörfölni a neten és share gombot nyomogatni kevés hozzáadott értékkel bír, nem ezt szerettük volna díjazni.

Nem nyertek (sajnos) a fotós tematikájú hír- és szakértői blogok, bármilyen kiválóak is. Völgyi Attila blogja meg az inPhoto a két legszínvonalasabb ilyen blog itthon, minden elismerést megérdemelne (egy másik kategóriában) amit ők csinálnak, de nehéz lett volna az általuk szerkesztett tartalmat, és a saját képekkel naplózó blogokat összehasonlítani. Kár, de azt hiszem így belátható a döntés.

(Remélem lesz rá valahogy lehetőség, hogy kiemelt blogokként fennmaradjon a nevük a nyertesek mellett, de erre nincs ráhatásunk zsűriként, ahogy a Goldenblog lebonyolításának egyik elemére sem volt. Kár.)

A jó, a rossz és a nemveszünksemmit


Miért rossz egy fotóblog, és hogy lehet jobban csináln? A bennmaradó blogok között voltak nem-túl-jók és nem-túl-rosszak, egészen jók és egészen rosszak is. Innentől a szempontok csak a saját véleményemet tükrözik.

- Bélyegképek: Mit érnek a rendszeresen posztolt képek, ha 2-300px szélesek? Eltűnnek az oldalon, kivehetetlenek, nem érvényesül maga a kép, ami a blog lényege lenne. Használjatok bátran nagy képeket. Bigger is better. Pláne ha képekről van szó. Nagy képek. Nagy képek. Nincs annál szomorúbb, amikor egy nagy, szép, szellős oldalt nem tölt ki a kép.

- Szöveg és képek aránya: Sok a grafomán fotóblogger, és ez jó, de a legtöbben nem tudtátok eltalálni a kellemes arányt szövegelés és képek között. A kettő akkor működik egymás mellett, ha a kép kiegészíti a szöveget, ráerősít a tartalomra, a szöveg pedig nem olyan hosszú, hogy elnyomja a képeket.
Rengeteg jóképű, de túlírt fotóblog volt, nagyon-nagyon felesleges és fárasztó szövegeléssel. Volt, ahol meg az volt a baj, hogy egyáltalán semmit nem tudtunk meg a képekből, azok magukban nem voltak elég beszédesek, hiányzott 1-1 rövid képalá, vagy ilyesmi.

- Válogatás hiánya: Senkitől nem várható el, hogy szerkesztőként gondolkodjon, de még így is nehezen értelmezhető, miért kell 25 egyforma képet feltölteni egy kirándulás pihenőjéről, 15-öt egymás alá a teliholdról - ahol a képek között annyi a különbség, hogy a bal alsó sarokban az egyik faágat kicsit arrébb fújta a szél két expó között.

A kevesebb több. Egy-két jól kiválogatott, kedvenc kép egy témáról sokkal szebbé teszi az élményt a nézőnek, mint 15 egyformán jó, vagy egyformán rossz.

- Öncélű magamutogatás: Sok marketing-szagú fotóblog volt, az ilyeneket nem tudom szeretni. Két típusuk van: az egyik a kizárólag esküvő- és babaportékkal operáló fotóblog, aminek az egyetlen üzenete a fotós által kínált szolgáltatás népszerűsítése. Én az ilyet nem tekintem blognak. Csak egy folyamatosan frissített portfoliónak.

A másik típus az önjelölt divatfotósok amatőr modell portréit felvonultató blogok, amik nem sokban különböznek a fentitől, mégis, itt azért nyomokban felfedezhető volt, ha a magamutogatáson kívül valóban naplót is vezet az illető, vagy legalább is úgy tesz: néha werkfotók, néha egy kis sztorizgatás - de ezek sem informatív tartalmat adnak, csak "nézd meg, így fogom a nagy dslr fényképezőgépemet" - szagú dolgok.

Mindkét típusnál mentette volna a helyzetet, ha oldalanként egyszer-kétszer olvashattam volna valóban hasznos tanácsokat, technikai infókat a képek készítéséről, ötletelést világításról, beállításokról vagy bármit, ami elszakad a fent már említett önfényezéstől.

- Következetlenség: ez a tényező igazán csak az utolsó körökben számított, ahol a Top10 blogokat kellett rangsorolni, és hármat kiválasztani. Azok a blogok kerültek végül a legjobbak közé, ahol a blog indulásától látni lehetett mi érdekli a szerzőt, mi a célja, honnan-hová tart. Azok a fotóblogok, ahol a blogger ugrált az absztrakt - riport - színes - feketefehér - képek között, hátrébb került, mint a világos elképzelések mentén végigvitt bogok.

Hát ennyi. A közös döntésünk alapján egyhangúan legjobb háromnak ítélt blogok listája itt van a linken.

Arra is jó volt a zsűrizés, hogy rájöjjek: a saját blogjaim közül egyik sem felelne meg az általam támasztott elvárásoknak. Van még hova és mit, mert bizony az én blogjaim is jó szarnak tűnnek így visszanézve a többi mellett.


A közönségszavazás eredménye pedig: hát. hm. elnézést.

Ők 35-en már biztosan a líbiai harcok vesztesei

35 külföldi tudósító rekedt a Rixos szállodában Tripoliban, ahol negyedik napja tartják fogva őket Kadhafi fegyveresei.

*friss: Kadhafi úgy lászik olvassa a blogom, mert közben kiengedték a riportereket nemrég*

A tudósítók a líbiai kormány meghívására érkeztek az országba, a főváros ostroma előtt sajtóbejárásokra utaztatták őket, ahol nyilván azt szerette volna bemutatni a kormány, hogy mennyire urai a helyzetnek Tripoli közelében.

Aztán hétvégén a felkelők elérték a fővárost, az újságírókra pedig rázárták az ajtókat vendéglátóik, védelmük érdekére hivatkozva. A szállodában volt egyébként a líbiai állami televízió ideiglenes székháza is, de a TV-s stábokat az ostrom első napján átmenekítette a kormány egy megerősített bunkerbe.

A Rixosban rekedt riportereknek nem esett bántódásuk, sőt, az egyik legelegánsabb luxushotelben raboskodnak Tripoliban, de a munkájukat teljes mértékben ellehetetlenítették. Egymást tudják csak fotózni a folyosókon unatkozva, de arról legalább már egy galériát is kiadtak.

És amikor a fagyi visszanyal

Azzal, hogy gyakorlatilag nincsenek hiteles források a harcokról, az ostrom első két napjáról minden hírportál a felkelők pletykáira hivatkozva kezdett el híreket gyártani.

