Negyven éves a vietnami háború legsokkolóbb fotója. Mit szól hozzá ma a képen szereplő meztelen lány?

A fotó a 'napalmos lányról' a mai napig a vietnami háború legmeghatározóbb emléke. A sokkoló felvétel 1972-ben bejárta a világot, először irányítva rá a figyelmet ennyire erősen a háború civil áldozataira. Bár a harcoknak nem vetett véget, rádöbbentette az amerikai embereket felelősségük súlyára. - Ha úgy nézzük, talán ez a legtöbb, amit egy fotó valójában elérhet, és még ez is kevés képnek sikerült a történelem során.

*spoiler: a lány túlélte, felnőtt, és szoros barátságot ápol a fotóssal, aki a képet készítette.*

Június 8-án Phuc, a képen középen látható kilenc éves lány, bombázásra ébredt falujuk templomában, ahova napokkal korábban húzódtak be családjával a harcok elől. A lány beszámolója szerint a tűz pillanatok alatt mindent ellepett körülöttük, karján a ruha szinte azonnal lángra lobbant és leégett, mielőtt akár levehette volna.

Az AP fotóriportere, Nick Ut, egy csapat sajtóssal a falu mellől fotózta a bombázást, mikor a gomolygó füstből feléjük szaladt a fiatal lány és családja. A fotósok közül egyedül Nicknek volt film a gépében, az akkor 21 éves fotós úgy készítette az első képeket, hogy fel sem fogta, mit is lát valójában maga körül. (Nick egyébként 16 éves kora óta fotózta a harcokat)


'Túl forró, túl forró' - kiabálták a gyerekek, mikor elérték a fotósokat, akik a döbbenettől mozdulni sem bírtak. Felocsúdva a sokkból néhányan megpróbálták vízzel locsolni a gyerekeket, hogy valamit segítsenek rajtuk. Egy-két képnél Nick sem bírt többet fotózni, néhány pillanatra teljesen lefagyott és zokogni kezdett.

Phuc testének harminc százalékán szenvedett harmadfokú égési sérüléseket, nagymamája kezében kisöccse teljesen összeégett, belehalt sérüléseibe. A lány elájult fájdalmaitól, Nick felkapta és egy amerikai kórházba vitte, ezzel valószínűleg megmentette az életét.

A képek kidolgozása után Nick biztos volt benne, hogy a fotóit nem adhatják ki, és az átélt borzalmak képe feleslegesen született meg. A meztelen lány, az összeégett test és a kétségbeesett kiáltások akkoriban túl erősnek számítottak külön-külön is egy fotón a megjelenéshez, még a háborús tudósításokban sem köszöntek vissza ennyire erőteljesen a harcok borzalmai.

1972-ben már az AP nemrég elhunyt legendája, Horst Faas volt a szerkesztő vietnamban, aki felismerve a rendkívüli fotó erejét, komoly harcot vívott az ügynökséggel a képek közléséért.Végül Horst nyert, és a kép bejárta az egész világot, megváltoztatta a közbeszéd irányát a háborúról.

A fotó, a képen látható jelenet annyira új és megdöbbentő volt, hogy többen nem is akarták elhinni, hogy az  valódi. Nixon elnök is kételkedett a felvétel eredetiségében, mikor vezérkari főnökével tárgyalt a képről a Fehér Házban.

Soha nem látott médiafelhajtás követte a publikációt. A 'napalmos lány' a háború után a média áldozataként is évekig szenvedett. Újságírók követték minden lépését, míg a Vietnamban hatalomra került kommunista rezsim fel nem ismerte a lány szerepét a térség helyzetének kommunikációjában, és el nem kezdték saját céljaikra használni. A lányt évekre eltüntették a nyilvánosság elől, interjút csak szigorúan ellenőrzött körülmények közt adhatott, de ez legalább viszonylagos nyugalmat jelentett a felépüléshez.

13 hónapig volt kórházban Phuc, addig nem is látta a róla készült fotót, ami közben Pulitzer-díjat nyert és megkerülhetetlen témává vált a vietnami háborúról szóló vitákban.

Ma a fotó A Pulitzer-alapítvány múzeumában van kiállítva, azzal a Leica kamerával együtt, amit Nick Vietnamban használt.

Phuc a szűnni nemakaró hírverésnek köszönhette, hogy néhány évvel később sikerült kijutnia Vietnamból. 1982-ben Németországban gyógykezelték, majd Kubába élt egy ideig. 1992-ben nászútjára indult férjével Moszkvába, de Kanadában az átszállás közben megszöktek és Torontóban telepedtek le.

Szabadulása után először Nicket kereste fel Amerikában, a fotós segítségével adta ki első könyvét, melyben arról ír, hogyan változtatta meg életét a fotó.

Bármennyire is furcsa kimondani, de a fotó jelentett kiutat a lánynak egy életnyi szenvedésből. Ami történt, a képektől függetlenül megtörtént, de a kép segített neki felépülni, feldolgozni a vele történteket, és végül elmenekülni egy elnyomó rendszer alól.

Phuc ma, negyven évvel később, ENSZ követként tart előadásokat világszerte, büszkén tartja a kezében a fotót, ami talán nem csak az ő életét változtatta meg, hanem - kis túlzással - egy kor gondolkodásmódját is.

Phuc történetéről sokkal részletesebben az MSNBC két bejegyzésében olvashattok:
Vietnam's 'napalm girl' comes to terms with iconic photo
Forty years lates, 'Napalm Girl' speaks in O.C.

Elkezdődött az őszi ülésszak, újra lehet tarkókat fotózni

Fotó: Túry Gergely / HVG-Nagyítás

Úgy tűnik, nem változik az új parlamenti gyakorlat, miszerint a fotósok már csak az országgyűlés felső, emeleti páholyából dolgozhatnak, ha úgy van (tegyük hozzá: szó sem volt változtatásról, csak a mai nappal ismét látványosan demonstrálták a helyzet szomorú komolytalanságát a megjelent képek).

Miért rossz? - Több dolog:

Teljesen kiöli az életet a parlamenti tudósításokból. Felülről tarkókat lehet fotózni, őszülő fejeket, hátakat. Izgalmas. Bár a japánoknál állítólag van ilyen tarkófétis pornó.

A felülről fotózott ember nem szép látvány. A felülről fotózott ember negatív hangulati többletet (jajj.) kap. Erre már akkor rájöttek, amikor a film-és fotós szakma hajnalán először játszottak kamerákkal az operatőrök.

Csak nézzétek végig az indexes percről percre tudósítást, vagy az origost, vagy a miénket.

Tudat alatt nem társítunk semmi jót egy olyan emberhez, akire fentről nézünk le, akinek a feje búbját látjuk, akinek nem nézhetünk a szemébe a megszokott nézőpontunkból. Ez csak tovább növeli a távolságot választó és képviselő között.

