BKF Fotográfia szak felvételi - 2011

Kedves felvételizők

Februárban letelt már a jelentkezési határidő, de mivel az elmúlt két hónapban szerintem mindannyian tőlem érdeklődtetek a fotográfia szakról (sőt, a mai napig), szeretnék az alábbi bejegyzéssel tisztázni pár dolgot:

1. Nem járok a BKF Fotográfia szakára.

2. Csak a felvételiről írtam tavaly nyáron.

3. Nem tehetek róla, hogy egy egész szaknyi fiatal fotós nem volt képes a blogomnál relevánsabb találatot a google-be tuszkolni közel egy év alatt.

És akkor a felvételiről:

A BKF hivatalos oldalán: semmi, igen.

Én tavaly a három fordulóról leírtam a tapasztalataimat három bejegyzésben:

BKF Fotográfia szak felvételi - I. forduló
BKF Fotográfia szak felvételi - II. forduló
BKF Fotográfia szak felvételi - III. forduló

Negyedik rész azért nincs, mert nem kerültem be. Egy darab államilag támogatott hely volt, ahhoz pedig több pont kellett volna, mint amennyit én kaptam.

Viszont járnak oda ismerőseim. Az ő véleményük a szakról, ha nem is egyértelműen, de pozitív.

Amit eddig meséltek róla, én is annyit tudok:

- Azoknak ajánlható elsősorban, akiket a műtermi, alkalmazott része érdekel a fotónak.

- Vannak rendszeresen tematikus feladatok, amiket meg kell csinálni. Aztán azokat átnézitek, átbeszélitek az oktatókkal. Vannak elméleti és gyakorlati órák - ahogy mindenhol.

- Van lehetőség használni egy elég jól felszerelt műtermet.

- Van lehetőség barátkozni az épületben tanuló grafikusokkal, ruhatervezőkkel, kreatív emberekkel.

- Kaptok segítséget, felhívásokat, pályázatokra/hoz.

- Attól hogy befizetitek és bejártok, nem fogtok megtanulni sem fotózni, sem kreatívan gondolkodni. - Ahhoz tenni is kell.

- Vannak jó oktatók, akiktől lehet, és van is mit tanulni.

- Vannak nem-túl-jó oktatók, akik azt hiszik, egy oktatóDVD lejátszása jelenti a tanítást.

Sikeres felvételizést mindannyiótoknak!

Fotóművészet - Kreativitás - Sajtófotó, ámen

A felvételi utolsó fordulójában kellett beszélni az előző kör anyagáról, meg a portfoliónak összerakott korábbi munkákról. Azt már írtam az előző bejegyzésben (vagy tumblr-en), hogy a hat tagú zsűriben volt jó zsaru meg rossz zsaru, akik szereptől függően bólogattak mindenre amit mondtam, vagy próbálták az ellenkezőjét bizonyítani (ez ugye a felvételi része: meg tudom-e védeni a fotóimat, gondolatokat stb. Jó volt.), viszont még mindig úgy gondolom hogy hülyeségeket beszéltem a zsűri előtt.

A saját anyagokkal kapcsolatban nem volt nagy gond. Elég szolidan tudtam érvelni, viszont a leadott képeim kapcsán óhatatlanul szóba került a sajtófotó. Mivel ez döntően művészeti képzés, nem is biztos hogy teljesen összeegyeztethető a sajtós/dokumentarista szemlélettel, amit szeretek. Erre ment rá a bizottság is.

Erre is készültem nagyjából, de nem éreztem túl megalapozottnak a mondanivalóm. Amellett próbáltam érvelni, hogy a napi sajtóban is az egyedit keresik, ezáltal pedig megnő a művészet/művészi látásmód szerepe is. Itt rontottam el, mert nem művészetet kellett volna mondani, hanem kreativitást.

Seeking to present familiar subjects in a new way, some news photography today comes close to being art, capturing a viewer’s eye — even challenging the viewer — with imaginative compositions.

New York Times Lensblog

Persze, kreativitás eddig is kellett a sajtófotóhoz is. Ugyanolyan nehéz egy képben válaszolni a Mikor, Hol, Ki, Mit, Miért kérdésekre, mint egy 12-16 képes sorozatban képről képre újat mondani. Valahogy mégis más.

