A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fotóblog. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fotóblog. Összes bejegyzés megjelenítése

Ebédszünet a WTC romjain

Mario Tama - The Regeneration of Ground Zero, index.hu - katt!
Tizenegy évvel a terrortámadás után lassan magára talál Ground Zero környéke. A mindennapi élet már rég visszatért Manhattan utcáira, és lassan befejeződik az új World Trade Center tornyok építése is.

Az ikertornyok helyén kialakított emlékpark mellett ma az építkezések, és a rengeteg turista emlékeztetnek egyedül a tragédiára. Rég eljött már az idő, hogy szeptember 11. inkább a megújulásról, és ne csak a tragédia emlékéről szóljon - mondja Mario Tama, aki a poszt apropójául szolgáló fotókat is jegyzi.

Tama tavaly, a tízéves évforduló alkalmából készítette ezt az egyedi panorámasorozatot. A Getty New york-i fotósaként már 2001-ben is egészen közel volt a tűzhöz, amikor a tornyok leomlottak: egy másik fotóssal közösen épp a rendőröket kicselezve próbáltak bejutni a déli toronyba, már néhány háztömbnyire voltak a WTC-től, amikor az első torony elkezdett összedőlni felettük. (túlélték)

Azóta eltelt 11 év, Tama pedig összesen 125 alkalommal fotózta a munkálatokat a Ground Zero környékén. Saját bevallása szerint már semmi érdekeset (semmi újat) nem talált a helyben, ezért próbálkozott a nem-hétköznapi formátummal.

A teljes sorozat egy 'Sprocket Rocket' lomo panorámagéppel készült, de ezzel nem csak az aktuális divatot akarta meglovagolni a fotós. A Ground Zero egy lapos sziget a felhőkarcolókkal zsúfolt manhattani városképben, a panoráma formátum a vízszintesen kiterített képeivel erre a hangulatra próbál ráerősíteni. - A sorozat után nyugodtan mondhatjuk, hogy sikeresen.



Pásztor Anna portré - dolog

A sok képes történelmi évforduló mellett egy kicsivel több hozzáadott értéket tartalmazó kontent. Objektívtesztnek (az új Nikon 28mm1.8 + 85mm1.8 vs 24-70mm2.8) álcázott Pásztor Anna (Anna and the Barbies, nem gond, én sem ismertem eddig) portré.












Ilyen volt az első kísérleti atomrobbantás 1945. július 16-án

“Most én lettem a halál, a világok elpusztítója.”

Oppenheimer  mondta ezt az idézetet 67 évvel ezelőtt, 1945. július 16-án, mikor Los Alamosban a Trinity program keretében sikeresen tesztelték 19 kilotonna TNT erejének megfelelő "Gadget" bombát. Alig egy hónappal később ugyanilyen bombát dobtak Hirosimára is.









A tesztekről még több képet az Atomicarchives.com-on nézhettek.


Ez volt az első fotó, amit feltöltöttek az internetre

Fantasztikus találat a Gizmodón.

Rengeteget gondolkodtam rajta, mi lehetett az első kép az interneten, de így, ezt, most magam előtt látni, valami egészen elképesztő.

A fotón a CERN kutatóiból álló énekes csoport látható, a képet maga Tim Berners-Lee színezte és  konvertálta .gif-be egy maces photoshop valamelyik ősi verzióján, majd töltötte fel az internetre.

A képet az egyik fejlesztő lőtte a CERN-ben egy Canon650-es géppel, 1992. július 18-án lesz húsz éve, hogy elkészült a fotó. Nem akartak vele történelmet csinálni, a szinte kizárólag fizikusok által használt szöveges internet idejében mindössze jó mókának tűnt feltölteni egy képet, amin négy szexi csaj pózol.

Feltöltés közben elhangzott a "Why? - Because sex sells. It’s media. You put a pretty girl in the media, people will notice the media. And whatever is around the pretty girl? Sure.” mondat is. A Vice.com szépen utánajárt a történetnek.

Húsz évvel járunk az első fotó feltöltése után. Ma egy nap

250 millió fotót töltenek fel Facebookra;
4.5 milliót Flickrre;
60-at másodpercenként Instagramra;
...és ez csak a három legnépszerűbb a tucatnyi fotómegosztó, blog és mikroblog közül.

Mi köze az első bikininek az atombombához?

A Crossroads program kísérleti robbantása 1946. július 25-én
Bármilyen egyszerű ruhadarabnak tűnnek, bikinit készíteni valódi atomfizika. A falatnyi fürdőruhák története szorosan kapcsolódik az atombombák történetéhez.

1946. július ötödike előtt az Egyesült Államok néhány szigettel odébb költöztette a Bikini-atoll őslakóit. A második világháború előtt német majd japán fennhatóság alatt álló, korallzátonyokon kialakult szigetcsoport a harcok után az amerikai nukleáris tesztek központjává vált, a nagyjából kétezer éve lakott Bikini és környéke hamar nukleáris-sivatagi paradicsommá alakult.

Hatvanhat éve kezdődtek a tengeri robbantások a Crossroads fedőnevű program keretében, az első két bombát alig húsz nap különbséggel robbantották, tíz év alatt összesen  húsz alkalommal végeztek teszteket. A kísérleti robbantások célja az volt, hogy az atombombák hatékonyságát vizsgálják hadihajók és különböző vízi egységek ellen.

A robbantásokat a szigetről dokumentálták, így Bikini partjáról készült a fenti fotó is, amin a második robbantás pillanata látható. A gombafelhő körüli széles kondenzációs felhő a detonáció következtében kicsapódó vízgőzből és vízcseppekből áll, a robbanás középpontjában a vízoszlop felett pedig a karfiol-alakú gfelhő. Kutatók meglepetésére a vizes közeg eltérő viselkedése miatt elmaradt a szárazföldi tesztek során megfigyelt jellegzetes gombafelhő.