Az új helyzettel a politikusok ráadásul duplán állnak sorba a pofonért, hiszen ha már jó kép nem készül róluk (az előbb említett értelemben), legalább a papírjaikba is belepillanthat bárki. Kikerülnek a másnapra szánt bejelentéseik, a kihúzott törvénytervezeteik, az átsatírozott szövegeik. (Mondjuk nem lepődnék meg, ha holnaptól mindenki csak letisztázott szöveget vinne magával az emelvényre. Gyanítom, hogy nem lesz örömünk sokáig csemegézni a hasonló lapok tartalmán)

Mit veszítünk ezzel?

Kényszerhelyzet ez, ami nem jó sem a sajtónak, sem a politikusoknak, sem az olvasónak, sem a történelemnek. Valamit mindenki veszít rajta, én a legjobban azt sajnálom, hogy nem ismerheti meg az olvasó a politikus emberi oldalát.

 Az ilyen galériákat bukjuk, ami hatalmas veszteség, úgy szakmailag, mint emberileg. Ha húsz év múlva majd visszanézzük a most készült képeket, nem fogunk ilyeneket találni, és ki tudja, talán jövőhéten maradunk le egy olyan pillanatról, mint amilyen ez volt '88-ban.

Ha ez így marad, nem láthatjuk többé rendesen nevetni, bosszankodni, gondolataikba merülni, szemöldököt, homlokot ráncolni a kedves (vagy a legjobban utált) képviselőinket. Megszűnnek embernek lenni. Csak őszülő, érdektelen fejbúbok lesznek, akik kurvára senkit nem érdekelnek.

Ők 35-en már biztosan a líbiai harcok vesztesei

35 külföldi tudósító rekedt a Rixos szállodában Tripoliban, ahol negyedik napja tartják fogva őket Kadhafi fegyveresei.

*friss: Kadhafi úgy lászik olvassa a blogom, mert közben kiengedték a riportereket nemrég*

A tudósítók a líbiai kormány meghívására érkeztek az országba, a főváros ostroma előtt sajtóbejárásokra utaztatták őket, ahol nyilván azt szerette volna bemutatni a kormány, hogy mennyire urai a helyzetnek Tripoli közelében.

Aztán hétvégén a felkelők elérték a fővárost, az újságírókra pedig rázárták az ajtókat vendéglátóik, védelmük érdekére hivatkozva. A szállodában volt egyébként a líbiai állami televízió ideiglenes székháza is, de a TV-s stábokat az ostrom első napján átmenekítette a kormány egy megerősített bunkerbe.

A Rixosban rekedt riportereknek nem esett bántódásuk, sőt, az egyik legelegánsabb luxushotelben raboskodnak Tripoliban, de a munkájukat teljes mértékben ellehetetlenítették. Egymást tudják csak fotózni a folyosókon unatkozva, de arról legalább már egy galériát is kiadtak.

És amikor a fagyi visszanyal

Azzal, hogy gyakorlatilag nincsenek hiteles források a harcokról, az ostrom első két napjáról minden hírportál a felkelők pletykáira hivatkozva kezdett el híreket gyártani.

Így fordulhatott elő, hogy Kadhafi fiát elfogták, aztán kiderült hogy mégsem, aztán mégis, aztán mégsem, hanem a másik fiát. Meg így fordulhatott elő, hogy az egyik hírben a felkelők megrohamozták a fent is említett szállodát, aztán mégsem, aztán csak körülzárták, aztán még azt sem.

Az ostrom első napjaiban így a líbiai kormányra nézve sokkal negatívabb hírek (és képek) jelentek meg a túlbuzgó felkelők forrásaiból, mintha hagyták volna a profi tudósítókat is dolgozni.

És ugye nem felejtkezünk el Tim Hetheringtonról és Chris Hondrosról.

Nem csak megrendezték, retusálták is az elmúlt hetek legmenőbb sajtóakcióját

A vilniusi polgármester nemrég tankkal hívta fel a figyelmet a kerékpárútra parkoló autósok ellen indított kampányára. Elég nagy sikerrel. A kép pillanatok alatt bejárt az egész internetset.

Azt az elején tudni lehetett, hogy a dili kedvéért odatett autó csak ócskavas, de a képet utólag is megdolgozták egy kicsit a hatás kedvéért: az akcióhős mögül kiretusálták a műsor egyik producerét, hogy heroikusabbnak tűnjön a jelenet.

Nem szép dolog ez.

 Az AP hírügynökség hívta fel rá először a figyelmet, ők kukázták is a fotót emiatt.

A szomszéd fapados konditerme mindig jobb téma

"Plágium vagy sem? Etikus vagy sem?
Kállai Mártonnak ítélte oda a neves magyar és külföldi tagokból álló zsűri az André Kertész Nagydíjat az idei Sajtófotó pályázaton. A téma megérintette Jan Sibik cseh fotográfust a zsűritagját, mert elment és lefényképezte "saját" szemszögéből... Önök szerint?"

Kállai Márton André Kertész díjas sorozata az idei Sajtófotóról, amihez a zsűrizés után a zsűri cseh tagja, San Sibik is kedvet kapott.

Sőt, annyira tetszettek neki Márton fotói, hogy a bevált recepten nem is sokat változtatott. A Magyar Fotóművészek Szövetsége Facebook oldalán meg lehet nézni még pár képet a sorozatból. Túlzás nélkül képről-képre másolta a cseh fotós a díjnyertes anyagot.

Etikus? Ez már inkább a határon túl esik.

Plágium? Nem lopta a képeket. Illetve, de. Azzal semmi baj nincs, ha elmegy, valóban megérinti a téma (thumbs up a modoros fogalmazásért), és megpróbálja új oldalról bemutatni. Itt viszont egyértelműen nem arról van szó. Ez itt hamisítatlan balkáni surmóság.

Vagy mégsem? Nézdcsak:

Idén sajtófotóra nem csak Kállai adott be a legtöbbet fotózott fapados konditeremről anyagot.

Balázs Attila, az MTI fotóriportere is egy ott készült sorozattal pályázott, a zsűri viszont Kállai képeit ítélte jobbnak. Én úgy emlékszem, Balázs Attila anyagát láttam hamarabb, az jelent meg elsőként az MTI kiadásában, persze elképzelhető, hogy egy időben dolgoztak Mártonnal a témán.

Lehet, hogy így akart Sibik fricskázni egyet a döntés után. Lehet, hogy csak jelzés értékkel készült a sorozat, ismerve a kerekebb történetet. Sok értelme nem lett volna, ha Sibik hazaviszi ezt a sorozatot és pályázik vele valamilyen díjra, akkor ugyanis azonnal kikacagják, miután a másolásnak híre megy.

Ki tudja. Egy biztos, az ország legszebben,legtöbbször megfotózott konditerme azóta is fapados.

Cserébe nézzétek meg Az Év Sajtófotóit a Nagyításban!