Így fordulhatott elő, hogy Kadhafi fiát elfogták, aztán kiderült hogy mégsem, aztán mégis, aztán mégsem, hanem a másik fiát. Meg így fordulhatott elő, hogy az egyik hírben a felkelők megrohamozták a fent is említett szállodát, aztán mégsem, aztán csak körülzárták, aztán még azt sem.

Az ostrom első napjaiban így a líbiai kormányra nézve sokkal negatívabb hírek (és képek) jelentek meg a túlbuzgó felkelők forrásaiból, mintha hagyták volna a profi tudósítókat is dolgozni.

És ugye nem felejtkezünk el Tim Hetheringtonról és Chris Hondrosról.

Ikonikus képek, amiket a londoni zavargásoktól kaptunk

A fenti kép járta körbe címlapokon a világsajtót a szombaton kitört londoni zavargások után. A képet Amy Weston, egy londoni képügynökség fotósa lőtte. A nő egy égő templom második emeletéről ugrott ki a rohamrendőrök kezébe, a sorozatfelvétel következő kockái szerint elkapták, nem sérült meg.

Számomra ez a másik fotó is legalább ennyire beszédes, bár ki tudja ki volt a szerzője, és nem is igazi fotó (mert mobilos kép, ugye. sicc)

Azt azért gyorsan, hogy nem őrültem meg, és hogy nem is érzek semmiféle rasszista utálatot senki meg semmi iránt. Nem azért tartom jó képnek. Viszont több szinten is beszédes, nem csak a kialakult helyzet miatt.

Ha egy ikonikus kép attól az, mert erősen rávilágít egy problémára, akkor ez mindenképp túlteljesíti a feladatát. Eljutott a világ Elliott Erwitt 1950-es fotójától egy olyan állapotig, ahol a fenti kép elkészülhetett. Nem azt mondom, hogy a két fotó között bármilyen közvetlen kapcsolatot lehetne vonni, hiszem hatvan év és egy óceán választja el őket egymástól, de mégis ugyanazzal a problémával foglalkozik. 

A londoni események pedig azt mutatják, hogy a most kialakult helyzet legalább annyira elítélendő és rossz, mint az, amit Elliott Erwitt fogott meg a lenti fotóján.

 

A Szíjjártónak pedig szóljatok, hogy a pónit a boltba azonnal vigye vissza. Nagyítás

 

Meleg fiatalok - Coming Out

A New York Times nemrégiben indított egy hasonló sorozatot, mint a néhány évvel ezelőtti One in 8 million volt. A Coming Out-ban meleg fiatalok történeteit mutatják be, végigkísérve (eddig) hat tinédzserkorú gyerek egy-egy napját.

Ahogy a 1in8million is egyedülálló maradt az internets történelmében, úgy ezt sem hiszem, hogy bárki megpróbálná utánuk csinálni. Annál is inkább, mert ez a téma még Amerikában is elég kényes területnek számít.

Eleve a sorozat apropóját azok az egyre gyakoribbá váló, melegekkel szembeni - gyakran öngyilkossággal végződő - konfliktusok adták, amik mára igazi mainstream problémává emelték az ügyet. Még egy olyan országban is, ahol a melegek társadalmi elfogadottsága már nem a balkáni szinten mozog.

Sokak szerint itthon egyenesen képtelenség lenne hasonló anyagot tető alá hozni. Én sem vagyok benne biztos, hogy lehetne olyan embert találni, aki ennyire nyíltan, arccal, mindennel vállalná a fotózást, és az utána induló lavinát.

El tudnék képzelni például jobboldali képviselőket a parlamentben felszólalni a provokáció ellen, a kinyomtatott képeket lóbálva - mert ugye történt már hasonló, ennél sokkal kevesebbért is.

MTI / Soós Lajos (a kinyomtatott képek HVG / Túry Gergely)

Az animgif nem játék

Legalábbis ne próbáljátok ki otthon, ha jót akartok.

Egy kis játék után már kevesebb valódi hasznát látom az animgifeknek. Legalábbis belátom, hogy nem kell annyira lelkesedni érte. Mókázni jó vele párszor (biztos fogok is még), de elég körülményes, és eléggé behatárolja a témát a használat.

Az első para a színpaletta. Gif = 256 szín, és ha igyekeztek kikukázni a felesleges színeket, az még akkor is kevés lesz a jó képminőséghez. Négy út áll előttetek:

1. Előre odafigyeltek rá, hogy mit fotóztok, hány eltérő színből és hány árnyalatból fog állni a kép (lehetetlen).
2. Utólag húzzátok le csatornánként a színeket - az eredmény elég elmosott lesz. A videó nem raw.
3. Színenként megpróbáljátok újraépítgetni a palettát. Iszonyat pepecs munka - az eredmény ugyanaz.
4. A legjobb eredményt Split toningal lehet elérni (az ötletadó is ezzel játszik) - azonos tónusra húzzátok a shadow/highlightokat a nyersanyagon.

Ja, nyersanyag: videót kell venni. 24FPS-t nem lehet sorozatban lőni, kevesebb kockával pedig nem lesz szép a mozgás. De az sem mindegy milyen videót. Elég nagy a különbség a D3s és a D90 azonos felbontású felvétele közt. A D90 konkrétan használhatatlan minőségben vesz a D3s-hez képest. Nem tudom Canonnál is van-e ekkora szakadék a kategóriák közt, de ha van, akkor 5dmkII alatt felejtsetek el minden mást.

Viszont ha idáig megvagytok vele, innentől gyerekjáték. Vagy nem. A videót be lehet húzni Photoshopba, innen a legkönnyebb kiválasztani a loopolni kívánt részletet. Photoshopból lehet exportálni a frame-eket jpg-be, aztán egymásra pakolni minden frame-et külön layer-re.

A layer-eken ki kell maszkolni (vagy vágni) a nem kívánt részeket, aztán egy gombbal elkészül az animáció. Save for web, Ok gomb.

Ennyi az egész.

Aztán rájöttök, hogy a mozgás nem teljesen folyamatos, nem elég jó az ismétlés, van benne két felesleges frame, kezdhetitek elölről. Aztán rájöttök, hogy a kiválasztott részlet alapból nem jó, kezdhetitek elölről. Aztán elfelejtettétek menteni a PSD-t, nem tudjátok méretezni a gif-eket (valamit rosszul csinál a PS, nem kezeli rendesen az animációt, ha a gif-et nyitjátok meg szerkeszteni), kezdhetitek elölről. Aztán a végeredmény lesz túl nagy, kezdhetitek előlről.

A végére pár gyors tipp, ha nem lenne fluid az animáció, és még lenne hajatok:

Használjátok ugyanazt a fél mozgásfázist oda-vissza. Az eredmény elég buta lesz, de használható (a képeim fele ilyen).