Ott vannak a steril, szabályos MTI képek és ott állnak velük szemben a portálok/lapok saját galériái, ahova az olvasók a kreatív, egyedi, látványos képekért fognak visszatérni. Nem lehet azt mondani egy ilyen galériára hogy művészfotók, mert még mindig a sajtóban vagyunk. A  fotóművész és a fotóriporter viszont hasonlóan dolgozik ebben az esetben. Képileg és a munkafolyamat szempontjából is elmosódik a határ a kettő közt (pláne ha azt vesszük, hogy sajtófotók esetében is előfordul hogy a fotós instrukciókat ad az alanyának a jobb kép érdekében). A legtöbb fotóriporter akit megismertem (én is) mégis óczkodik a művész/művészet szavaktól.

Ha az előző bekezdéssel sikerült mindenkit összezavarnom, akkor nagyjából értitek is mi a problémám.

Kreatív a fotóművész (, a fotóriporter) és ugyanúgy rá lehet húzni a művész jelzőt arra aki kreatív. Mégis kell hogy legyen valami különbség a kettő közt. Ezen agyaltam tegnap hajnalban vagy két órán keresztül, miközben bóklásztam a városban.

Olyasmire jutottam, hogy van a művész, aki sálat hord télen-nyáron, meg napszemüveget éjjel-nappal. Elképzelésekhez/ideákhoz ragaszkodik, ami még akkor is kötöttséget jelent, ha ezeket az elveket nem szorítja szűkebb korlátok közé. Nem határidőben gondolkodik, nem lehet neki megmagyarázni ha valamit rosszul csinál (vagy csak máshogy is csinálhatna) satöbbi.

És van a kreatív, aki abban más, hogy szabad. Képes alkalmazkodni, megújulni, valós igényeket kiszolgálni.

Ezt kellett volna elmondanom a szóbelin és akkor nagyjából meg is elégedtem volna magammal.

There.
-

A szóbelin mindezeket Benkő Imre - Szürke fények c. könyvével próbáltam alátámasztani. Ő az aki ezt a látásmódot lassan 40 éve képviseli a sajtófotóban (és akire kb. Istenként nézek fel, ugye). Nem lehet a képeire egyértelműen azt mondani, hogy művész - vagy sajtófotók lennének, mert egyszerre mindkettő. Ha a fentebb idézett NYTimes cikket nem csak pár nappal a felvételi után olvasom, valószínűleg bátrabban érveltem volna az itt leírtak mellett, így szerintem elég gyengére sikerült. Ennyi. Meglátjuk.

BKF Fotográfia szak felvételi - II. forduló

Amennyire örültem az első körben továbbjutásnak, annyira nem tudom mit gondoljak a másodikról. Megfogadtam, hogy soha nem fogom azt mondani a főiskolával kapcsolatban, hogy fuu kommunikáció szak, erre pont ők képtelenek egyértelműen közölni dolgokat - de sikerült a következetlenség igazi iskolapéldáját megteremteniük az írásbelivel.

Kezdve onnan, hogy hetekkel ezelőtt a hallgatóiban érdeklődve azt mondták, az írásbelin arra lesznek kíváncsiak, milyen fotótechnikai ismeretekkel rendelkezünk (volt-e már fényképezőgép a kezünkben, ismerjük-e a funkcióit, stb) és mennyire vagyunk képben a kortárs fotográfiában. Erre utalt a feladott ajánlott irodalmak listája is (Fotóművészet és Balkon magazinok, fotótörténeti szakkönyvek, stb). Valóban ott szerepelt az is, hogy művészettörténet is lehet a dologban, erre viszont elég kevés dolog utalt.

Még a teszt előtt néhány nappal  is csak annyit lehetett megtudni, hogy "MEGLEPETÉS" lesz az írásbeli (ezt írta az egyik illetékes a felvételi fórumán).

A meglepetés össze is jött. Fotózáshoz kapcsolódó kérdés nagyjából három darab volt az öt oldalas tesztben, az összes többi kérdés állítólag általános műveltséghez tartozó, művészettörténeti ismeretekre vonatkozott.

 Ezzel az égvilágon semmi baj nem lett volna, mert maga a teszt komoly és összetett volt. Ilyennek képzelnék egy felvételit egy színvonalas művészeti képzésre, de

Miért kellett ezt titokban tartani? Miért nem lehetett egyértelműen kommunikálni a követelményeket? Ha csak a HII-ben mondtak nekem hülyeséget miért nem lehetett az ott dolgozókat felkészíteni az ilyen kérdésekre?