Egy lecke kitartásból Joao Silvától

Felépült Afganisztánban szerzett sérüléseiből Joao Silva, és már munkába is állt a New York Times megbízásából - annak a katonai kórháznak a bezárását fotózta, amelyikben ő is töltötte rehabilitációjának hónapjait.

Silva mindkét lábát elvesztette, mikor aknára lépett Afganisztánban. Súlyos sérülései ellenére az egész balesetet végigfotózta, a lensblogon végigkövethetjük felépülését egészen a múltheti munkába állásáig. - Szerkesztői szerint semmit nem vesztett a munkakedvéből és elszántságából. Mindenképpen egy fantasztikus történet az övé (ami, tegyük hozzá, nem ma kezdődött).

Legyen rögtön két lecke

Nem Silva az egyetlen, aki hasonló sérülések után tért vissza fotózni: egy másik kiváló fotóriporter, Emilio Morenatti is műlábbal dolgozik, miután 2009-ben hasonló körülmények közt vesztette el egyik lábát. Azóta megjárta az arab forradalmakat Egyiptomtól - Líbiáig, most pedig épp a kettős mészárlás utáni gyászt fotózza Norvégiában.

Ezen a videón meg görkorizik:

Képek egy repülőgép balesetről - első kézből

Egy Reuters-es fotós családjával tartott tartott haza Szingarpúrból, amikor elromlott alattuk az utasszállító gép. Két robbanást hallottak, füstölni kezdett az Airbus 330 oldala, lángok csaptak ki a hajtómű felől, a gép egyre durvábban rázkódott, az utasok pánikba estek, a fotós pedig beállította a fehéregyensúlyt, feltolta az ISO-t és elkezdett dolgozni. Hidegvér.

A Reuters fotóblogon el lehet olvasni a történetet.

A további képekből pedig kiderül, hogy pont úgy néz ki egy ilyen baleset, mint a filmekben. A fotós egyébként főleg azt bánja az eset kapcsán, hogy elfelejtett videót is venni. A körülményeket figyelembe véve ezt talán elnézik neki majd a szerkesztői.

Tényleg egy szétlőtt fejű szakállas hullára vagytok kíváncsiak?

"Én csak akkor hiszem el, ha mutatnak róla egy hiteles felvételt bizonyítékként." - Én meg nagyon meglepődtem rajta, hogy van olyan ember, akinek csak Oszama bin Laden hullájának látványa nyújthat bizonyosságot (bár a nyers erőszak mainstreambe emelése miatt már hónapokkal ezelőtt kiakadtam).

Azon kívül, hogy bin Laden csak a CIA legendája, egyéb okai is vannak, hogy nem láthatjuk a trófeát:

Amerika ünnepel. Nem egy ember halálát ünneplik, hanem valami nemzeti beteljesedést. Mintha hozzánk a trianon előtti területeket csatolnák vissza: akkor sem a sok új szomszédért meg a magyar tengerpartért lennénk oda, hanem a történelmi igazságtételért (jó, sicc). Külső szemlélőként tényleg furcsa azt látni, hogy egy rajtaütéses gyilkosság hírére zászlót lengetnek a Time Square-en, de mivel nincs ami beárnyékolja a hírt - nincs fotó a gyilkosságról - ezt a problémát elnyomja a tíz év várakozás után érzett katarzis.

Nagyon sokan nem ünnepelnek. Bármennyire is jelentéktelen figura lett Oszama a bujkálással töltött évek alatt, maradtak még bőven szimpatizánsai, akik ugyanúgy zászlót ráznak a halálhírre, csak máshol, más színűt. Ezeknek a csoportoknak csak olaj lenne a tűzre egy ilyen fotó. Nem csak azért, mert szembesülnének halott példaképükkel, hanem a képet kinyomtatva magukkal vihetnék a zászló mellé - újra jelképpé válhatna a szakállas öreg bácsi, ami tovább gerjeszti az indulatokat, nem pedig lezár egy tíz éve tartó, kellemetlen helyzetet.

A képeknek hatalma van. És nem csak azért, mert fotós-képszerkesztőként hazabeszélnék. Vissza kell nézni bármelyik ikonikus fotóra a történelemből. Vannak képek, amik komoly hatást gyakoroltak a világra. Lehet hogy nem döntöttek meg kormányokat, vagy gyógyítottak halálos betegségeket, de tudat alatt ott működnek az emberekben, amikor jobbra vagy balra szavaznak, amikor adakoznak, amikor elítélnek vagy támogatnak valamit.

Egy ilyen kép komoly indulatokat válthat ki, kiszámíthatatlan folyamatokat indíthat el. Sokkal több bajt okoz, mint amennyit megold. A hivatásos kételkedőkben nem csillapított volna semmit: Azok az emberek, akik ma a képet várják, ha holnap megkapnák, biztosan azt mondanák, hogy hamisítvány.

Felelőtlenség lett volna publikálni a képet a hírrel együtt. A megfelelő emberek ezt megtanulták akkor, amikor Szaddam Husszein kivégzését élőben közvetítették: Irakban azóta is a polgárháború zászlóshajója a felvétel.


Minden fotó egyben önarckép is (Philip Gourevitch). Egy kép amit készítünk, rólunk is elárul dolgokat. Mit üzenünk magunkról egy ilyen fotóval?

RPG-vel lőttek egy csapat tudósítóra Líbiában

Elhunyt Tim Hetherington, a Vanity Fair fotósa (j), három másik fotóriporter: Chris Hondros (Getty), Guy Martin (Panos) és Michael Brown pedig súlyosabb sérüléseket szenvedett, mikor Kadafi fegyveres erői a mai napon lerohanták Miszrátát.

*Ma reggelre a kórházban belehalt súlyos sérüléseibe Chris Hondros is.

Tim utolsó Twitter bejegyzésében még a válogatás nélküli fegyveres tűzről tudósít - Kadafi harcosai kérdés nélkül nyitnak tüzet mindenkire - néhány órával később már a Human Rights Watch jelenti halálhírét. Szerkesztőjének küldött utolsó e-mailjében arról tájékoztat, hogy egy nagyon érdekes anyagot készülnek összehozni.

Annak ellenére, hogy a felesleges erőszak felett érzett értelmetlen dühön kívül mást nehéz hozzátenni a témához, azért nem árt emlékezni, hogy mindannyian szabad akaratukból tudósítottak Líbiából, vállalva a kockázatokat.

Minden tisztelet, és néma bólogatás.

-
Tim Hetherington négyszer nyert World Press Photo díjat, legutóbb 2007-ben,  Afganisztánban szolgáló katonákról készített anyagával. Egy évet húzott le tudósítóként a valley of death-nek becézett zónában, tapasztalataiból nemrég filmet is rendezett (Restrepo), amit tavaly Oscar díjra jelöltek.

Tim Hetherington naplója - húsz perces rövidfilm a fotóstól, arról, mit látott a munkájában, mi vitte előre, bele újabb és újabb konfliktusokba:

Ilyen lesz a közösségi háborús tudósítás?

