Miért lett ilyen gyászos az új Facebook photos?

A Facebook fejlesztői blogon írnak egész hosszan az új lightbox fejlesztési hátteréről. A technikai része annyira nem izgat, viszont nyomon követhető a design kialakítása is.

A facebookphotos (innentől fp) volt az első fejlesztés, ami annak idején bekerült az oldalra, azóta pedig töretlenül a legtöbbet használt alkalmazás. Ideje volt már átalakítani. Arról, hogy mennyi kép kerül fel naponta facebookra, itt egy infógrafika:



A legnagyobb baj az fp-vel eddig az volt, hogy a newsfeedben lefele görgetve nem lehetett a képeket nagy méretben megnézni. Ha rákattintottál egy képre, kezdhetted előlről a newsfeed olvasását az oldaltöltés miatt. Minden képnek új ablakot nyitni sem volt túl kényelmes, pláne az egyszerű felhasználóktól ez a módszer elég idegen volt. Erre a problémára tényleg a napokban befrissített lightbox a megoldás, de a Facebook eddigi letisztult és könnyű irányvonalaihoz képest elég gány munkának tűnik.

Nem értem miért nem ismerték fel, hogy az otromba fekete keret mennyire zavaró a képek körül. Már a közösségi fotómegosztókon is sikerült megértetni az emberekkel, hogy a 10 pixeles gyászkeret cikinek számít, erre most a Facebookos képek egy ujjnyi vastag fekete dobozkába lettek bezárva.

A falon valóban jobban mutatnak a fotók egy fekete háttérre pakolva, meg szépen megvilágítva. Facebook esetében ez a megoldás viszont idegen az oldal egyszerű, világos színvilágától. Ránézek egy ilyen képre és hiányérzetem támad a hatalmas, üres - és emiatt felesleges - körítés miatt. Nektek nem?



Főleg akkor, ha a fejlesztői blogban ott egy sokkal tetszetősebb verzió is:



Ezt azért vetették el, mert a képek így túl nagyok voltak a kisebb monitorokhoz. Az egész képnek ki kellett férnie egy képernyőre minden felhasználónak. Furcsa, hogy a helyen spórolva ezért beiktattak egy komoly méretű - funkció nélküli területet. Miért?

Az pedig már csak apró kukacoskodás, hogy a lightbox által kitakart terület két szélén néhány pixelnyit átlóg az eredeti oldal is. Ez is inkább buta hiba, mint tesztelt megoldás.

Régen volt annyi szépérzékük, hogy a TheFacebookban felismerték mennyire felesleges a The szó, remélem itt is rájönnek majd, hogy az egyszerűbb mindig jobb.

(fujj, mennyire utálom az olyan embereket, akik az új dizájnokat fikázzák mindig, mindenhol, a régit követelve vissza. És most majdnem ezt csinálom. Tessék. )

Kora esti óda Katához

Ma megértettem miért Kata a világ legjobb fotóstáskája. Újra elkezdtem edzeni és rendesen széthajtottam magam most az első két napban. Olyan fájdalmasan másztam fel az emeleti öltözőig, hogy azt hittem ott fogok aludni valamelyik padon, mert képtelen lennék haza vánszorogni.

Összepakoltam a cuccaimat - Katában elfér a fényképezőgép, a laptop és a váltásruha az edzéshez - kínos szenvedések árán felhúztam a kabátomat, és már csak a táska volt hátra. A sapkámat is alig bírtam a fejemre tenni, elképzelni sem tudtam hogy fogok a hét-nyolc kilós táskával boldogulni.

És akkor megtörtént a csoda.

A táska még ilyen körülmények között is minden erőfeszítés nélkül úszik fel a vállra. Megértettem mit jelent az ergonómia. Mekkora a különbség egy gondosan megtervezett táska, és bármelyik másik között.

A  csoda a vállpántokban van. Határozott íve van a pántoknak, amik alaphelyzetben is ugyanúgy állnak, mintha a hátadon feszülne a táska súlya. Nem kell a kezeddel a hátad mögött keresgélni a pántot, nem tekeredik, nem kell messzire nyúlni érte. Pont ott van, ahol lennie kell: ahol mindenféle megerőltetés nélkül rácsúszik a vállra. És ott marad. Amíg le nem veszed.

Sajnálom, hogy ez az egész nem valentin napkor történt. Akkor feleségül is vettem volna ott helyben. Soha többet nem akarok másmilyen táskát.

Mivel dolgoztak a riporterek a Tahrír téren?