Az első robbantások komoly pánikot okoztak a kutatók körében, a felemelkedő radioaktív vízfelhő ugyanis napokig a légtérben maradt, a szennyezett víz a sztratoszférába jutva csatlakozott bolygónk vízkörforgásához, esőzések alkalmával mérföldekkel odébb is kimutatható volt a csapadékban a radioaktív sugárzás.
Ezt a nem várt mellékhatást leszámítva az első tesztek sikeresek voltak, az elhelyezett hadihajók mindegyike használhatatlanná vált, a hajókon kimutatható sugárzás mértéke annyira magas volt, hogy megtisztítani is veszélyes lett volna azokat, így mind az óceán mélyén végezték. A hosszútávú tesztek során a megfigyelést végző hajók legénysége is komoly egészségkárosodást szenvedett, a sugárzásból kijutott a környéken dolgozó japán halászhajók legénységének is.
Juteszembe, valamikor tavaly írtam az atombomba-kísérleteket dokumentáló filmes csapatokról is.
A szigetet a tesztek befejezését követően 1968-ban nyilvánították lakhatóvá, de a politikai nyomásra meghozott döntés elhamarkodottnak bizonyult: a visszatelepített lakosok 150 millió dolláros kártérítést kaptak ugyan, de a környéken lehetetlenné vált az élet. A sziget körüli vizekben és a szárazföldön is szinte teljesen kihalt az élővilág, a megmaradt fajok fogyasztása pedig még tíz évvel a tesztek után is veszélyes volt.

1978-ban ki is költöztették ismét a lakosokat, miután a testükben veszélyes szintet ért el a strontium-90 nevű radioaktív izotóp mennyisége. A nyolcvanas években a helyiek még mindig azért lobbiztak, hogy szigetük földjét 38 centi vastagságban cseréljék ki - ezzel ugyan megszabadultak volna a talaj felső, szennyezett rétegétől, de vele együtt a teljes természetes növénytakarótól is.  Egy 2010-es UNESCO jelentés szerint a sziget még mindig nem alkalmas az életre.

Eközben Amerikában

1946. július 5. Micheline Bernardini francia táncosnő bemutatja az első bikinit a modern világnak
1946-ban július 5-én, hatvanhat éve, egy héttel a Bikini szigeteki tesztek megkezdése után Louis Réard francia divattervező (eredeti foglalkozását tekintve autószerelő) bemutatja a legkisebb fürdőruhát, amit valaha készítettek.

Bár a falatnyi fürdőruha ötlete nem volt túl egyedi (már az ókori görög- és római nők is viseltek hasonló, kétrészes ruhákat), de nem is aratott osztatlan közönségsikert.

Az első bikini bemutatójára a tervezőnek alig sikerült modellt találnia, aki vállalta volna a megaláztatást. Végül egy francia sztriptíztáncos, Micheline Bernardini vállalta be a szereplést.

A bikini elnevezés sem véletlen: a világ legkisebb fürdőruháját mérete miatt először Atome-nak nevezte el a Réard által is hivatkozott tervező, Jackques Heim. Heim fürdőruhájának felső része még bandana-szerűen takart, de Réard ezzel nem volt megelégedve. Szerette volna annyira csökkenteni a fürdőruha felületét, amennyit még épp elbírt a kor közízlése.

Réard kettéhasította az Atome fürdőruha felső részét, hogy a melleket két külön kosár tartsa, innen kapta nevét a bikini, ami Réard szerint hasonló hatást vált ki a férfiakból, mint a Bikini szigeten felrobbantott atombomba.

 Innen olvashattok még többet a témában:

LIFE Celebrates the Bikini - LIFE.com
Bikini, Bikini, OP:Crossroads - Wikipedia


Egy képeslap segíthet megoldani az amerikai repülés történetének legrégibb rejtélyét

1937. március 10. - Amelia Earhart és Lockheed Electra gépe indulás előtt a Los Angeles-i repülőtéren (AP)



75 éve tűnt el a Csendes-Óceán felett az első női pilóta, aki megpróbálta körberepülni a Földet az egyenlítő mentén. Amelia Earhart közel állt hozzá, hogy sikeresen teljesítse az utat: 11ezer kilométer volt már csak hátra a teljes távból, amikor megszakadt a kapcsolat repülőgépe és a földi irányítás között. Gépe sosem került elő, ám idén új nyomokra találtak egy korabeli fotón, ami segíthet megoldani a rejtélyt.

Amelia 1937. július 2-án indult Pápua Új-Guineából a csendes-óceáni Howland-sziget felé. Az aznapra a tervezett szakasz egy 24 órás, négyezer kilométeres repülés lett volna - útjának leghosszabb, összefüggő szakasza.

Már útja elején nemzeti hősként tekintett Amerika Earhartra, rejtélyes eltűnése máig az amerikai repülés történetének egyik legnagyobb legendája. A harmincas években számos elmélet keringett az eltűnésről: voltak, akik szerint Amelia amerikai kém volt, akit a japánok lőttek le felderítő küldetésén, mások szerint túlélte a balesetet, és titokban tért haza, hogy kudarca miatt elrejtőzzön a nyilvánosság elől, de azt is olvasni, hogy földönkívüliek térítették el a gépét.

 Az ügyben számos apró bizonyíték-foszlány került elő 75 év alatt, melyek a mai napig életben tartják a legendát.

Amelia Earhart, miután első nőként sikeresen
átrepülte az Atlanti-Óceánt (AP)
Utolsó rádiós bejelentkezésében Amelia vészesen fogyó üzemanyagról adott jelentést, de miután kidobálták csomagjaikat a repülőből (vele utazott navigátora, Fred Noonan is), még bíztak benne, hogy elérik a Howland-szigetet. Nem érték, valószínűleg rosszul mérték fel pozíciójukat, és el is tévedhettek a felhős időben.

Az amerikai és a japán tengerészet hetekig kereste a gép roncsait utolsó bejelentkezésük környékén, de a mai napig nem találták meg a kétüléses Lockheed Electra típusú gépet.

Roosevelt elnök 4 millió dollárt különített el a mentőakcióra a nagy gazdasági válság idején - ez talán jelzi, mennyire fontos volt a nemzetnek Amelia, és küldetésének sikere.