Átkeresztelhetném a blogot Hogyan ábránduljunk ki a közösségi hírfolyamból tíz egyszerű lépésben-re. Nem ez a célom, de hétről hétre dob valami olyat a gép, amitől apránként morzsolódik le hitem.

Kevés képet láthatunk a Líbiai eseményekről, mert alig néhány tudósítónak sikerült bejutnia az országba. Az AP konkrétan egy flickr accountról vásárolja a fotókat, meg itt van ez a picasa album egy másik líbiaitól, innen is a fél világ veszi át a képeket. Amik nem mutatnak semmit.

Most nem is a képek minőségével lesz bajom. Inkább a tartalommal. Teljesen megértem azokat, akik csak az első galériáig jutnak például a picasa linken, és rögtön be is zárják az egészet. És mondjuk itt van ez a youtube videó, ami feltett minden pontot minden i-betűre (talán mire ezt a posztot megírom, már törlik is).

Szeretnék megmutatni milyen kegyetlen harc folyik az utcákon, oké, de erre akkor sem a cafatokra szakadt holttestek mutogatása a megoldás. Ilyen brutális képek eddig csak az internet legaljának számító oldalakon tűntek fel, és már ott, akkor is elég gáznak számított a facesofdeath tartalom. Ma meg youtube-on kapjuk az arcunkba ugyanazt.

Az ilyen nyers mutogatással semmit nem lehet elérni. Ezt nem lehet megosztani az ismerőseiddel, nem lehet továbbküldeni, hogy fú, nézzétek, zajlik a történelem.

Teljes céltalan, értelmetlen módja az erőszak bemutatásának, hogy hullazsákokat makróznak mobiltelefonnal, meg egymásra górt, felismerhetetlenségig összeroncsolt holttest-darabkákat videóznak jajjveszékelve. És akkor a fotóriporter a dögkeselyű?

A nézhetetlenül undorító képek mellé cserébe semmit nem tudunk meg körülményekről, hogy legalább valami értelme legyen a hullanézegetésnek. Így akarunk a jövőben tájékozódni a történésekről?

(nemtetszik, nem kattintasz rá. -persze, ezzel kíméljetek)

Az új afgán lány a World Press Photo-n és Pictures of the Year 2011

Először a kötelező: Lakatos Péter első díjat kapott hír-egyedi kategóriában (spot news) a 2011-es World Press Photo-n! Ugyanez a kép lett második helyezett az idei sajtófotó azonos kategóriájában, és több nemzetközi képügynökség évképei anyagaiban is feltűnt, például a LIFE-nál. Hipp hipp!
(most majd bosszankodhat hogy a saját portfoliójára mutató url-t elnyomják a keresőkben a WPP hírre mutató linkek. hehe)

A nagydíjat pedig Jodie Bieber nyerte ezzel a portréval. Egy kis adalék a képhez: A Time magazin tavaly hatalmas port kavart a fotóval és a hozzá készült riporttal. Az anyag
Mi történik, ha elhagyjuk Afganisztánt? címmel jelent meg a magazinban, ami aztán komoly vitákat gerjesztett a nemzetközi sajtóban, a lassan egy évtizede húzódó háborúval kapcsolatban. A NYTimes összeszedte a legfontosabb kapcsolódó írásokat a témában:  erre lehet mazsolázni belőlük.

Itt olvasható Aisha Bibi története is, akit hugával együtt szüleik elajándékoztak egy tálib családnak, hogy így vessenek véget egy gyilkosságból induló vitának. A lány megszökött, a családfőnek azonban sikerült kiderítenie hol bujkál. Mikor rátalált Kandaharban, büntetésből megcsonkította az arcát, majd magára hagyta meghalni. Pastun hagyományok szerint.

Aishát egy nemzetközi segélyszervezet munkatársai találták meg, életét éppen hogy meg tudták menteni. A lány a szervezet táborából került végül Amerikába. A történet azért ennél több irányba ágazik: sokak szerint ugyanis az ilyen, nőknek menedéket nyújtó táborok Afganisztánban egyben a prostitúció fő kiszolgáló bázisai is. A kiszolgáltatott helyzetben lévő nőket állítólag mindkét oldalról kihasználták.

Ha úgy tetszik, a World Press Photo idén megtalálta az új afgán lányt McCurry híres portréja után. Igaz koránt sem olyan körülmények közt, mint az 1985-ös portrén.

Anonymus Pictures of the Year 2011

A WPP-vel egy időben pedig folyamatosan érkeznek a hasonlóan rangos szakmai elismerést jelentő Pictures of the Year 2011 győztesek is. Itt február 7 és 22 között tart a zsűrizés, naponta posztolják a győzteseket kategóriánként.

Spot news-ban például ez a fotó nyert ma: untitled by anonymus

Érdekesség, hogy ezen a pályázaton nem írják ki a fotós nevét a győztes kép mellé. Ezt az elhúzódó zsűrizéssel indokolják: nem szeretnék ugyanis, hogy a fotós kiléte befolyásolja a zsűritagokat a döntésben.

Furcsa gyakorlat ez. Látszólag tudomást sem vesznek róla, hogy feltalálták már az internetet. A nyertes képek ezernyi más oldalon is feltűntek már az éven, a szakmai zsűri pedig biztosan találkozott már egyik-másik sorozattal, nem teljesen ismeretlenül látnak neki a válogatásnak. Főleg, hogy a POY és a WPP győztesei között is elég sok az átfedés.

Bár lehet hogy a zsűrit egész évben zárkában tartják, és csak képeket válogatni veszik elő őket. Ez esetben még furcsább a gyakorlat.

Emiatt számomra menthetetlenül dinoszaurusz érzés lengi körül a POY-t. Talán a szakma csúcsát jelentő elismerés többet érdemelne, mint egy cím és alkotó nélküli galéria.

és ha ez a két rangos pályázat nem lenne elég egy hétre, nemsokára érkeznek a Best of Photojournalism nyertesek is, márciusban!

Afganisztán madártávlatból

Tudom, hogy felesleges a Bigpicture-t linkelni, de Kevin Frayernek megjelent ma egy baromi jó feature-je Afganisztánból. Mentőhelikopteres útjain lőtte a képeket.

Igaz-hamis történelem #2 - Szaddám vasszobbra

A New Yorker magazin egyik újságírója hét év távlatából eleveníti fel bagdadi emlékeit. Tudósítóként dolgozott Irakban a háború kezdetétől, ott volt azon a történelminek tartott eseményen is, ahol lelkes iraki tömegek ledöntötték Szaddám Husszein szobrát Bagdad főterén.