A New York Times egyik videósa (Stephen Ferrell) bemutatta a felszerelését, amivel a Tahrír tér eseményeit tudósította. Ha valakiben még élne a romantikus kép a fotóriporterről, aki sárga feliratú PRESS mellényben, bukósisakkal ugrik le egy tudósítókocsi platójáról, aztán négyszázas telével csípőből lövi a képeket - gondolja újra.

Aki így ment oda, azt megverték vagy hazaküldték, mielőtt a tér közelébe juthatott volna.

kicsit csalok, ez a kép már a napokban készült Jemenben

A Tahrír térről a kőzáporban tudósítani már önmagában elég félelmetes dolog lehetett. Néhány képen jól látszik, hogy egymást érik a levegőben a méretes térkövek. Kitérni előlük aligha volt mód, csak szerencsével lehetett komoly sérülések nélkül átvészelni a kalandot (sisakot nem viselhettek, azzal felhívták volna magukra a figyelmet). Aki riporternek öltözött, vagy csak túl közel került a tűzhöz és nem sikerült megfelelően elvegyülnie, annak a kövek mellett a feldühödött tömegtől is tartania kellett.

A sikeres túlélés kulcsa a beolvadás volt. Úgy öltözni, mint a helyiek, hátrahagyni mindent, amit az utca embere sem vinne magával egy ilyen helyre. Mindenből a legkisebb, legegyszerűbben elrejthető darab volt a jó választás. És mindenből két tartalék, hogy az anyagnak legyen esélye eljutni a szerkesztőségig.

Stephen egy fekete szemeteszsákban hordta a vállán a felszerelését. Nem használt fülhallgatót a hang ellenőrzésére, sem külső mikrofont, lámpát, állványt. Bármelyik látható kiegészítő célponttá tette volna.

Kamerák közül egy marokra fogható Sanyo kamerát, meg egy kb. tenyérnyi méretű JVC-t vitt magával. Került még a szemeteszsákba négy mobiltelefon (két műholdas, kettő pedig helyi hívásokra), amik a memóriakártyákkal együtt gyorsan fogyó eszköznek bizonyultak a téren. Elvették, ellopták, széttörték őket.

Azt hiszem ilyen helyzetekben örülhetnek igazán a tudósítók, hogy idén már telefonokkal is lehet majd 1080p videót felvenni. Akkor majd nem csak rangos fotós díjakat lehet iphone-nal nyerni. :)

A World News Tumblren összegyűjtött egy listát a Tahrír téren megvert, megfenyegetett riporterekről. Nem rövid.

Steve McCurrynek elvették a játékát

Júliusban gurult le a futószalagról az utolsó tekercs Kodachrome film a Kodak New York-i gyárában. Az árván maradt tekercset Steve McCurry kérte el magának a cégtől, hogy a pályáját fémjelző híres filmmel ő készíthesse az utolsó képeket.

Indiában, Isztambulban, Londonban és New Yorkban készített fotókat McCurry, azokon a helyszíneken, ahol karrierje során eddig 800.000 alkalommal kattintott Kodachrome-ra (Nikon F6-os gépet használt egyébként).

Színészek, művészek, az utca emberei Indiától a Central Parkig, McCurry feltett lába egy hotelszoba asztalán mind helyet kaptak a tekercsen. Az utolsó kocka egy temetői szoborparkot ábrázol, ahol a virágok színei a Kodachrome jellegzetes sárga-vörösét adják vissza.

Majdnem rákerült a filmre egy reptéri biztonsági szolgálat szobája is, ahol elővetették a gépet McCurryvel egy rutinellenőrzés során, és arra próbálták rávenni a fotóst, hogy mutassa meg valóban működik-e a fényképezőgépe. Csináljon egy képet.  ...Azt hiszem mindenki érzi a jelenet súlyát. :)

A 36 kockából 32 került fel a Vanity Fair oldalára. Ki tudja mi történt a maradék néggyel? Vajon nem sikerültek? És miért kapott három képet Robert De Niro? Egyáltalán milyen koncepcióra épül a sorozat, aminek egy egész korszakot, egy teljes világot kellett összefoglalnia?

A National Geographic végigkísérte McCurry utolsó utját a Kodachrome-al, a képek mellett nemsokára érkezik a dokumentfilm is, ami választ ad ezekre a kérdésekre.

Az utolsó tekercs Kodachrome képei Vanity Fair oldalán

Steve annyit azért elárult, hogy digitális gépet is használt, azzal határozta meg a helyes expó értékeket, mielőtt filmre is kattintott. Azt hiszem ez érthető elővigyázatosság.