Fokozatosan csökkentett opacity-vel törölgessetek részleteket a túl élesen váltó felületekből, frame-enként.

2-3mp-nél ne dolgozzatok hosszabb jelenetekkel.

A Tween frames annyira nem a barátotok, mint gondolnátok.

Ne. Próbáljátok. Ki. Otthon. vagy. Bárhol.

Milyen képekre emlékszünk vissza legkönnyebben?

Kattintsatok a fenti képre, és nézzétek mondjuk tíz másodpercig.
Most vissza ide.
Most megint a képet.
Most vissza rám. Rendben?

MIT-s kutatók úgy vélik, kidolgoztak egy algoritmust, ami megmondja milyen képek ragadnak meg jobban az emberek emlékezetében, és melyek kevésbé.

Kutatásukban a tematikusan összeválogatott fotókból (tízezer kép: utca, táj, belső terek, portré, stb) a tesztalanyok általában azokra emlékeztek jobban, amiken emberek is voltak, illetve azokra, amik megszokott távolságból ábrázoltak szűkebb tereket, ismerős perspektívából mutattak be élethelyzeteket. Bár a emlékezőkészség emberenként változott
(nem vagyunk egyformák), tisztán kivehető minták mutatkoztak minden alany esetében.

Az eredményekhez minden tudományos kutatás nélkül is nyugodtan bólogathatunk. Nem lőttek mellé a kutatók. Ha most megpróbáltok visszaemlékezni a fenti képre (egyébként véletlenszerű válogatás, flickr-en kedvencnek jelölt fotók közül), biztos be fog ugrani nektek az a lány a harmadik sor harmadik képen, meg talán az első sor ötödik is. De milyen képek voltak még? Volt vízpart? Erdő? Valami tájkép? Ugye.

Arra viszont nem térnek ki a cikkben, a Wired oldalán sem, hogy ez miért is van így. A válasz talán kevésbé kézzel fogható, mint a kutatási eredmények, de nem is nehéz belátni, hogy igaz lehet.

Szerintem a következő dolgokhoz van köze a képi memóriánknak:

- Arc: A főbb arcvonások/testrészek mindenkinél egyeznek. Két szemünk van, alatta egy orrunk, két kezünk, lábunk - hasonló helyeken. Ezek olyan panelek, amikkel sokszor találkozunk, megszokjuk őket, könnyen ismerjük fel egy képen, az ismerős elemeket könnyebben tároljuk, majd elevenítjük fel.

Ha egy képen ezek az elemek egyértelmű hangsúlyt kapnak (közel van a fotóalany, könnyen felismerhető), könnyebb maradandó kapcsolatot kialakítani a fotóval. A közelséggel további részletek is segítik az emlékezést: gesztusok, mimika - az ilyen elemek mind pluszként hatnak a képben, segítenek minél több dologhoz kapcsolni a személyt.

- Szemkontaktus: Az elv ugyanaz, mint az előző esetben, de a szemkontaktus a nyilvánvaló érzelmi hatások miatt lesz maradandóbb emlék.

- Képi elemek mennyisége: Egy csoportképre, vagy a lenyűgöző tájban elrejtett modellre azért nehezebb emlékezni, mert egyszerűen túl sok mindenre kéne emlékezni, és a megszokott elemek is nehezebben körvonalazódnak egy zsúfolt képen.

El kell különíteni viszont a visszaemlékezést a kiváltott hatástól. Nem arról van szó, hogy csak a közeli portrék képesek hatást kiváltani a befogadóból. Arra bármilyen kép alkalmas, nem kell (nem is lehet) szabályokkal leírni.

A könnyen megjegyezhető képnek viszont egyértelmű előnyei vannak szerkesztői szempontból: Ha valamit ilyen képpel adunk az olvasónak, nagyobb eséllyel fog rá(nk) emlékezni.

Ilyen képekkel kell illusztrálni címlapokat, ilyen kép kell a könyv borítójára, a plakátra az utcán. És hát nézzünk végig magunk körül. Ilyeneket használunk mindenhol erre a célra.

És ti is ilyeneket csináljatok nyaralások alkalmával, családi összejöveteleken, szeretteitekről, haragosaitokról is, ha szeretnétek maradandó emlékeket!

Tényleg egy szétlőtt fejű szakállas hullára vagytok kíváncsiak?

"Én csak akkor hiszem el, ha mutatnak róla egy hiteles felvételt bizonyítékként." - Én meg nagyon meglepődtem rajta, hogy van olyan ember, akinek csak Oszama bin Laden hullájának látványa nyújthat bizonyosságot (bár a nyers erőszak mainstreambe emelése miatt már hónapokkal ezelőtt kiakadtam).

Azon kívül, hogy bin Laden csak a CIA legendája, egyéb okai is vannak, hogy nem láthatjuk a trófeát:

Amerika ünnepel. Nem egy ember halálát ünneplik, hanem valami nemzeti beteljesedést. Mintha hozzánk a trianon előtti területeket csatolnák vissza: akkor sem a sok új szomszédért meg a magyar tengerpartért lennénk oda, hanem a történelmi igazságtételért (jó, sicc). Külső szemlélőként tényleg furcsa azt látni, hogy egy rajtaütéses gyilkosság hírére zászlót lengetnek a Time Square-en, de mivel nincs ami beárnyékolja a hírt - nincs fotó a gyilkosságról - ezt a problémát elnyomja a tíz év várakozás után érzett katarzis.

Nagyon sokan nem ünnepelnek. Bármennyire is jelentéktelen figura lett Oszama a bujkálással töltött évek alatt, maradtak még bőven szimpatizánsai, akik ugyanúgy zászlót ráznak a halálhírre, csak máshol, más színűt. Ezeknek a csoportoknak csak olaj lenne a tűzre egy ilyen fotó. Nem csak azért, mert szembesülnének halott példaképükkel, hanem a képet kinyomtatva magukkal vihetnék a zászló mellé - újra jelképpé válhatna a szakállas öreg bácsi, ami tovább gerjeszti az indulatokat, nem pedig lezár egy tíz éve tartó, kellemetlen helyzetet.

A képeknek hatalma van. És nem csak azért, mert fotós-képszerkesztőként hazabeszélnék. Vissza kell nézni bármelyik ikonikus fotóra a történelemből. Vannak képek, amik komoly hatást gyakoroltak a világra. Lehet hogy nem döntöttek meg kormányokat, vagy gyógyítottak halálos betegségeket, de tudat alatt ott működnek az emberekben, amikor jobbra vagy balra szavaznak, amikor adakoznak, amikor elítélnek vagy támogatnak valamit.