Az eseményt élőben közvetítette minden nagyobb nemzetközi Tv-csatorna, egyenesen a berlini fal lebontásához hasonlítva annak történelmi jelentőségét. Másnapra címlapos hírekben köszöntek vissza a zuhanó szoborról készült képek, Donald Rumsfeld (akkori) védelmi miniszter egyenesen az amerikai csapatok végső győzelmét látta az áprilisi nap eseményeiben - harminc nappal az invázió kezdete után.

Valóban jelentőségteljes esemény, amikor a diktatúrát jelképező gonosz vasszobra a földre hull a frissen felszabadított nép által, de április 9-én nem egészen ez történt. 

“Hey, get a look at that statue,” Lambert said. “Why don’t we take it down?”

A valóságban a tér, bár tényleg elfoglalták az amerikai csapatok, egy tenyérnyi kis zöld sziget volt Bagdadban (zöld zóna a felszabadított terület). Jelentőségét a harcok során talán csak a mellette található hotel szolgáltatta, ahol a külföldi tudósítókat szállásolták el.

A kérdéses területet valóban elhagyták a felkelők, viszont alig néhány száz méterre nyugatra a tértől még heves tűzharcok dúltak azon a reggelen is, mikor a legyőzött vasszobrot elkezdték kidönteni a lelkes civilek.

A környéken állomásozó katonák aznap reggel a frontvonalnak számító utcákba igyekeztek, mikor riporterek egy csoportja és a katonai vezetés utasította őket, hogy segítsenek az iraki civileknek szobor-ügyben.





Az eseménynek hamar híre ment a közeli sajtóhotelben, a tér rögtön megtelt tudósítókkal. Sőt, ahogy a videón is látszik, sokkal több külföldi riporter látható az első sorokban, mint iraki civil.

A 2003-as hírekben épp ezért nem is mutattak sem nagytotált, sem közelképeket, akkor ugyanis kiderült volna, hogy közel sem annyira jelentőségteljes az egész. Minden Tv-csatorna egy öt-tíz másodperces óvatosan összevágott anyagot ismételt.

Az előző igaz-hamis történelem bejegyzésnek az volt a tanulsága, hogy egy beállított fotó milyen erősen ferdítheti a valóságot, ebben az esetben viszont jóval többről van szó. Az egész valóságot megrendezték a képek kedvéért.

Nem arról volt szó, hogy a helyszíni tudósítók nem látták volna át a helyzetet. Pontosan tudták, hogy a szemük előtt levezényelt események nem tükrözik a valódi állapotokat, mégis végigjátszották szerepüket a történetben.

Háborús helyzetekben talán ritkák az ennyire megrendezett esetek, de Peter Maass visszaemlékezéseit olvasva érdemes belegondolni: Hány hasonló híresemény történik meg csak azért, mert hírt kell belőlük csinálni.

Film is készül a tegnap Afganisztánban megsérült fotóriporterről

Tegnap súlyosan megsérült Joao Silva, a nytimes fotóriportere Afganisztánban. Egy házi készítésű aknára lépett, miközben járőröző katonákat kísért Arghandab közelében. Silva-t komoly lábsérüléssel vitték kórházba, az alakulatból három katona szenvedett könnyebb sérüléseket.

A 44 éves fotóriporter közel egy évtizede a New York Times külsős munkatársa, több mint 20 éve fotózik háborús konfliktusokat (gyors fejszámolás: elég korán kezdte). 1990-ben Dél-Afrikában az apartheid idején már fotósként dolgozott, végigjárta a Balkánt, Közel-Keletet, Afganisztánt és Iraqot is kétszer.

Silva és az Afrikában '90-94 között vele dolgozó fotósok: Kevin Carter, Greg Marinovich és Ken Oosterbroek alapították a The Bang, Bang Club nevű társaságot, ami a térségben dolgozó fotóriportereket fogta össze. A négy alapító tagon kívül James Nachtwey is a csoporthoz tartozott, talán őt sem kell senkinek bemutatni.

A nevet egyébként nem valami gagyi német pornóból vették. A bang-bang a fegyverek hangjára utal, a helyiek használták - így magyarázták merre van épp tűzharc a környéken. A club a paparazzit váltott fel a névben.

A Bang Bang Club tagjai a kiváló fotóik mellett arról váltak híressé, hogy mindenkinél közelebb mentek a konfliktusokhoz. Egymást segítve, közösen tudósítottak olyan helyekről, ahova senki külsős előttük nem tehette be a lábát (utánuk sem nagyon vállalkoztak rá).

A vakmerőségért komoly árat fizettek. Oosterbroek-ot '94-ben lelőtték egy tűzharcban (hogy melyik fél, az máig tisztázatlan. - feltételezések szerint egy békefenntartó). Kevin Carter, a másik alapító tag öngyilkos lett ugyanebben az évben. Pletykák szerint anyagi és magánéleti nehézséggekkel küzdött, más pletykák szerint nem tudta feldolgozni a világot, ami Szudánban napról napra körülvette.

Kevin Carter készítette ezt a fotót, ami akkoriban felhívta a figyelmet az Afrikai állapotokra és tananyag azóta is sajtó szakokon. Az újságírói magatartás kérdését illusztrálják vele: beavatkozhat-e a fotós az őt körülvevő eseményekbe, vagy külső megfigyelőnek kell maradnia a legnehezebb helyzetekben is?
-Kevin Carter az utóbbit választotta, fél évvel a kép elkészülte után lett öngyilkos.

Négyük története az az igazi klasszikus fotóriporteri ideál, ami megannyi fiatal fotóst irányított a pályára. Tudjátok, az az igazi vadregényes, egzotikus foglalkozás, ami mindenkinek bevillan, ha meghallja a fotóriporter szót.

A Bang Bang Club nemrég felkeltette a filmipar érdeklődését is (Kevin Carter életéről készült már ugyan egy dokumentumfilm - The death of Kevin Carter, Cauality of the Bang Bang Club címmel). 

2010-ben jön a kanadai mozi Bang Bang Club címmel, ami a négy fotós afrikai éveit dolgozza fel. Itt a trailer:

Joao Silva egyike az elmúlt évtizedek legkiválóbb fotóriportereinek. Őszintén remélem hogy felépül a balesetből és folytatni tudja (és akarja is) fotózást.

Followup: Mint kiderült Silva már jól van, legalábbis stabil az állapota és minden kétséget kizáróan helyre fog jönni. A robbanás után a szemtanúk szerint még végigfotózta a mentését és ami körülötte történt, de egyelőre nem publikálhatók a képek (gondolom elég véresek).

Október 22 van - Ma 97 éve született Robert Capa

Az inphoto.blog.hu az évforduló alkalmából előrevette az összes Capa bejegyzést. Azt hiszem bármi amit le tudnék írni vele kapcsolatban, megtalálható ott is. Tessék kattintani és (újra)olvasni.

Igaz-Hamis történelem, megrendezett sajtófotók I.

A spottr-en ma indult (Fotómanipulációk) sorozat adott ötletet hogy előkotorjam ezt a postot piszkozatok közül. Még nyáron akartam összerakni, az akkor kirobbant Reuters-flottilla ügyről - arról, mivel manipulálhatók a sajtófotók.