A mentőcsapatoknak néhány napig egy gyenge rádiójelet sikerült azonosítaniuk, ami periodikusan közvetített az Amelia által is használt frekvencián.
A jelek egy Nikumaroro nevű szigetről érkeztek, de felderítő gépek nem találták nyomát embereknek a szigeten, így végül feladták a keresést. Nem találták meg a gép roncsait sem, bár a sziget körül hirtelen mélyül a víz, az erős áramlatok pedig könnyen az óceán mélyére taszíthatták a repülőt.

1940-ben aztán meglepő fordulat következett az Earhart-ügyben, amikor brit telepesek érkeztek a szigetre: kezdetleges táborhelyet, egy pár női-és férfi cipőt, navigációs eszközöket és fém lemezekből (talán egy gép roncsából) hajtogatott szúró-vágó szerszámokat, állati maradványokat és egy emberi koponyát is találtak a lakatlan szigeten.
Kész is a tökéletes Robinson Crusoe történet, aminek ráadásul egy amerikai nemzeti hősnő a főszereplője.
A hatvanas évek közepéig több expedíció is átvizsgálta a szigetet, sőt, egészen a kilencvenes évek elejéig folytak kutatások (mondtam, hogy komoly legenda, igen) és több használati tárgy is előkerült, melyekből akár egyértelmű is lehetne, hogy egy amerikai nő élt a szigeten (találtak például egy Amerikában a harmincas években igen népszerű kézkrémet is). De a szigeten előkerült tárgyak között olyanok is voltak, melyek nem illettek a képbe: a női cipő például néhány számmal nagyobb volt, mint amiket Amelia hordott.

A hatvanas évekre a második világháborúban is lezuhanhattak gépek a sziget környékén, ezért nem biztos, hogy a talált tárgyak Amelia nyomát jelzik a szigeten, ezért nem tekinthetők egyértelmű bizonyítéknak.

Egyszerű megoldása lehetett volna a legendának a '40-ben talált koponya DNS-vizsgálata. A maradványokon végeztek is néhány tesztet, melyek a kezdetleges technika miatt nem hoztak használható eredményeket.

Az állkapocs feltehetően egy női koponyához tartozott ugyan, magassága alapján egy Earharthoz hasonló testalkatú nőhöz, de inkább a polinéz emberekre jellemző jegyeket mutatott. A megismételt vizsgálatok rácáfoltak az eredményekre, és mégis inkább egy amerikai (fehér) nőnek tulajdonították. A csontok aztán később elkallódtak, mai körülmények között már nem volt lehetőség a vizsgálatukra.

És amiért a posztot elkezdtem írni

A 2012. márciusában bemutatott felvétel, melyen talán Amelia gépének roncsa látható a bal oldalon. (AP)
Idén márciusban nyilvánosságra került egy amatőr fotó, amely új bizonyítékot szolgáltathat az eltűnt gépről: a felvétel néhány hónappal Amelia eltűnése után készült a Nikumaroro sziget partjainál.

A kép bal oldalán egy fekete folt látható, ami az Earhart keresését évtizedek óta koordináló, Történelmi Repülőket Kutató Nemzetközi Alapítvány szerint a Lockheed Electra futóműve lehet. Persze, ezt nem csak úgy rámondták, hanem modern képelemző szoftverekkel vizsgálták a felvételt, és így jutottak a következtetésre. 

A bejelentés hírére idén júliusban újabb kutatócsapatok indulnak a szigetre, hogy megtalálják a 75 éve elveszett repülőt, és pontot tegyenek egy szép kort megélt legenda végére.

Mit gondoltok, megtalálják?

Amelia történetéről részletesebben is olvashattok az alábbi linkeken, ahonnan én is utánanéztem a legendának:
A Missing Woman - New Yorker
Why cant' we solve the Amelia Earhart mystery? - Howstuffworks
Is this Amelia Earhart's anti-freckle cream? - The History Blog
Amerlia Earhart vanishes over the Pacific - LIFE.com


Mondjátok meg a véleményem a Fuji Xpro1-ről

Milyen béna gépteszt az, aminek ez a címe. Pedig ez van, nem tudok dönteni.

Bő háromnegyed órát sétálgattam ma a Fuji Xpro1 cserélhető objektíves csúcskompaktjával, de nem tudom, hogy csalódtam-e benne vagy lenyűgözött. Valószínűleg mindkettő.

A gép felépítésével nincs gond. A váz igényes fekete, könnyű, ott tapad, ahol kell. Az objektívvel együtt (35mm 1.4) jó a súlyeloszlása, kézre áll. A gombok ott vannak rajta, ahova nyúlna értük az ember. Minden fontos funkció külön gombról, azonnal elérhető. A záridő tárcsával változtatható, a rekesz meg az objektív gyűrűjét tekergetve. Nagyon menő érzés nyomkodni. Tényleg az.

8-900 ezer forint a gép, ha két objektívet veszünk hozzá (35mm1.4 és 18mm1.8). Ha csak egyet választunk, 700e körül lesz, akkor a 18mm-t érdemes az ~1.5 szorzó miatt. Ez sok pénz egy hobbigépért, az Xpro1 pedig hobbigép. Sajnos.

Mikor elvittem sétálni, otthagytam cserébe a D700-at, 24-70 2.8-al, ami kedvező csillagállás esetén nem sokkal kerül többe a 3 objektívvel szerelt Xpro1-nél. Abban a tudatban hagytam ott, hogy ez a kompakt gép képes kiváltani a csúcskategóriás Nikonom legalább néhány funkcióját. Mint kiderült, nem képes.

Kis túlzással ugyanúgy viselkedik az Xpro1-is, mint a legtöbb kompakt. Távolról sem olyan reszponzív a gép, mint amit ennyi pénzért el lehetne várni. Elveszti a pillanatiságát a fotózás. Nincs az, hogy lenyomod a gombot és akkor elkészül a kép, és már látod is, hanem megnyomod a gombot, visszatér készenléti állapotból (ha előtte 1-2 percig nem használtad), fókuszál, aztán kattint, aztán megint nyomsz egy gombot, vársz, és megjelenik a kép.

Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy:
 *klikk*, Na, NAA, *katt* 
Ilyet se láttatok még géptesztben leírva, mi? A Na, és a NAA nagyjából annyi idő, amíg végignézed a keresőben, hogy elmúlt a pillanat, amit el akartál kapni. Erre nem lesz jó az Xpro1, és szerintem ezen a gyakorlás sem segít. A képek visszanézése ugyanilyen lomha. (aztán persze lehet, hogy csak hozzászoktam, hogy a felsőkategóriás dslr-ek mennyire gyorsak)

A másik zavaró dolog az EVF működése volt, ami exponálás előtt egy pillanatra felvillantja a kész képet, meg a mért értéknek megfelelő expót. Ezt én fölösleges villogásnak értékeltem, de ízlés dolga. A tesztpartnernek bejött.

Az AF viszonylag kis százalékban volt pontatlan, de akkor nagyon. Néha minden ok nélkül kiugrott végtelenbe a fókusz exponáláskor, ez elég zavaró lehet, ha valóban ilyen gyakran csinálja. Amúgy a fókusz gyorsasága és pontossága nagyjából azt a szintet hozza, amit egy 150-200ezres optikától várni lehet. Korrekt.

Így ért véget a rövid próbálgatás. Aztán jött komoly meglepetés: A képminőség elég durván jó. A rawból konvertált jpg, simán hozza közel azt a szintet, amit a Nikonom is. És ez elég nagy szó. A képekből egyáltalán nem egy kompakt gép szokott mélysége, jóhátezcsakkompaktgép képminősége köszön vissza, hanem teljesen profi végeredmény. Éles, szép képek. Szépen mosott élességen kívüli tartomány (nice bokeh!), minden ami kell.

 Tényleg, basszus, ragozhatnám napestig, de olyan a végeredmény, amit az árkategória DSLR-jei hoznak. Nagy kár, hogy az árkategória DSLR-jei ugyanezt megbízhatóbban hozzák.

És akkor itt jön a kérdés, hogy ajánlanám-e, és ha igen, akkor kinek? Mindenképp ajánlanám annak, aki nem riport / esemény / hír témákban gondolkodik, feleslegesnek tartja anagygépet cipelni, de kompromisszumok nélküli képminőséget akar viszontlátni a képein. És erre van is elég pénze.

H viszont józanul végiggondolom, eltekintek tőle, hogy mennyire hangulatos a nyakamban lógó Xpro1, akkor egy dslr egy fényerős fix objektívvel még mindig jobb ár/érték, és méretben sem sokkal nagyobb, és később jobban bővíthető, és, és és.

Amúgy, a 4-6oson lehellótouristoztak, amikor lógott a nyakamban a gép, és a belváros összes turistacsalogatója odajött, hogy hellomibensegíthetesetleg. 


Meg hát ezek nem igazi tesztfotók, ez nem is volt célom vele. Csak sétáltam vele egy kört a legnagyobb nyári kánikulában.


Negyven éves a vietnami háború legsokkolóbb fotója. Mit szól hozzá ma a képen szereplő meztelen lány?

A fotó a 'napalmos lányról' a mai napig a vietnami háború legmeghatározóbb emléke. A sokkoló felvétel 1972-ben bejárta a világot, először irányítva rá a figyelmet ennyire erősen a háború civil áldozataira. Bár a harcoknak nem vetett véget, rádöbbentette az amerikai embereket felelősségük súlyára. - Ha úgy nézzük, talán ez a legtöbb, amit egy fotó valójában elérhet, és még ez is kevés képnek sikerült a történelem során.
*spoiler: a lány túlélte, felnőtt, és szoros barátságot ápol a fotóssal, aki a képet készítette.*
Június 8-án Phuc, a képen középen látható kilenc éves lány, bombázásra ébredt falujuk templomában, ahova napokkal korábban húzódtak be családjával a harcok elől. A lány beszámolója szerint a tűz pillanatok alatt mindent ellepett körülöttük, karján a ruha szinte azonnal lángra lobbant és leégett, mielőtt akár levehette volna.

Az AP fotóriportere, Nick Ut, egy csapat sajtóssal a falu mellől fotózta a bombázást, mikor a gomolygó füstből feléjük szaladt a fiatal lány és családja. A fotósok közül egyedül Nicknek volt film a gépében, az akkor 21 éves fotós úgy készítette az első képeket, hogy fel sem fogta, mit is lát valójában maga körül. (Nick egyébként 16 éves kora óta fotózta a harcokat)


'Túl forró, túl forró' - kiabálták a gyerekek, mikor elérték a fotósokat, akik a döbbenettől mozdulni sem bírtak. Felocsúdva a sokkból néhányan megpróbálták vízzel locsolni a gyerekeket, hogy valamit segítsenek rajtuk. Egy-két képnél Nick sem bírt többet fotózni, néhány pillanatra teljesen lefagyott és zokogni kezdett.

Phuc testének harminc százalékán szenvedett harmadfokú égési sérüléseket, nagymamája kezében kisöccse teljesen összeégett, belehalt sérüléseibe. A lány elájult fájdalmaitól, Nick felkapta és egy amerikai kórházba vitte, ezzel valószínűleg megmentette az életét.

A képek kidolgozása után Nick biztos volt benne, hogy a fotóit nem adhatják ki, és az átélt borzalmak képe feleslegesen született meg. A meztelen lány, az összeégett test és a kétségbeesett kiáltások akkoriban túl erősnek számítottak külön-külön is egy fotón a megjelenéshez, még a háborús tudósításokban sem köszöntek vissza ennyire erőteljesen a harcok borzalmai.

1972-ben már az AP nemrég elhunyt legendája, Horst Faas volt a szerkesztő vietnamban, aki felismerve a rendkívüli fotó erejét, komoly harcot vívott az ügynökséggel a képek közléséért.Végül Horst nyert, és a kép bejárta az egész világot, megváltoztatta a közbeszéd irányát a háborúról.

A fotó, a képen látható jelenet annyira új és megdöbbentő volt, hogy többen nem is akarták elhinni, hogy az  valódi. Nixon elnök is kételkedett a felvétel eredetiségében, mikor vezérkari főnökével tárgyalt a képről a Fehér Házban.