Egy ilyen kép komoly indulatokat válthat ki, kiszámíthatatlan folyamatokat indíthat el. Sokkal több bajt okoz, mint amennyit megold. A hivatásos kételkedőkben nem csillapított volna semmit: Azok az emberek, akik ma a képet várják, ha holnap megkapnák, biztosan azt mondanák, hogy hamisítvány.

Felelőtlenség lett volna publikálni a képet a hírrel együtt. A megfelelő emberek ezt megtanulták akkor, amikor Szaddam Husszein kivégzését élőben közvetítették: Irakban azóta is a polgárháború zászlóshajója a felvétel.


Minden fotó egyben önarckép is (Philip Gourevitch). Egy kép amit készítünk, rólunk is elárul dolgokat. Mit üzenünk magunkról egy ilyen fotóval?

Ilyen lesz a közösségi háborús tudósítás?

Átkeresztelhetném a blogot Hogyan ábránduljunk ki a közösségi hírfolyamból tíz egyszerű lépésben-re. Nem ez a célom, de hétről hétre dob valami olyat a gép, amitől apránként morzsolódik le hitem.

Kevés képet láthatunk a Líbiai eseményekről, mert alig néhány tudósítónak sikerült bejutnia az országba. Az AP konkrétan egy flickr accountról vásárolja a fotókat, meg itt van ez a picasa album egy másik líbiaitól, innen is a fél világ veszi át a képeket. Amik nem mutatnak semmit.

Most nem is a képek minőségével lesz bajom. Inkább a tartalommal. Teljesen megértem azokat, akik csak az első galériáig jutnak például a picasa linken, és rögtön be is zárják az egészet. És mondjuk itt van ez a youtube videó, ami feltett minden pontot minden i-betűre (talán mire ezt a posztot megírom, már törlik is).

Szeretnék megmutatni milyen kegyetlen harc folyik az utcákon, oké, de erre akkor sem a cafatokra szakadt holttestek mutogatása a megoldás. Ilyen brutális képek eddig csak az internet legaljának számító oldalakon tűntek fel, és már ott, akkor is elég gáznak számított a facesofdeath tartalom. Ma meg youtube-on kapjuk az arcunkba ugyanazt.

Az ilyen nyers mutogatással semmit nem lehet elérni. Ezt nem lehet megosztani az ismerőseiddel, nem lehet továbbküldeni, hogy fú, nézzétek, zajlik a történelem.

Teljes céltalan, értelmetlen módja az erőszak bemutatásának, hogy hullazsákokat makróznak mobiltelefonnal, meg egymásra górt, felismerhetetlenségig összeroncsolt holttest-darabkákat videóznak jajjveszékelve. És akkor a fotóriporter a dögkeselyű?

A nézhetetlenül undorító képek mellé cserébe semmit nem tudunk meg körülményekről, hogy legalább valami értelme legyen a hullanézegetésnek. Így akarunk a jövőben tájékozódni a történésekről?

(nemtetszik, nem kattintasz rá. -persze, ezzel kíméljetek)

Miért lett ilyen gyászos az új Facebook photos?

A Facebook fejlesztői blogon írnak egész hosszan az új lightbox fejlesztési hátteréről. A technikai része annyira nem izgat, viszont nyomon követhető a design kialakítása is.

A facebookphotos (innentől fp) volt az első fejlesztés, ami annak idején bekerült az oldalra, azóta pedig töretlenül a legtöbbet használt alkalmazás. Ideje volt már átalakítani. Arról, hogy mennyi kép kerül fel naponta facebookra, itt egy infógrafika:



A legnagyobb baj az fp-vel eddig az volt, hogy a newsfeedben lefele görgetve nem lehetett a képeket nagy méretben megnézni. Ha rákattintottál egy képre, kezdhetted előlről a newsfeed olvasását az oldaltöltés miatt. Minden képnek új ablakot nyitni sem volt túl kényelmes, pláne az egyszerű felhasználóktól ez a módszer elég idegen volt. Erre a problémára tényleg a napokban befrissített lightbox a megoldás, de a Facebook eddigi letisztult és könnyű irányvonalaihoz képest elég gány munkának tűnik.

Nem értem miért nem ismerték fel, hogy az otromba fekete keret mennyire zavaró a képek körül. Már a közösségi fotómegosztókon is sikerült megértetni az emberekkel, hogy a 10 pixeles gyászkeret cikinek számít, erre most a Facebookos képek egy ujjnyi vastag fekete dobozkába lettek bezárva.

A falon valóban jobban mutatnak a fotók egy fekete háttérre pakolva, meg szépen megvilágítva. Facebook esetében ez a megoldás viszont idegen az oldal egyszerű, világos színvilágától. Ránézek egy ilyen képre és hiányérzetem támad a hatalmas, üres - és emiatt felesleges - körítés miatt. Nektek nem?



Főleg akkor, ha a fejlesztői blogban ott egy sokkal tetszetősebb verzió is:



Ezt azért vetették el, mert a képek így túl nagyok voltak a kisebb monitorokhoz. Az egész képnek ki kellett férnie egy képernyőre minden felhasználónak. Furcsa, hogy a helyen spórolva ezért beiktattak egy komoly méretű - funkció nélküli területet. Miért?

Az pedig már csak apró kukacoskodás, hogy a lightbox által kitakart terület két szélén néhány pixelnyit átlóg az eredeti oldal is. Ez is inkább buta hiba, mint tesztelt megoldás.

Régen volt annyi szépérzékük, hogy a TheFacebookban felismerték mennyire felesleges a The szó, remélem itt is rájönnek majd, hogy az egyszerűbb mindig jobb.

(fujj, mennyire utálom az olyan embereket, akik az új dizájnokat fikázzák mindig, mindenhol, a régit követelve vissza. És most majdnem ezt csinálom. Tessék. )

Össze lehet szedni egy galériányi képet az amerikai havazásról, Flickr-es fotókból?

Kíváncsi voltam. Westbalkán óta tudjuk, hogy a közösségi hírfolyam nem igazán működik híresemények esetében, ha kevés ember kerül közvetlen kapcsolatba a történésekkel. Jól működik viszont, ha a történés tömegeket érint (lásd a nemzeti földrengésünk), ha a dolog egyszerűen befogadható, átadható, ha remeg alattad a szék, neked csak twittelni kell róla és hír lesz belőle. Ez működik 120 karakternyi szöveggel,

De mi a helyzet a képekkel?

Arra voltam kíváncsi, össze lehet-e rakni egy galériát Flickren megosztott fotókból, ami versenyképesen bemutatja az elmúlt két napban Amerikára szakadt havazást (versenyképesen = látványosan, informatívan, gyorsan).

Szigorú voltam a válogatásnál. Keresési szempontok:

- creative commons - felhasználható/megosztható license;
- a képnek az elmúlt három napban kellett készülnie;
- a képalából vagy metaadatokból egyértelműen megállapítható helyen és időben.