Kétrészes írás lesz, az első részben arról, miket csinálhat a fotós terepen a hatás fokozása érdekében, a másodikban pedig a spottr-hez hasonlóan néhány elhíresült képszerkesztői hamisítással.

1. Megrendezett jelenetek

Talán a legenyhébb kategória, mikor a fotós beállítja a modelljét valahol. Szinte minden nap előfordulnak a napi sajtóban ilyen képek, elég egy beállított interjú fotóra, vagy bármilyen közelképre gondolni, ahol az alany tud a fotós jelenlétéről, néhány centi választja el őket egymástól. Ilyenkor a fotós jelenléte önmagában is befolyásoló tényező, pláne ha apró utasításokat is ad az illetőnek.

Ennek is vannak fokozatai: Szerintem belefér, ha megkérek valakit, hogy álljon arrébb egy lépést, vagy nézzen felém ha előtte állok, vagy csinálja tovább amit csinál még egy kép erejéig. A fenti képen a szappanbuborékot fújó lányt kértem meg, hogy fújjon még egy adag buborékot a kép kedvéért (már épp befejezte mikor észrevettem). Ez lett belőle.

 Az viszont már nem férne bele, hogy egy álló embert arra kérjek hogy üljön le, vagy forduljon meg.

Elesett a spanyol katona, de felkelt

Capa óta sejthejük, hogy a történelem nem mindig biztosan úgy történt, ahogy azt a fotóriporter megörökítette. A klasszikusnak számító Spanyol katona fotója, amiről a mai napig nem tudni biztosan hogy megtörtént eseményt ábrázol, vagy Capa rendezte a jelenetet egy napsütéses délutánon.

Itt van ugye a másik két kép, ahol a fegyver elvileg nem így esett volna el a katonával, és a harmadik kép, amelyik szintén ellentmondhat a fizika aktuális törvényeinek. Baj van a helyszínnel is, ugyanis a kérdéses területtől 50km-re volt a frontvonal (már ha a tényleg ott készült a kép ahol sejtik, és ahol azt Capa állította).

A vita a képek valóságtartalmáról nem véletlenül tart évtizedek óta, nem is én fogok igazságot tenni benne. Annyi biztos, hogy az állítólagos negatív állítólagos utoló kockáján a katonák elég boldognak tűnnek, egyikük pedig nagyon hasonlít arra az emberre, akiről az ikonikus fotó készült:

Mentőből áldozat

A New York Times fotósa kevesellhette az akciót, amit az égő romokban menteni próbáló férfiak látványa nyújtott, ezért az egyikük tisztázatlan körülmények között hirtelen a romok alá került, és már társainak kellett kibogoznia testét a törmelék alól. A rövidnadrágos srác, zöld sapkában:

A fotóst a botrány után felelősségre vonták, azt nyilatkozta a férfi megbotlott és a romok alá esett, ezért kellett társainak kisegíteni.

Green Helmet Guy Libanonban

Az egyik legnagyobb port kavart és a történelem egyik legegyértelműbb ilyen típusú manipulációja a libanoni háborúk idején fotózott Green Helmet Guy. Az Eureferendum blogon egy hétrészes tényfeltáró anyagot olvashattok az emberről, aki mindenféle romokból alól mentett ki halott gyerekeket '96-ban.

A képeket külön-külön felhasználva nem tűnik fel semmi szokatlan, a teljes sorozat viszont arról árulkodik, hogy a romok alól kiemelt gyereket legalább egyszer visszatemették! a fotó kedvéért, és a halottaskocsihoz is indokolatlanul hosszú úton jutott el a mentőalakulat.

    

Az eset akkor lepleződött le végképp, amikor egy másik forgatócsoport filmre vette, ahogy az emberünk a hordágyon lévő halottat visszaviszi az útra a mentőautóból, majd a kamerák kedvéért újra felemelik és kocsira teszik (a videó már nem elérhető youtubeon).

2. Átrendezett helyszínek

Nem csak embereket, sokszor tárgyakat is arrébb lehet (vagy nem lehet) tenni a jobb kép érdekében. Ilyet is viszonylag gyakran látni. Sokszor így kerülnek a plüssállatok és gyerekjátékok a lerombolt házak maradványai közé. Fokozatosság itt is ugyanúgy érvényesül mint az előző példák esetében.

Ezt a bibliát például egy belvárosi zsinagógában fotóztam le. Eredetileg a kis fiókban volt az imapadban, de ahogy megfordultam, véletlenül levertem a táskámmal és így esett a pad ülőrészére. Esés közben kinyílt, és kiesett belőle egy lap. Ha már így alakult, csináltam róla egy képet is mielőtt visszatettem, de a fotót ettől még felhasználtam illsztrációnak a sorozathoz. Hamisítottam ezzel?

Talán annyira nem, mint amikor a lerombolt városrészekben mikiegérrel és társaival próbálják szívszorítóbbá tenni a látványt:

3. Átdátumozott fotók, valótlan képaláírások

Lehet a szerkesztők figyelmetlensége, de szándékos megvezetés is, ha ugyanaz a helyszín többször előkerül egy hírügynökség kínálatában, csak éppen más esemény kapcsán és új szereplőkkel a kép melletti magyarázó szövegben. Így fordulhatott elő, hogy a folyamatos bombázás alatt álló városkát ugyanazokkal a romokkal illusztrálták:

A frissen lebombázott épület 2006. augusztus 6-án:

... és július 24-én:

Mondhatnánk rá, hogy háborús övezetben nem takarítják el tíz nap alatt a romokat, ez valószínű is. Elképzelhető, hogy a július 24-én lebombázott épület törmelékei egy darabig nem mennek sehova, de nézzük meg a harmadik felvételt, ami július 18-án készült. A képaláírása szerint egy fotós épp a néhány napja lebombázott épület romjait fotózza:

ismerős?

A legpechesebb háztulajdonos

Hamis képaláírásokat lehet kombinálni megrendezett eseményekkel is. A képen látható nő négyszer is megsiratja a házát:

 július 22-én a Reutersnek:

bár ekkor már elvesztett egy házat korábban is:

 augusztus 5-én az AP-nek:

végül augusztus 19-én ismét egy ingatlannal szegényebben, de új ruhában

Vagy a címlapfotó esete, ahol a lelőtt izraeli vadászgép feletti dombon pózol egy libanoni fegyveres. A képaláírás szerint a lezuhant repülő robbanása nyomán keletkezett tűz, viszont egy másik fotón egyértelműen látszik, hogy csak egy szeméttelepen égetik a hulladékot:

Bár a példák nagy része az elmúlt évtized elejéből származik, nem szabad azt hinni, hogy azóta nem történnek hasonló esetek. A módszerek a mai napig élnek a fotóriporterek napi rutinjában, érdemes egészséges kétkedéssel fogadni az aktuális konfliktusokból érkező képes tudósításokat.