Mielőtt valaki azt gondolná, hogy így akarnám levezetni a sikertelen írásbeli miatt összegyűlt indulatokat azért gyorsan megjegyzem: sikerült a teszt (sőt, elég sok embernek, ami furcsa - visszaemlékezve a kérdések láttán a teremben eluralkodott általános értetlenségre).

Pusztán arról van szó, hogy ha a felvételivel kapcsolatos online ügyintézés és kapcsolattartás színvonalasan működik még Facebookon keresztül is, akkor miért a legfontosabb információk terén volt ilyen óriási a fejetlenség?

Nincs rosszabb a nagy lehetőségeknél

Főleg olyan emberek kezében, akik képtelenek élni vele.

Adott egy főiskolai hallgatói lap, hozzá anyagi és technikai háttér, ami lehetővé tenné, hogy egy színvonalas, kézbe vehető valami kerüljön az asztalokra hónapról-hónapra. Egy újság, amit a hallgatók írnak és szerkesztenek legjobb tehetségük szerint, egy főiskolán, ami ennek a menetét tanítja három évig a gyermekeknek.

Tavaly fél évig én is próbálkoztam a szerkesztéssel, de akkor néhány régebben tárgyalt ok, és a saját maximalista hozzáállásom miatt inkább felhagytam a dologgal, nem is igazán érdekelt, egészen mostanáig. Anno én is megtapasztaltam a buktatóit, tisztában vagyok egy ilyen lap korlátaival és lehetőségeivel egyaránt, ezért mondok véleményt a jelenlegi helyzetéről, ami siralmas.

Nem arról van szó, hogy nem a megfelelő emberek csinálják. Személyesen ismerem őket, ők is tudják - sosem titkoltam - mennyire ismerem el, vagy tartom hülyeségnek a munkájukat. Ezért állok értetlenül az előtt, amit művelnek. Két dolognak biztos nincs helye akármilyen sajtótermékben, legyen az egy utcai szórólap, vagy hallgatói újság, vagy az ország leghíresebb napilapja: Sértődésnek, és érthetetlen marhaságoknak.

El kell dönteni: hülyének nézzük az olvasót, lenézzük az olvasót, vagy szeretnénk (és teszünk érte), hogy valaki kézbe vegye és olvassa, amit elérakunk?

A képen látható ábra és szöveg ”kortárs művészet”, és mint ilyen szent és sérthetetlen. Legyen. De valóban ilyen gyerekes sértődések mentén kellene az újság kinézetét alakítani?

Én tudom, hogy ezt a _hulladékot_ mennyire poénnak/művészetnek/komolynak szántátok, de nem ártana elgondolkodni azon, hogy néhány bennfentesen kívül az ilyen poénok senkinek nem esnek le, kifele annyi látszódik az újságból, hogy ez egy szánalmas gyermeki próbálkozás, amire valaki vakon adja ki a százezreket.

A negatív kritikán nem megsértődni kéne. Pláne nem egy szerkesztőnek. Ha valami szar, arról előbb-utóbb meg fogja mondani valaki, hogy szar. Egyformán kell kezelni ha ismerős vagy barát az a valaki, és akkor is ha tényleg csak egy ’valaki’. Erről szól az élet, ez van. Az egész történetben az zavar, hogy a lehetőség ott van a színvonalas végeredményre, tudnátok ezt jobban is csinálni.

Az zavar, hogy külső szemlélőként látom, hogyan ível lefelé az újság színvonala. Azé az újságé, amibe én is bedolgoztam.

Nem okoskodni szeretnék, de üljetek le átbeszélni ezt a dolgot. Mutassátok meg mindenkinek akinek ott van a neve az impersszumban, hogy gyerekek: ez van, egy senki a blogján ezt gondolja rólunk.
Ha ezt közösen végiggondoljátok, és nem csak úgy tekintetek a lapra, mint valami elszállt művészeti önkiteljesítés csúcsára, vagy poénra, többre lehetne képes a komm’.

(Ez volt az utolsó post a régi blogon, gondoltam átemelem, hogy ezzel is fricskázzak egy jót az átmenetet könnyítsem, saját magamnak.)