Ezek a használhatóság alapvető szempontjai, ha bármelyik feltétel nem teljesül, a kép nem játszhat.

Rákerestem a snow, snowstorm, blizzard tagekre nagyvárosok szerint, illetve körülnéztem az erre a célra létrehozott groupokban is. A válogatásra másfél órát szántam, nyugdíjas tempóban ennyi idő kétszer is elég hírügynökségi anyagokból galériát faragni tetszőleges témában.

Másfél óra alatt kb. nyolcezer képet tudtam átnézni, és közel kétszázat emeltem ki közülük. Egy jó képről már thumbnail állapotban el lehet dönteni, hogy működik-e. Ez így megy.

A kiemelt fotók 90%-át sajnos ki kellett szórni a dátum miatt: a legtöbb decemberben vagy január elején készült, esetleg több éve, csak most töltötte fel valaki. Pedig elsőre megörültem, hogy sikerülhet egy fasza galériát összerántani belőlük.

Maradt 10-15 kép amiből elkezdhettem volna válogatni, de erős jóindulattal is csak 4-5 volt olyan, ami hírértékkel bír, és megállná a helyét egy galériában. Szóval ami nem hulladék. Na.

Mielőtt bárki hülyének nézne, hogy profi fotósok munkáihoz mért színvonalat kerestem volna, nem.
A képek egyáltalán semmit nem ábrázoltak: nem kép ez, sem ez, meg ez, meg ez, meg ez, de ez sem és ez sem. És minden kép amit meg sem nyitottam, a hozott példák valamelyik klónja volt.

A címben feltett kérdésre a válaszom egyértelmű: nem. Ez így bukta. Legalábbis ebben a formában nagyon sovány. És ez nem a sokszor emlegetett, évhátrányból induló magyar valóság helyzete, hanem Amerika, ahol előrébb jár a közösségi megosztós kultúra.

Lehet, hogy a huszonezer képes halmazból összejött volna 14-16 kép. De mennyi idő alatt? Milyen szenvedések árán? Nem éri meg a belefektetett idő.

Kíváncsiságból lazábbra engedtem a filtereket, és belevettem a nem CC-license, hanem all rights reserved képeket is. Az eredmény 130.000 képre ugrott. Ha most, fél óra elteltével újra nézném, valószínűleg már 135.000-nél járna.

Thx, but no thx.

Tanulság? Nincs tanulság. Furcsa napról napra megélni ezt a (saját) szemléletváltást. Amiről éveken át hittem hogy működhet, és amiről a főiskola alatt is mindenki homályosan csak annyit mondott, hogy ez az irány, ezt kell majd követni, az a gyakorlatban baromira nem működik.

Megint más kérdés, hogy béna képekből is lehet galériát csinálni, és hangzatos címet adni neki, és ugyanúgy nézni fogják, de hát

A nyugat-balkáni közösségi média csúfos szereplése

Ma reggel arra ébredtem, hogy a tegnap esti West-Balkánban történt tragikus baleset a magyar közösségi média első Twitteren-Facebookoon dokumentált eseménye. Na hagyjuk már egymást a hülyeséggel.

Hiszek - eddig legalábbis hittem - a közösségi média életképességében a hasonló események tudósításában, de ahogy azt a hajnali eset is mutatja, sokat kell még fejlődnie a közösségnek és a közösséget ész nélkül felhasználó portáloknak is.

Felhasználói oldalról: Végig kéne gondolni posztolás előtt, hogy egy twittnek, képnek, videónak következményei lehetnek. A hétköznapok során jó esetben csak a szokásos társaságunk olvassa amit összehordunk, de amint egy bejegyzésünk nyilvánosságot kap, teljesen megváltoznak a játékszabályok. Ha ez a szerencsétlen lány végiggondolja milyen shitlavinát indíthat el a bejegyzésével, talán fele ekkora ügy nem kerekedik a dologból.



Az ő twittjét kezdték először átvenni más twitterezők, majd hírportálok, tőle terjedt futótűzként a kamu, miszerint bla bla bla. Persze a lány szempontjából a történet igaz. Valóban azt láthatta, hogy valaki mellette a földre esik, - egy zsúfolt, füstös, szar helyen, mint a West-Balkán is, nem nehéz rosszul lenni. Azt is hallhatta hogy mindenki késelésről sikítozik.

Elég ha egy ember elkezdi kiabálni, a többi nem azt fogja kérdezni, pláne egy tinibulin, hogy valóban mi is történt.

Ugyanez igaz mindenkire akinek hirtelen lett egy ismerőse a West-Balkánban, akitől hallotta, hogy az is hallotta, hogy valaki sikított, de hogy mitől, azt már nem tudja, de egy másik haverjától meg úgy hallotta hogy tömeges késelés történt. Ha pedig elég sok ilyen hülye összegyűlik, még több júzernek lesznek újabb ismerősei, akik továbbosztják a hülyeséget, mígnem végül már annyian kántálják, hogy eljut a nagybetűs médiába is.

A probléma másik oldala az, ahogy hivatalos csatornákon kezelték az esetet. Rendőrségi tájékoztatást kb. hajnali három tájt kaptunk a helyszínen, de még ekkor sem fogalmazott egyértelműen a szóvivő (tartott a helyszínelés) mi történt a három lánnyal, hányan sebesültek meg. Gyors és pontos információkkal már éjfél körül elejét lehetett volna venni a pletykáknak.

Mert hát, mit kezd a helyszínen a tudósító, aki nem kap tájékoztatást a hivatalos szervektől? Kérdezgeti az szemtanúkat, amik nincsenek. Elég ha az illető kabát nélkül vacog a hidegben, akkor biztos a WB-ből jött és látott-hallott valamit. Innen megint csak a pletykák és a meg nem erősített tippek fognak továbbmenni, de ezek már tízezrekhez jutnak el, öt perceként változó tartalommal. Kész is a baj.

Így fordulhatott elő, hogy az egyik pillanatban öt halott, a másikban három, a harmadikban hatan csak késeltek és 17 halott van, de lehet hogy csak sebesültek vannak, akik az erkélyről estek le.

 A kényszer hogy valamit írni kell, mert embertelen sokan kattintják a hírt, erős ilyen helyzetben. Viszont amióta divat lett a közösségi információszerzés, ez a kényszer már a hitelesség rovására is megy. A kettő együtt meg elég szerencsétlen kombináció.

A developing story az egyszerű olvasó számára ismeretlen fogalom. Nem tud mit kezdeni a folyamatosan érkező hírekkel, csak igénye van rájuk.