Soha nem látott médiafelhajtás követte a publikációt. A 'napalmos lány' a háború után a média áldozataként is évekig szenvedett. Újságírók követték minden lépését, míg a Vietnamban hatalomra került kommunista rezsim fel nem ismerte a lány szerepét a térség helyzetének kommunikációjában, és el nem kezdték saját céljaikra használni. A lányt évekre eltüntették a nyilvánosság elől, interjút csak szigorúan ellenőrzött körülmények közt adhatott, de ez legalább viszonylagos nyugalmat jelentett a felépüléshez.

13 hónapig volt kórházban Phuc, addig nem is látta a róla készült fotót, ami közben Pulitzer-díjat nyert és megkerülhetetlen témává vált a vietnami háborúról szóló vitákban.
Ma a fotó A Pulitzer-alapítvány múzeumában van kiállítva, azzal a Leica kamerával együtt, amit Nick Vietnamban használt.
Phuc a szűnni nemakaró hírverésnek köszönhette, hogy néhány évvel később sikerült kijutnia Vietnamból. 1982-ben Németországban gyógykezelték, majd Kubába élt egy ideig. 1992-ben nászútjára indult férjével Moszkvába, de Kanadában az átszállás közben megszöktek és Torontóban telepedtek le.

Szabadulása után először Nicket kereste fel Amerikában, a fotós segítségével adta ki első könyvét, melyben arról ír, hogyan változtatta meg életét a fotó.

Bármennyire is furcsa kimondani, de a fotó jelentett kiutat a lánynak egy életnyi szenvedésből. Ami történt, a képektől függetlenül megtörtént, de a kép segített neki felépülni, feldolgozni a vele történteket, és végül elmenekülni egy elnyomó rendszer alól.

Phuc ma, negyven évvel később, ENSZ követként tart előadásokat világszerte, büszkén tartja a kezében a fotót, ami talán nem csak az ő életét változtatta meg, hanem - kis túlzással - egy kor gondolkodásmódját is.

Phuc történetéről sokkal részletesebben az MSNBC két bejegyzésében olvashattok:
Vietnam's 'napalm girl' comes to terms with iconic photo
Forty years lates, 'Napalm Girl' speaks in O.C.


Miért ne ragasszunk hülye matricákat a kamerára?


Völgyi Attila csak egy dolgot hagyott ki a camera tape-ről szóló bejegyzéséből: Hol lehet itthon kapni?


Régóta akarok venni, de mindig olyan misztikusan beszélnek róla, mintha valami titkos feketepiacon lehetne kapni, pult alól, bemondva a titkos jelszót a kínainak.

Nekem amúgy ez az egy matrica van a gépemen. Akkor ragasztottam fel, amikor elkezdtem dolgozni, és azóta reménykedek, hogy nem fog sose lekopni.

Két dologból jó:

- Kombinálva a rendkívül előnyös külsőmmel simán néznek eltévedt iskolásfiúnak, és nem tartanak zavaró tényezőnek. Békén hagynak.

- Odajönnek és megkérdezik, hogy 'há-há, mi az a 'T' betű a kamera alján?' és akkor mindig eljátszhatom az ezerszer ismételt párbeszédet, ami egy magabiztos, de kedves mosollyal folytatódik, hogy 'régen raktam oda, de már kezd lekopni'.  - És akkor bólogatunk. Ilyen 'tudd, hogy értsd' helyzet.


Két eltűnt Kodak kamera átírhatná a hegymászás történelmét

flickr.com/carlos pascual piazza
1953-ban ezen a napon (május 29.) ért fel a Mount Everest csúcsára Sir Edmund Hillary és Tenzing Norgay. Hivatalosan ők voltak az első két ember, akik meghódították a világ legmagasabb hegyét, és vissza is tértek onnan. Címüket csak két elveszett Kodak kamera vehetné el tőlük, amiket egy 1924-es expedíció mászói, George Mallory és Andrew Irvine hagytak el a hegyen.

Mallory holttestét 1999-ben találta meg egy expedíció, alig hatszáz méterre a csúcstól, de a holttest helyzetéből nem lehetett megállapítani, lefelé vagy felfelé tartott-e. Mallory mászótársának holtteste a mai napig nem került elő, de több hegymászó is tudni véli, merre találhatnák meg, ha az időjárás ismét a száraz '99-eshez hasonlítana, és felszínre kerülne a holttest a hó alól.

Sikeres próbálkozásuk egyetlen hiteles bizonyítéka az általuk készített fotó lenne.

Irvine és Mallory egy-egy Kodak 'Vest Pocket' zsebkamerát vittek magukkal a hegyre, de egyik gép sem került eddig elő. 1999 után két expedíció is indult az elveszett kamerák felkutatására, melyek során megtalálták a két mászó utolsó táborát is, de a kamerákat ott sem találták. Feltehetően mindkét gép Irvine-nál volt, mivel utuk szinte minden egyéb kiegészítője jó állapotban került elő Mallory holttestéről, vagy a táborukból.
Kodak Vest Pocket kamerái egyébként az első világháború tájékán kerültek forgalomba, egyszerű felépítésük, alacsony áruk és kis méretük miatt katonák is előszeretettel vitték magukkal őket. A fémből és bőrből készült váz túlélhette volna a hegyet, ahogy a benne lévő film is.
A száraz, oxigénben szegény levegő ideális körülményeket teremt a filmek tárolásához, elképzelhető lenne, hogy ha megtalálják valamelyik gépet, kellő körültekintés mellett megmenthetőek lennének a filmek. A (néhai) Kodak cég szakértői részletes útmutatót készítettek a keresésben részt vevő hegymászóknak, arra az esetre, ha  megtalálnák odafenn valamelyik elveszett kamerát.

Amíg viszont nem kerülnek elő a fényképes bizonyítékok, Edmund Hillary és Tenzing Norgay marad az első páros, aki felért az Everest csúcsára, és vissza is tért onnan. A LIFE magazin oldalán az évforduló alkalmából át lehet lapozni a júlus 13-án megjelent lapszámot, ami elsőként számolt be képekkel az expedícióról.

Summitting Everest: Nothing like the first time @ LIFE.com



Szolgálni vagy kiszolgálni - melyiket csinálja ma a háborús fotós?