Fotóművészet - Kreativitás - Sajtófotó, ámen

A felvételi utolsó fordulójában kellett beszélni az előző kör anyagáról, meg a portfoliónak összerakott korábbi munkákról. Azt már írtam az előző bejegyzésben (vagy tumblr-en), hogy a hat tagú zsűriben volt jó zsaru meg rossz zsaru, akik szereptől függően bólogattak mindenre amit mondtam, vagy próbálták az ellenkezőjét bizonyítani (ez ugye a felvételi része: meg tudom-e védeni a fotóimat, gondolatokat stb. Jó volt.), viszont még mindig úgy gondolom hogy hülyeségeket beszéltem a zsűri előtt.

A saját anyagokkal kapcsolatban nem volt nagy gond. Elég szolidan tudtam érvelni, viszont a leadott képeim kapcsán óhatatlanul szóba került a sajtófotó. Mivel ez döntően művészeti képzés, nem is biztos hogy teljesen összeegyeztethető a sajtós/dokumentarista szemlélettel, amit szeretek. Erre ment rá a bizottság is.

Erre is készültem nagyjából, de nem éreztem túl megalapozottnak a mondanivalóm. Amellett próbáltam érvelni, hogy a napi sajtóban is az egyedit keresik, ezáltal pedig megnő a művészet/művészi látásmód szerepe is. Itt rontottam el, mert nem művészetet kellett volna mondani, hanem kreativitást.

Seeking to present familiar subjects in a new way, some news photography today comes close to being art, capturing a viewer’s eye — even challenging the viewer — with imaginative compositions.

New York Times Lensblog

Persze, kreativitás eddig is kellett a sajtófotóhoz is. Ugyanolyan nehéz egy képben válaszolni a Mikor, Hol, Ki, Mit, Miért kérdésekre, mint egy 12-16 képes sorozatban képről képre újat mondani. Valahogy mégis más.

Ott vannak a steril, szabályos MTI képek és ott állnak velük szemben a portálok/lapok saját galériái, ahova az olvasók a kreatív, egyedi, látványos képekért fognak visszatérni. Nem lehet azt mondani egy ilyen galériára hogy művészfotók, mert még mindig a sajtóban vagyunk. A  fotóművész és a fotóriporter viszont hasonlóan dolgozik ebben az esetben. Képileg és a munkafolyamat szempontjából is elmosódik a határ a kettő közt (pláne ha azt vesszük, hogy sajtófotók esetében is előfordul hogy a fotós instrukciókat ad az alanyának a jobb kép érdekében). A legtöbb fotóriporter akit megismertem (én is) mégis óczkodik a művész/művészet szavaktól.

Ha az előző bekezdéssel sikerült mindenkit összezavarnom, akkor nagyjából értitek is mi a problémám.

Kreatív a fotóművész (, a fotóriporter) és ugyanúgy rá lehet húzni a művész jelzőt arra aki kreatív. Mégis kell hogy legyen valami különbség a kettő közt. Ezen agyaltam tegnap hajnalban vagy két órán keresztül, miközben bóklásztam a városban.

Olyasmire jutottam, hogy van a művész, aki sálat hord télen-nyáron, meg napszemüveget éjjel-nappal. Elképzelésekhez/ideákhoz ragaszkodik, ami még akkor is kötöttséget jelent, ha ezeket az elveket nem szorítja szűkebb korlátok közé. Nem határidőben gondolkodik, nem lehet neki megmagyarázni ha valamit rosszul csinál (vagy csak máshogy is csinálhatna) satöbbi.

És van a kreatív, aki abban más, hogy szabad. Képes alkalmazkodni, megújulni, valós igényeket kiszolgálni.

Ezt kellett volna elmondanom a szóbelin és akkor nagyjából meg is elégedtem volna magammal.

There.
-

A szóbelin mindezeket Benkő Imre - Szürke fények c. könyvével próbáltam alátámasztani. Ő az aki ezt a látásmódot lassan 40 éve képviseli a sajtófotóban (és akire kb. Istenként nézek fel, ugye). Nem lehet a képeire egyértelműen azt mondani, hogy művész - vagy sajtófotók lennének, mert egyszerre mindkettő. Ha a fentebb idézett NYTimes cikket nem csak pár nappal a felvételi után olvasom, valószínűleg bátrabban érveltem volna az itt leírtak mellett, így szerintem elég gyengére sikerült. Ennyi. Meglátjuk.

Cenzúrázza a BP a Mexikói-öbölben készült fotókat?

Kínában állami cenzúrával ellenőrzik az internetet, az arab világban betiltják a közösségi oldalakat az első Mohammedet ábrázoló karikatúra után, Amerikában pedig a jelek szerint a BP olajtársaság tarthatja távol a sajtót az olajkatasztrófától.

A parti őrség közleménye szerint ma reggelre sikerült egy ún. top-kill módszerrel elzárni azokat a csöveket, melyekből lassan egy hónapja szivárgott az olaj a tengerbe a fúrótorony helyén (a műveletet élő web-cam közvetítésen is lehetett követni). A mentési és helyreállítási munkák minden nyilvánosságot megkapnak, az igazi katasztrófáról viszont nem mondható teljesnek a sajtóból visszaköszönő kép.

Kezdettől fogva gyanúsan kevés és többnyire unalmas kép érkezett a katasztrófáról, amit már akkor furcsának találtam: hazai terepen egy ekkora szenzáció esetén minimum azt várná az ember az amerikai sajtótól, hogy a partvidék teljes hosszában, méterenként táborozó fotós és videós stábok ötpercenként élőben jelentkeznek a helyszínről. A dolog nem csak nekem tűnt fel, a témával a Newsweek egy mai cikkében foglalkozik.

Már a szivárgás első hetében érkeztek műholdas felvételek, amiken jól kivehetően kisváros méretű olajfoltok lebegtek a vízen, alig néhány száz kilométerre a Mississippi folyó deltájától. Ezután napokig semmilyen izgalmas (bár ez a szó elég morbid, a katasztrófára gondolva) kép nem érkezett, és azóta is alig lehet olyan fotókat látni, amik az ilyen olajfoltokat, vagy a hatalmas károkat szenvedett élővilágot mutatnák be (akad azért egy, két ellenpélda)

A környéken dolgozó riporterektől egyre több olyan történetet hallani, hogy a parti őrség nem engedi a sajtó munkatársait a a területre. Az ipari területeken nyilván akkreditációhoz kötött a fotózás és az is megérthető, ha a felderítő gépen épp nem marad hely a fotósnak, de ennél komolyabb lépések is történtek az ellenőrzött tudósítás érdekében.