Hiába írja oda a portál hogy állítólag, úgy tudjuk, meg szemtanúk alapján, meg így, meg úgy, az olvasók ezeket hajlamosak tényként kezelni, a szimpatikusabb igazságot elfogadni, aztán valós meggyőződéssel üvölteni azt tovább Facebookon.

Kétségek közt marad az ilyen olvasó, ilyenkor pedig teret kapnak a szélsőségek, mint a kuruc.info, ahol kész tények elé állítják az közönséget, még ha azok köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Az hogy az innen szerzett infó válik hangosabbá a közösségben, valahol minden légből kapott hírekkel dobálózó portál hibája is.

Remélem érzi mindenki az önmagát gerjesztő hülyeség tipikus esetét, nem is kell tovább ragoznom.

Mire érdemes figyelni a CES fotó-kiegészítő kínálatából?

A CES sosem a nagy fotós bejelentésekről volt híres. A földet rengető kütyük mindig kapnak saját launch eventet a gyártóktól, a CES inkább a szakmabelieknek szóló demo-show, ahol azért bőven van mire odafigyelni a szögletes tárgyakra érzékeny közönségnek is. Már most látszódik néhány új trend, ami nem a fotózást, inkább azt fogja megváltoztatni ahogy a képeket szerkesztjük, kezeljük és rendezzük, ami szintén nem kis dolog.

Fotótechnika

Minden gyártó bemutatott már egy nagy adag kompakt gépet, annyit, hogy fölösleges is felsorolni őket. Nagyjából csak színben különböznek egymástól, mindegyik 14-16MPX érzékelőkkel, 2,7-3' LCD vel, a bátrabbak érintőképernyővel, vagy öregeknek szóló dumbo-gombokkal érkeznek, esetleg ütésállók. Jellemző jelzők még a 3D, HD, OLEDLCD, SUPERZOOM, stb.

Talán a kínálatból nem is ez következne, de nagy gázban vannak a kompakt gépek, amióta az okostelefonok fotó - és videóképességei egyre jobban fejlődnek. Én odáig is elmennék, hogy semmi értelme ma már kompaktot venni.

Egy okostelefonnal ugyanúgy megörökíthető az a pillanat, amiért kompakt gépet rántanánk elő a farzsebből, plusz rögtön fel is tolhatjuk vele az ismerőseinknek Facebookra. Egyértelműen ebbe az irányba mozog minden a belépő szinten, és amíg nem lesz mindenhol free wi-fi, addig megmarad a telefonok előnye.

Van azért pár kompakt gép, amik kilógnak a tucatújdonságok sorából. 1080p HD videót eddig nem sok szappantartóban láthattunk, most több ilyen is jön. (meg 3D kamerák! omg!)
És itt van az Olympus, a 4:3 rendszerre fejlesztett cserélhető objektíves kompakttal, ami érdekes színfolt a kínálatban.

Tükör nélküli tükörreflexes (sicc) kamera a Samsungtól, ami vezérlő gombokat kapott az objektívre - szerintem forradalmi/baromi jó ötlet, értelmet kap végre mind az öt ujjunk a bal kezünkön. A tükör nélküli technológia és a zárszerkezet nélküli gépek majd a Nikon/Canon kínálatában lesznek érdekesek, mert inkább a profi kategóriában lehet előny egy teljesen hangtalan és fizikai korlátok (zársebesség) nélküli gép.

És A Nagy Szerelmem a Fuji X100- amit talán itt a CES-en fognak beárazni.



Táblagépek, kütyük

Az ipad klónok viszik a show-t az idei CES-en. Minden gyártó bemutatta a saját variációját a táblagépre: Itt az Asus EEE Slate, a Blackberry Playbookja, az Acer Iconia, a picit debilre sikerült Sony Dash, a NEC dual táblája, a Samsung tábla-laptop hibridje és tényleg hosszú még a sor az expo végéig.

Nincs viszont Microsoft tábla, Steve Ballmer csak annyit mondott, hogy a "Windows ott lesz mindenütt" - és tényleg, a legtöbb táblagép alatt Win7 keretrendszer fog futni.

Kíváncsi leszek mennyire fognak - ha egyáltalán - utat törni ezek a gépek a mindennapi munkánkba. Leváltják-e a laptopot a terepmunka során, jók lesznek-e alapvető képszerkesztési műveletekre, mennyire fogják egyszerűsíteni a megosztást, gyorsítani a továbbítást. A most bemutatott új Eye-fi kártyák már mindenféle hack nélkül küldik a képeket ipad-re, ez az első lépcső az általam is elképzelt irányba.

 A Microsoft előhúzta még a fiókból a Surface-t, amivel a mobil helyett az asztali világra koncentrál.


Most mindenki képzelje el velem a szerkesztőségben a közös, interaktív íróasztalt, amin egy kézmozdulattal átdobhatunk pár képet meg file-t a szemben ülőnek, aztán írom tovább.


Bemutatta az Intel az i5 i7 procikat leváltó új generációs chipsetet, és az első demók alapján új időszámítás kezdődik a számítási kapacitásban. 7 HD videót egyszerre lejátszó, órás anyagokat percek alatt kódoló-konvertáló rendszerek jönnek, egyre gyorsabbá válik a videók menet közben (terepen) szerkesztése.

Ez talán rossz hír, mert így egyre gyorsabban tudják helyettesíteni majd a fotóinkat a videó anyagból kiemelt képkockákkal - de jó hír is lehet, ha ugyanezt mi csináljuk majd.

Egy másik érdekes tulajdonsága a intel rendszernek a tartalom védelmére irányuló erőfeszítések: lehetővé teszik hogy az adatok csak biztonságos hdmi csatornákon keresztül legyenek másolhatók és lejátszhatók, illetve lehetőséget teremt a tartalomszolgáltatóknak, hogy csak a felismert és biztonságos (intel alapú) rendszerek számára legyenek elérhetők az online videók-képek-bármi. Hardware oldalról biztosít másolásvédelmet az internetes tartalom számára. ...amíg fel nem törik. WOW?

Bár a CES alapján egyre inkább a 3D-HD videóról és az interaktív-multimédiás tartalmakról fog szólni 2011 - és a rá következő évek - az egész visszakanyarodik oda, hogy szép képekkel kell megfogni majd az olvasót. Ha pedig így van, talán még mindig fog maradni 6-8 másodpercnyi idő elidőzni egy-egy beszédes fotó felett is.

Reménykedjünk ebben?

Mit ne vegyünk fotós barátainknak karácsonyra?

Menthetetlenül közeledik a karácsony. A fotós felszerelésekkel foglalkozó boltok már hetek óta bombázzák a laikusokat, látszólag hasznos fotós kiegészítőket soroló hirdetésekkel - arra biztatva, hogy ilyen kis mütyürökkel lepjék meg fotós barátaikat. -Mert hát fotósok, biztos örülnek az ilyeneknek.