Memorial Day alkalmából a magunkfajták tarthatnak csendes megemlékezést a háborúkban dolgozó fotóriporterekről, akik a második világháború óta ugyanúgy részeivé váltak a konfliktusoknak, mint a harcokat vívó katonák.


Egy-egy fotóst kiemelni közülük nem érdemes, mindannyiukat felsorolni pedig lehetetlen lenne. Voltak akik meghaltak, súlyosan megsérültek, vannak köztük veteránok és valódi legendák is. Egy nagyon egyszerű mondattal be lehet mutatni a háborús fotósokat, akik szembe futnak a konfliktusokkal, mikor mindenki más menekül előlük: biztosan van valami kattanásuk.

Változtatni dolgokon, tájékoztatni, megmutatni, mi történik valahol a világ másik végén, megőrizni a történelemnek olyan pillanatokat, amiket évtizedek múltán felelevenítve átgondolhatók az akkori hibák. - Ezeket a kattanásokat szokták emlegetni ilyenkor.

Ilyen elhivatottság nélkül biztos nem viszi vásárra a bőrét egyik fotós sem, az emberi oldal tehát kipipálva. A képek utóélete viszont ennél sokkal összetettebb.

A háborús fotók a tájékoztatás mellett a kezdetek óta a háborús propaganda eszközei is, a szabad tájékoztatás és a korlátok közé szorított sajtós munka közti arány ma jócskán az utóbbi felé tolódik.

Ha végignézünk egy fotósorozatot bármelyik aktuális konfliktusról, mindig jusson eszünkbe, hogy a képek jó eséllyel nem lehetnének a monitoron, ha a fotós nem az őt vendégül látó hadsereg szabályait betartva, ellenőrzött körülmények között készíti és adja ki a képeket. Amik utána ennek megfelelően tükrözik a valóság egy szeletét.

Sőt, olyan egészen furcsa esetek is előfordulnak, mint amikor kiderül, hogy a fenti, romantikus kattanásokat magáénak valló VII. ügynökség szállítja a stock fotókat a világ két legnagyobb fegyvergyártó cégének is.

"Ha a képeid nem elég jók, nem vagy elég közel" - de Capa nem ezt mondta

Robert Capa - Fotó: Cornell Capa - Magnum
A Magnum fiatal fotósairól akartam egy posztot írni, és cikkek olvasgatása közben botlottam bele a sokszor ismételt Capa-idézetbe: "If your photos aren't good enough, you're not close enough" - olvasható legalább egyszer, minden fotózással foglalkozó oldalon. Sőt, továbbmegyek: tanfolyamok, könyvek épülnek erre a híres mondatra, azt oktatva, hogy tökösen oda kell menni, és megfotózni, amit meg kell fotózni.

Viszont Capa nem ezt mondta. Legalábbis létezik egy kibővített verziója az idézetnek, ami szintén Capától származik. A Magnum oldalán a hosszú idézetet használják az ügynökség bemutatkozó szövegében, míg a közismert idézet csak Capa profil oldalán olvasható.

Lehet, hogy ez csak nekem nem tűnt fel eddig, de így hangzik az eredeti:

"If your pictures aren't good enough you may be too close rather than not close enough,”

Vagyis, ha a képeid nem elég jók, akkor lehet, hogy túl közel vagy, nem pedig elég közel. Így azért összetettebb a mondanivaló, mint amit a butított verzió tanít - és nem csak azért, mert több van benne egy tagmondattal.

De mire gondolt Capa, amikor azt mondta, hogy túl közel? - Ebben a formájában az idézet sokkal jobban megállja a helyét a mai viszonyok között, amikor a képes történetek egyre személyesebbek, a hírfotók sokkal erősebben építenek érzelmekre és látványra, amikor munka során gyakran alakítjuk is (így vagy úgy) a körülöttünk zajló eseményeket. Ennek a változásnak volt az egyik úttörője a Magnum, ehhez az új úthoz fogalmazta meg intelmét alapítóként Capa.

A közelmenés (így szép szóval) addig jó, amíg nem ragadjuk ki a témát a kontextusából, nem megyünk annyira közel, hogy ne vegyük észre a nagy képet egy-egy sztori mögött, vagy akár azt, hogy amit csinálunk már inkább kiszolgál valamint, mint bemutat. Nem szabad annyira közel menni, hogy érzelmek vagy személyes kapcsolatok (vagy csak maga a téma) túlságosan befolyásolják a munkát, torzítsák a képeket.

A jó anyag akkor lesz jó, ha a képeken az látszik, hogy a fotós ott volt fejben is, nem csak a helyszínen - ilyesmire gondolt Capa.

*amúgy, megpróbálok majd jobban utánajárni, melyik idézetet mikor és miért mondta Capa, honnan ered a rövid, meg ilyenek. hamarosan

Elárverezték a leghíresebb Capa-fotót

Kedden került a Christie's aukciós ház árverésére az egyik leghíresebb Capa-fotó, és gazdát is cserélt nagyjából egymillió forintért (4500 dollár). Ez volt az első alkalom, amikor kortárs fotóriporter képe került kalapács alá a New York-i aukciós házban.

A fotó a partraszálláskor készült sorozat legismertebb kockája (volt róla két éve egy ígykészült bejegyzés, itt a blogon), a Robert Capa hagyatékát kezelő ICP felajánlásából került árverésre, a befolyó összegből a Líbiában tavaly elhunyt fotóriporter, Anton Hammerl családját támogatják majd. Az adománygyűjtést az Antonnal együtt  dolgozó riporterek indították, akik eddig saját képeik eladásával próbáltak pénzt gyűjteni a családnak.


(Ugyanígy gyűjtöttek pénzt tavaly a szintén Líbiában elhunyt Tim Hetheringtonnak és Chris Hondrosnak is.)

És miért pont ez a fotó? A Capa-archívum kurátora szerint Robert-és Cornell Capa mindig is nagylelkűek voltak fotóikkal, gyakran ajándékozták el őket ismerősöknek, barátoknak. Capa 1944-es fotója legalább annyira szól saját (a riporter) bátorságáról, mint a történelemformáló eseményről, amit megörökít. Emlékeztet rá mindenkit, hogy a képeken keresztül megismert történelem árát gyakran a fotókat készítő riporterek fizetik meg.