A cikk szerint parti őrség visszafordít minden hajót az öbölben és a nemzeti parkok közelében, ha azokon sajtósok is utaznak, ugyanígy nem szállhatnak vízre a sajtó munkatársai saját hajókon sem. Az egyetlen ellenőrizetlen lehetőséget a halászhajók jelentették, ám pletykák szerint a BP már a halászokra is nyomást gyakorol, felhasználva a befolyását a környéken. A legtöbb halász aki eddig fedélzetére engedte a fotósokat, már szóba sem áll velük, féltve az állását vagy engedélyét.

A térségben magánrepülők csak a BP beleegyezésével repülhetnek, engedély hiányában ezer méter alá nem ereszkedhetnek, ilyen magasságból pedig nem lehet használható képeket készíteni. A korlátozás biztonsági előírás, mely kivételesen szigorú, ha a gépen a sajtó képviselői utaznak. A legtöbb ilyen repülő nem kapott berepülési engedélyt az elmúlt hetekben. Az öbölben gyakorlatilag kizárólag a BP-vel szerződött parti őrség gépei és helikopterei repülhetnek,

“It’s a running joke among the journalists covering the story that the words ‘Coast Guard’ affixed to any vehicle, vessel, or plane should be prefixed with ‘BP,’ "...“It would be funny if it were not so serious.”

A vízi és légi korlátozásokkal elérhető, hogy csak olyan területekről készüljenek képek, ahol a szennyezés minimális, vagy ahol a védekezési munkák sikeresen haladnak. Így történhet meg, hogy amerika legnagyobb ember által okozott környezeti katasztrófájáról csak a steril, kémcsövet egy fazéknyi olajba dugdosó képek jutnak el a sajtóig. Aggasztó tény, hogy a helyi hatóságok egy olajtársaságnak alárendelve hoznak intézkedéseket, a nyilvánosság kárára.

Még egy érdekesség, bár ez inkább apró ferdítés, mint cenzúra:

Infografika egy BP-s sajtótájékoztatóról:

A képen a zöld csíkok a semlegesített és elkerített olaj mennyiségét ábrázolják az eltelt idő függvényében. A tájékoztatón a BP-s alkalmazott épp arról magyaráz, hogy az egyre hatékonyabb módszerekkel egyre több olajat sikerül kezelniük. Könnyen lehet úgy is értelmezni, hogy mióta az új módszereket alkalmazzák, nagyságrendekkel több olajat sikerül elkülöníteniük.

Az ábrán ezzel ellentétben az eddigi összesített mennyiségeket mutatják, ami értelem szerűen csak nőhet az idő függvényével. A valós kép az ábra helyes értelmezése szerint, hogy az egyre több tengerbe ömlő olajat ugyanolyan hatétkonysággal semlegesítik.

Képnézegető alkalmazások iphone-ra

Májusban szinte egyszerre jött ki iphone-os képnézegető alkalmazásával a Boston.com Bigpicture rovata és a Magnum ügynökség, valamint a Cooliris is nemrég tette elérhetővé az iphone-ra fejlesztett verzióját. 

Miközben a Reuters, a NYTimes és a WallStreetJournal is ipadre fejleszti a hasonló képes szolgáltatásokat, csak remélni lehet, hogy a két platformra párhuzamosan fognak jönni a frissítések (és miért ne jönnének? - a két eszköz eleve más felhasználási területre lett tervezve, ugye.)

Iphone-on is viszonylag élvezhetőek maradnak az online galériák (mondjuk a hvg.hu nagyítás csak portré módban), a flickr alkalmazásával az oda feltöltött fotók is gond nélkül fogyaszthatók, viszont akkor jön a Cooliris és rátesz egy lapáttal a képnézegetés élményére.

Nem csak a flickr, vagy picasa albumok/toplisták böngészhetők vele áttekinthetőbben, hanem tematikus (google images) keresőt is kapunk mellé. Összeköthetjük Twitter accountunkkal és az ismerőseink twitteren megosztott fotóit is legyűjti, elboldogul az RSS-feedekkel is, így mindenki megtalálja az útját vele kedvenc online galériájához.

Az alkalmazásból megoszthatunk képeket twitteren, eltehetjük kedvencnek, amit aztán a Cooliris desktop klienssel is szinkronizálhatunk. Nekem ez az _a_ funkció mobil alkalmazások esetében, ami musthave. Ha napközben keresgélek valamit a telefonon, azt nem csak unalomból teszem, hanem szeretném utána otthon onnan folytatni, ahol a telefonon abbahagytam. 

A mobil alkalmazás felülete az évek óta ismert desktop verzióhoz hasonló 3D képfal, viszont mindezt ujjal vezérelni: tologatni, nagyítgatni, dobálni tényleg élmény.

A cooliris ingyenes app. Hülye aki nem szedi le. (egyetlen hiányossága, hogy a telefonon lévő képeket nem lehet vele böngészni)

A Boston.com Bigpicture rovata volt talán az első nagyformátumú képgaléria annak idején (vagy egyike az elsőknek, de mindenképp a legismertebb), most ők lettek az úttörők a mobil alkalmazások terén is. A program letölti, leméretezi a rovat képeit. Gyorsabb és kényelmesebb böngészést tesz lehetővé. 
Ha már fizetős, megcsinálhatták volna, hogy a képek offline is elérhetők legyenek. Így csak egy szebb kezelőfelülettel kapunk többet, mint a -

- Bigpicture nevű ingyenes alkalmazással, amiből szintén elérhetők a Boston.com galériái, mobilra optimalizált verzióban. Igaz, valamivel butább és kevésbé esztétikus kezelőfelületen keresztül.

A Magnum ügynökség nemrég megjelent iphone appja 3 EUR-ért tölthető iTunesból, amiért 101 híres magnum fotót kapunk a telefonunkra. Az alkalmazásból ezután ~1EUR áron tölthetők le folyamatosan riportsorozatok (meg ahogy elnéztem, néhány ingyenes is).
Én félnék feltelepíteni, mert a gatyámat rá tudnám költeni, és azért a fotók mégis csak a telefonon maradnak. Kicsiben.

Bármennyire is magas minőségű képekről van szó, azt hiszem eljönne az az időpont, amikor sajnálnám rákölteni a pénzt. Aztán ott van az a tényező is, hogy az ilyen fotók igazi ereje nagy méretben érvényesül, az apró részletek által. 

Iphone-ról napközben a napi híreket akarom követni képekben, vagy csak unaloműzőnek lapozgatni a látványos galériákat tak-tak-tak(TM) módszerrel. A Magnum fotói nekem egy magasabb kategóriát képviselnek. Olyan képeket, amihez le kell ülni és kényelmesen befogadni őket. (iPadre tökéletes lesz)

Kapcsolódó alkalmazások közt találtam még rá a Reuters ingyenes alkalmazására is, ahol szintén gazdag képgalériát lehet böngészni régiók szerint. Képgalériás böngészője másik hírügynökségnek rajtuk kívül azt hiszem nincs is.




Ha bárki tud ezeken kívül hasznos képnézegető appot, ne habozzon megosztani!