Itt egy tízes lista azokról a dolgokról, amiket messze kerüljetek a vásárlás során, ha nem akartok kínos mosolygást a fa alatt:

1. White Balance állító kártya - objektívfedő - szűrő
Ma már senki nem állít fehéregyensúlyt néhány renegád jpg-sen kívül. Ha a barátod kicsit is komolyan gondolja a fotózást, akkor RAW-ban csinálja a képeket. Nincs szüksége ilyen kiegészítőkre. Ha mégis tudod róla hogy jpg-ben fotózik, ajándékként magyarázd el neki hogy szokjon le róla.

2. Vaku fényterelő
Két éve vettem egyet háromezer forintért. Nagy otromba műanyag. Vagy nem műanyag, csak nagy és otromba. Nehéz. 95%-ban ugyanazt a hatást hozza, mint az újabb vakuk beépített kihajtható fehér kártyái, vagy egy kemény kartonpapír a vaku tetejére szigszalagozva (én is ezt használom azóta is. Szigszalagot meg papírt azért ne vegyetek  karácsonyra)

3. Mini tripodok, zsebállványok
Nem bírják el a tisztességes méretű fényképezőgépeket. Ha a barátod gépe nagyobb mint egy szappantartó, ne vegyél neki ilyeneket. Ja, műanyag állványt se, amit a MediaMartkban akcióznak ilyenkor. Még ha elég nagynak tűnik, akkor se. Én kaptam egyet ingyen a KATÁhoz - kulcstartónak használom azóta is.

4. Fotóstáska
A fotós és fotóstáska közti kapcsolat szent dolog. Semmiképp se vegyünk ajándékba fotóstáskát. A miértjéről eddig hatvanezer karakteres esszét írtam, dolgozok a lerövidítésén. A lényeg hogy a táskát a fotósnak kell kiválasztania. Bonyolult igényrendszernek kell megfelelnie. Ne vegyünk.

5. UV szűrő, Polárszűrő, ND szűrő
Bár hasznos kiegészítő mindhárom, de ha a fotósnak nem volt rá igénye eddig, akkor valószínűleg ezután sem lesz. A gyakorlatban arra jók, hogy ne a drága lencse karcolódjon. Az ND szűrő ennél azért többre is, de csak szökőévente használjuk.

6.A Memóriakártya, kártyaolvasó, pótakksi
Ilyeneket azért ne vegyél, amiért nem veszel tollat a titkárnőnek, teniszlabdát az teniszedződnek, vagy wécépapírt a családnak. Nem ajándéknak való dolgok.

6.B Lencsetisztító szenzortisztító, körtepumpa
Lásd 6.A pont.

7. Esőálló huzat a gépre
Ez lesz a kakukktojás a listában. Tipikusan az a dolog amit kevés fotós vesz meg magának, de baromi hasznos tud lenni, amikor menni kell, akkor is, ha esik az eső. Viszont van egy olyan üzenete, hogy 'tudom hogy kinn szívsz az esőben egy rohadt képért, sajnállak is, de nézd, legalább vettem neked ilyet! puszi'

8. Fénymérő, vízszintmérő
Nagyjából tizenöt éve volt hasznos mindkettő, amikor filmre fotóztunk.

9. Fotós könyvek
Itt valahol határt kell húzni. Rengeteg semmitmondó könyv van a piacon, ami az ezerszer agyonismételt dolgokra tanít. Nincs értelme megvenni őket, mert nem mondanak újat annak, aki kicsit is beleásta már magát a fotográfiába. Ha hasznos könyvet akartok, ne az általános 'fotóiskola' címűt vegyétek le a polcról, hanem olyat, ami egy-egy szűkebb körre specializált: portréfotózás, világítástechnika, természetfotó, esemény- és riport, stb.

Lehet viszont egy könyv igazi telitalálat is. Tudjátok meg ki a barátotok kedvenc fotósa, és tőle nézzetek valami albumot. Imádjuk az ilyen képeskönyveket nézegetni.. *A Mai Manóban egyébként adventi fotóskönyv-vásár van*

10. Fotó Tanfolyamok
A tanfolyambérlet sem igazán ajándéknak való. Inkább vigyétek el valahova kirándulni, ahol fotózhat kedvére. Hasznosabb, mint beíratni egy kéthetes oktatásra, ahol nagy eséllyel annyit fog tanulni, mint ha a 9. pontban írt  fotóiskola könyvet vettétek volna neki.

+1 Fotós karkötők, fotós bögre, egéralátét, bármi
Bár mindegyik nagyon mókásnak tűnik, az a burkolt üzenetük, hogy 'Te barátom fotóbuzi vagy. Másra sem tudsz gondolni, fogalmam sincs mi mást szerethetnél ezeken kívül. Vettem neked egy objektív alakú bögrét hát, nézd.'

Miután szinte minden kiegészítőt felsoroltam, felmerülhet a jogos kérdés, hogy mit érdemes venni a fotós barátainknak, ha hasznos ajándékkal akarjuk őket meglepni. Ez egy holnapi bejegyzés témája lesz.

Mihez kezdhet a tolvaj egy lopott Leicával Magyarországon?

Ellopták ma Brad Pitt Leica S2-jét (a képen nem S2 van) a József Attila lakótelepi forgatási helyszínről, amíg Pitt lerakta egy szünetben. Frusztráló érzés lehet a tolvaj számára, hogy alig fog tudni mit kezdeni az értékes zsákmánnyal.

Eladja használtan? Itthon biztosan nem. Ha fórumokon vagy apróban hirdetné használt gépként, azonnal le is bukik. Leica S2-t nem árulnak csak úgy, használtan. Ha mégis, papírok nélkül ki ad érte milliókat?

Lehet, hogy fogalma sincs róla mit lopott el és beviszi az első használtkereskedésbe, ahol jól átveri az árus. Ad neki érte pár százezret és boldogan él vele. Vagy a becsületes boltos esetleg értesíti a hatóságokat a nyilvánvalóan lopott gépről.

Használja? Fotómegosztókon vagy bármilyen hazai netes publikálással elég könnyen lebukhat az egyedi képminőséggel, meg az exif adatokkal. Kockázatos. Talán az egyetlen felhasználási mód ha saját műteremben, négy fal közt használja.

Ha utcán-fotós társaságban a nyakába veszi, szintén garantálható a lebukás. Legalábbis a méregető szempárokat és a kellemetlen kérdéseket nem tudná kikerülni.

Mit kezdhet a memóriakártyával? Exkluzív és megismételhetetlen fotók a világ legkeresettebb celeb párjáról. A képek darabja érhet annyit, mint maga az ellopott fényképezőgép. Mégis, ha megpróbálja eladni őket, szintén azonnal lebukik.