További érdekességek a Lightboxon és a Friends of Anton kezdeményezés oldalán.

iPhone-nal videózol, buzi-e vagy?

Gúnyos nevetés mellett nagyjából ez volt minden kolléga reakciója, akivel összefutottam március 15-én, és akinek elújságoltam, mivel próbálkozok épp.

Szeretnék pár dolgot megcáfolni és megerősíteni.
1. Nem vagyok!

2. Ennek ellenére sosem éreztem ennyire erős és fontos eszköznek az iPhone(4)(s)-t.

A cél az volt, hogy minden ünnepi rendezvényről készüljön azonnal, egy néhány másodperces hangulatjelentés, ami használható a percről percre tudósításhoz illusztrációnak. Egy kép videó a tömegről, rendkívüli eseményekről, satöbbi.

Gondoltam majd fotózás közben előkapom egyszer-egyszer a telefont, felveszem azt a négy jelenetet, amiből összejön a harminc másodperces hangulatjelentés, aztán fotózok tovább.

Ez az, ami a gyakorlatban nem működik.

Videós előképzettségemről annyit érdemes tudni, hogy még egy családi videót sem raktam össze soha. Egy nappal korábban kipróbáltam egyszer a szerkesztőségben, hogy hogyan fogok felvenni, meg egyáltalán, mit lehet rögzíteni, ééés nagyjából ennyi.

Nehezítő körülmény volt, hogy az összes ünnepi rendezvényről kellett videó, így amikor három helyszínen egy időben történtek dolgok, nagyjából 5-10 perc jutott egy eseményre, aztán rohantam a következőre.
Megkockáztatom, hogy egy egyszerűbb helyzetben jobban működik egymás mellett a kettő. Legközelebb.

Az odáig oké, hogy az ember eldönti fejben, hogy mit akar megmutatni. Ez a napi rutinból adja magát.
A kézremegés az első probléma. Nem vagyok remegős kezű, a kamera viszont baromi érzékeny, még oszlopnak támasztva is elég látványosan remeg, sajnos. Akciójeleneteknél lehet, hogy annyira nem lesz feltűnő, de állóképnél meg svenkelve az. Nagyon az.

Viszont még így is ezekre a legalkalmasabb.A remegés nagyon leszűkíti a mozgásteret, ez komoly technikai korlát, amit le kell nyelni.

A videó összerakása, feliratozása és feltöltése pofonegyszerű. Az iMovie egy hihetetlenül erős alkalmazás. Nagyjából 3-5 percig tartott egy-egy videó összerakása, !séta közben egyik helyszínről a másikra. Ennyi idő alatt a memóriakártyáról nem töltök a laptopon át képeket a szerkrendszerbe.

Bármennyire is egyszerűnek tűnik felvenni pár rövid snittet, ez elég komolyan a fotós munka rovására megy. Ott kell lennie a telefonnak is a kézben; nem mindegy, hogy milyen hangok szólnak a háttérben a jelenet alatt; hirtelen nehéz váltani egyik eszközről a másikra, mert teljesen máshogy kell a témához közelíteni az egyik és a másik géppel (és nem csak technikai értelemben, meg a látószög miatt).

Itt is lehet rontani, a hibát pedig ugyanolyan nehéz korrigálni, mint egy elszalasztott képnél. Meglök valaki, belekiabálnak, belemászik valaki a képbe és lehet is újrakezdeni a felvételt. Megint várni egy jó jelenetre, tovább keresni. Satöbbi.

Nem lehet csak úgy zsebre vágni egyik eszközt sem, mert a munka minden eleme folyamatos odafigyelést igényel. Még feltöltés közben is figyelni kell a csíkot, hogy nem szakad-e meg a kapcsolat, rendben felért-e az anyag, ilyenek. (ugyanez a fotók esetében is. Ha fotózni kell, akkor csak a téma van, és nincs más a világon körülötted.)

Most akkor fotó vagy videó? Kezdjek el feltölteni? Szerkesszem? Vágjak? Várjak, mert történhet valami? Küldjem a képet? - ezt az öt kérdést tettem fel magamnak egyszerre, minden pillanatban, és nem mondom, hogy mindig jól döntöttem. Hihetetlenül komplex feladat, de igazi kihívás, és ez tetszik.

Első tapasztalatnak felbecsülhetetlen volt a tegnapi. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire erős eszköznek tartom ma az iPhone-t.

-
Zászlótűzés a volt MTV székháznál: Egy jelenet, ami jó, persze megvan képben is, de így, hogy végig látod a botladozást, hallod mögötte az erőteljes hangokat, szerintem hatásosabb, mint egy fotó. (jó, itt utólag jól elbasztam a feliratok helyét, ez korrigálható. :P)



A Jobbik a Deák téren:


Lengyel ünneplők a várban:



Tisztában vagyok vele, hogy nem ezekkel és ilyen anyagokkal lehet/fogok a jövőben minőségiújságírás díjakat nyerni. Ezek a technikák a minél gyorsabb multimédijás beszámoló elkészítésére szolgálnak, ezen az eszközök fejlődése sem fog nagyban változtatni még egy jódarabig. Amikor viszont kattintásokban kifejezhető olvasói igény van rá, hogy azonnal képet és videót tudjunk mutatni valamiről, akkor ez > bármi más, ami jelenleg elérhető az internetekre dolgozó szalagmunkás számára.

Minden, ami Steve Jobs - egy ikonikus képben

Nekem ez a Steve Jobs kép. Diana Walker fotója, 1982-ből. Ennyi képaláírás tartozik még hozzá:

STEVE JOBS AT HOME  — “This was a very typical time. I was single. All you needed was a cup of tea, a light, and your stereo, you know, and that’s what I had.” —Steve Jobs

A Time oldalán mesél a fotós Steve Jobsról, a képekből pedig kiderül, hogy közeli barátok voltak: Steve karrierjének minden nagyobb pillanatánál ott volt Diana is egy fényképezőgéppel (aki egyébként húsz éven keresztül a TIME Fehér házi fotósa volt). Nagyszerű minden kép a sorozatban.