Frusztráló érzés lehet Leciát lopni.

Szélmalomharc a lopott fotók ellen

Don Quijote a mai napig számtalan formában talál magára és sárkányaira. Legújabban a lopott, kredit nélkül felhasznált képek ellen veszi fel a küzdelmet Facebookon.

http://www.facebook.com/fotosokszegyenfala -Fotósok szégyenfala csoport
"Küzdelem a kép- és szöveglopások, szövegmásolások ellen."

szorsz

Talán leírni is felesleges, mennyire veszett ügyet vállal magára a csoport. A kép- és szöveglopásokat - ha lehet is ellenük utlólag bármit tenni, perelni, levetetni - megelőzni vagy megszűntetni lehetetlen (a szöveglopás pedig külön lolkategória).

Annál viccesebbek az első reklamálók által sérelmezett képlopások.(Na meg azok, akik a csoportnevet féleértve más fotósokat kezdtek kritizálni a silány munkájukért.) Sok esetben olyan fotós reklamál, aki maga se nem számlaképes, de még a szakmája sem köthető fotográfiához (gyk: nem fotóz rendszeresen, állandó minőségben stb). Nem adott semmilyen feltétele ahhoz, hogy a képét az azt felhasználó oldal akár pénzzel, akár külsős megrendelésekkel honorálni tudja.

A kredit persze mindenkinek jár. Súlyos hibát követ el bárki, aki forrás nélkül használ fel képeket. Tüzes vassakkal szurkálják élete végéig (és tovább) nagyfarkú négerek a börtönben azt, aki ilyet tesz. Valós kárt viszont a legtöbb esetben nem okoznak az oldalak egy flickrről vagy iwiwről ellopott fotóval.

A kredit legjobb esetben is csak morális támogatást jelent. Ritkán vezet valós megrendelésekhez, pénzhez. Az ilyen módszerekkel operáló oldalak (nézzük végig a csoportban linkelt címeket) silány minőségű, legalja termékek. Nem innen fognak senkit felfedezni a potenciáis ügyfelek.

Az ilyen sokadvonalbeli oldalak közel nulla költségvetésből működnek ideig-óráig. A legtöbb nem éli meg az egy évet sem.

(tudom, oda lehet írni hogy de csodák mindig előfordulnak)

Más kérdés a mások esküvői portfoliójával házaló ál-fotósok esete. Fotóst kereső párok talán elég könnyen észrevehetik, ha valaki egy házibarkácsolt, nagybetűs gagyi oldalon feltűnően jó képeket tesz közzé. Nekem legalábbis mindegyik ilyen oldalról ordított a hamisítás.

Online fotómegosztás mellett elkötelezett fotósként azt mondom: aki nem szeretné hogy a képei bárhol feltűnjenek a neten, az ne tegyek őket a netre. Az ízléses vízjel használata még határeset, de az sem garancia a lopások ellen.

Ha valaki a fotózás és megosztás szeretete miatt tölti fel a képeit, ne törődjön vele ha lopják őket. Fogja fel elismerésnek. Bármilyen más ellenszolgáltatást úgysem kapna értük. (szar ügy, de ez van)

Aki így akar -  nem is tudom - híres lenni, az inkább abba gondoljon bele, hogy a jó minőségű képeivel a fizetős megrendelések ellen dolgozik, maga tartja fenn a rendszert ami ellen reklamál.

Ha megélhetési célokból, akkor rakjon össze egy portfoliót, reklámozza magát. Így fog ügyfeleket találni, nem xyportálon felhasznált képei alatti képalákból.

update: A csoport tagja közt van olyan is, aki szerint a beállításokat, pózokat és a retusálási technikákat is lopják. Na ez ellen vegyük fel a harcot! De előbb elmegyek és levédetem a f1/2000 F2.8 ISO200-t együttes használatát, valamint a kézenfogva sétálás erdőben c. pózt.

Ötmilliárd Flickr fotó, azabaj?

Alaposan megosztotta a fotós közösségeket a hír, hogy flickrre valaki feltöltötte az ötmilliárdodik fotót. Szakmai blogok szomorúan veszik tudomásul, hogy percenként háromezer új kép kerül feltöltésre, elönt minket a mocsok, szépen lassan megfulladunk az igénytelenség sártengerében.

Biztos ez? -Hosszú post a kattintás után

The Beat of New York és az országimázs

A fenti videót egy német filmes stáb operatőre csinálta forgatás után, hobbiból.
A Mercedesnek gyártottak reklámfilmet, aztán egyikőjük hazafele felfigyelt egy utcai zenészre, felvette a dallamot, remixelték és forgattak mellé egy brutálisan jó videót.

Ki jön New Yorkba?

A másik dolog ami eszembe jutott róla, hogy miben lenne más egy ilyen anyag Budapestről? Most nem a Budapest Business Region videóra gondolok, az megrendezett, de bizonyítja hogy a technikai feltételek itthon is megvannak. Kell hozzá egy 5DMKII.

Helyszínekkel sem lenne probléma. Nekünk is van metrónk, hidaink, panorámás kilátóink a városra, éjszakai fények, nyüzsgő városrészek. Akkor?

Az emberek. Itthon szinte elképzelhetetlen, hogy valaki rám sem hederít egy kamerára az utcán, csak továbbmegy, mintha ott sem lenne. Aki az utcán fotózik az gyanús. Kérdően, meg nem értett félelemmel kell ránézni, esetleg be is kell szólni neki, vagy hadonászni a kamera felé.

Persze, biztos New Yorkban is volt részük hasonlóban és nyilván nem azokat a jeleneteket vágták bele, de szerintem mindenki érzi mire gondolok.

Egy személyes példa a héten: Egy interjút fotóztam a Toldiban, és csináltam néhány fotót az utcáról is az ablakon keresztül. Minden járókelő visszafordult utánam, hogy vajon miben mesterkedem. Látszott az arcukon hogy mélyen elítélik ezt, bármi is legyen ez.

A kedvencem egy igen tudálékos háromfős társaság volt, akik megálltak és elkezdtek nekem személyiségi jogokról és eztnemszabadmitképzelszmagadról-ról magyarázni, anélkül, hogy megkérdezték volna mit is csinálok egyáltalán.

Valahogy így nézne ki egy Beat of Budapest videó.

A másik teljesen szürreális szereplő hazai körülmények között a rendőr lenne. A rendőr ebben a videóban biztonságot sugároz. Olyasmit üzennek hogy számíthatsz rájuk, ottvannak, lehet hozzájuk fordulni bármivel. Itthon mit csinálni egy rendőr hasonló esetben? Igen. Azt.