Mi újat hoz a 4Gs iphone kamera fronton?

A nyolc megapixeles kamerát mindenhol megírták már, nem is az a lényeg. A Wired-nél viszont azt is tudják, hogy

- Okosabban háttérvilágított érzékelőt kap, ami nagyobb érzékenységet biztosít alacsony fénynél;

- F2.4 szemben az iphone4 F2.8-as rekeszével;

- Új lencséket kap, amik 30 százalékkal élesebb képet ígérnek;

- Marad a 3.84mm-es objektív, tehát a látószög megegyezik majd az előddel (átszámolva fullframe-re nagyjából 35mm-nek megfelelő látószög);

- Fejlettebb arcfelismerő;

- Gyorsabb képfeldolgozó szoftver és beépített képszerkesztő app; - meg amúgy is, a gyorsabb processzorral eleve nem lehet semmi lassulás.

- Egyszerű megosztás cloudba vagy webkettőbe';

- 1080p mozgókép, képstabival;

Megéri váltani?

Én biztosan fogok, mivel a 3gs-em már az utolsókat rúgja. Szar a home gomb, elrepedt a műanyag az aksitöltőnél, döcög, satöbbi. Nekem megéri, de ha négyesem lenne, nem sietném el a rendelést (ha csak azt nézzük, hogy fotózáshoz mennyivel nyújt többet az elődjénél).

Megéri point&shoot kompakt gép helyett ezt választani. Egy 30-40 ezres fullautomata szappantartó hasonló tudással rendelkezik, akkor meg már inkább egy darab eszköz, ráadásul a képek memóriakártyáról másolgatásával sem kell többet bíbelődni. 

Megéri munkához is használni. Egyre többször adunk híreseményekről mobilos képeket az első néhány percben. Azok a képek pont jók, amíg jut idő leülni a laptophoz valami nyugodtabb pillanatban, hogy elküldjük a rendes képeket. 

Engem ezek a tesztképek meggyőztek, hogy egy remekül használható p&s kamerát kapunk a kiváló telefonunk mellé az iphone 4gs-el. 



Ron Garan a fotós bloggernauta

Az elmúlt hetekben egy rakás látványos képet és videót lehetett látni a Nemzetközi Űrállomás fedélzetéről, amiket Ron Garan űrhajós készített az ISS kupolájából.

Azt hiszem Ron az első, aki ilyen alaposan és szépen végigfotózott mindent odafent. Nikon gépekkel dolgozott, nem úgy mint a régi űrhajósok a Hasselbladokkal, erről régebben írtam már.

Visszaérkezés előtt még írt egy bejegyzést az élményeiről erre a blogra, érdemes elolvasni.

...majd ha objektívek potyognak az égből

Nem lehet kellemes élmény, ha az embert eltalálja egy zuhanó objektív. Egy kaliforniai családi ház tetején például egy Canon lencse ütött lyukat tegnap.

Ilyen világot élünk. Canon objektívek csak úgy potyognak az égből. A ház tulajdonosai szerint a becsapódás idején nem láttak repülőgépet az égen, mindenesetre a helyi rendőrség a gyári szám alapján próbálja beazonosítani a tulajdonost.

Elkezdődött az őszi ülésszak, újra lehet tarkókat fotózni

Fotó: Túry Gergely / HVG-Nagyítás


Úgy tűnik, nem változik az új parlamenti gyakorlat, miszerint a fotósok már csak az országgyűlés felső, emeleti páholyából dolgozhatnak, ha úgy van (tegyük hozzá: szó sem volt változtatásról, csak a mai nappal ismét látványosan demonstrálták a helyzet szomorú komolytalanságát a megjelent képek).

Miért rossz? - Több dolog:

Teljesen kiöli az életet a parlamenti tudósításokból. Felülről tarkókat lehet fotózni, őszülő fejeket, hátakat. Izgalmas. Bár a japánoknál állítólag van ilyen tarkófétis pornó.

A felülről fotózott ember nem szép látvány. A felülről fotózott ember negatív hangulati többletet (jajj.) kap. Erre már akkor rájöttek, amikor a film-és fotós szakma hajnalán először játszottak kamerákkal az operatőrök.

Csak nézzétek végig az indexes percről percre tudósítást, vagy az origost, vagy a miénket.

Tudat alatt nem társítunk semmi jót egy olyan emberhez, akire fentről nézünk le, akinek a feje búbját látjuk, akinek nem nézhetünk a szemébe a megszokott nézőpontunkból. Ez csak tovább növeli a távolságot választó és képviselő között.

Az új helyzettel a politikusok ráadásul duplán állnak sorba a pofonért, hiszen ha már jó kép nem készül róluk (az előbb említett értelemben), legalább a papírjaikba is belepillanthat bárki. Kikerülnek a másnapra szánt bejelentéseik, a kihúzott törvénytervezeteik, az átsatírozott szövegeik. (Mondjuk nem lepődnék meg, ha holnaptól mindenki csak letisztázott szöveget vinne magával az emelvényre. Gyanítom, hogy nem lesz örömünk sokáig csemegézni a hasonló lapok tartalmán)

Mit veszítünk ezzel?

Kényszerhelyzet ez, ami nem jó sem a sajtónak, sem a politikusoknak, sem az olvasónak, sem a történelemnek. Valamit mindenki veszít rajta, én a legjobban azt sajnálom, hogy nem ismerheti meg az olvasó a politikus emberi oldalát.

 Az ilyen galériákat bukjuk, ami hatalmas veszteség, úgy szakmailag, mint emberileg. Ha húsz év múlva majd visszanézzük a most készült képeket, nem fogunk ilyeneket találni, és ki tudja, talán jövőhéten maradunk le egy olyan pillanatról, mint amilyen ez volt '88-ban.

Ha ez így marad, nem láthatjuk többé rendesen nevetni, bosszankodni, gondolataikba merülni, szemöldököt, homlokot ráncolni a kedves (vagy a legjobban utált) képviselőinket. Megszűnnek embernek lenni. Csak őszülő, érdektelen fejbúbok lesznek, akik kurvára senkit nem érdekelnek.