Ami eddig történt - képszpem

El vagyok maradva itt pár hónapnyi képpel, de biztos tudjátok, hogy ettől a héttől minden máshogy lesz. Sokszor mondtam már ilyet, és amit sokszor ismételek, azt előbb-utóbb betartom.

Tömören összefoglalva a lényeg: elkezdtem autósportot fotózgatni, de semmi nem lesz belőle. Nem úgy látványos ez, ahogy szeretném, közelebb meg nem lehet menni a témához, mert elüt; Voltam tűzoltóstüntetésen; Voltam melegfelvonuláson, ezt azóta is emlegeti nekem, well..., mindenki; Voltam egy nagy rakás béna divatbemutatón, meg fashionawardson, szerintem többször, mint azok az emberek, akiket érdekel is a divat; Fotóztam EU elnökség záró ünnepségsorozatot, az egész jól telt. - Talán az egyetlen pozitív csalódás magamban, újabban. Innen pár kép meg is jelenik valami könyvben az elnökségről, de a címét sem tudom; Voltam Soundon szép lányokat-szép ruhában fotózni, és hát szép lányok voltak bőven. Voltam EFOTT-on is, az meg tele volt mókás fesztivál-dolgokkal. Biztos kihagytam pár dolgot.

Meg hát ezen kívül dolgozok, mint az állat. Ezért nincsenek posztok se nagyon. De majd. De majd mostantól.

Most pedig beteszek ide annyi képet, hogy senkinek ne legyen kedve az aljáig pörgetni, hogy megnézze mikor volt az előző poszt.

Taken with hipstamatic #2 - Május

Ez a hónap is eltelt. Mennek a dolgok előre. Nincsen bonyodalom

Milyen képekre emlékszünk vissza legkönnyebben?

Kattintsatok a fenti képre, és nézzétek mondjuk tíz másodpercig.
Most vissza ide.
Most megint a képet.
Most vissza rám. Rendben?

MIT-s kutatók úgy vélik, kidolgoztak egy algoritmust, ami megmondja milyen képek ragadnak meg jobban az emberek emlékezetében, és melyek kevésbé.

Kutatásukban a tematikusan összeválogatott fotókból (tízezer kép: utca, táj, belső terek, portré, stb) a tesztalanyok általában azokra emlékeztek jobban, amiken emberek is voltak, illetve azokra, amik megszokott távolságból ábrázoltak szűkebb tereket, ismerős perspektívából mutattak be élethelyzeteket. Bár a emlékezőkészség emberenként változott
(nem vagyunk egyformák), tisztán kivehető minták mutatkoztak minden alany esetében.

Az eredményekhez minden tudományos kutatás nélkül is nyugodtan bólogathatunk. Nem lőttek mellé a kutatók. Ha most megpróbáltok visszaemlékezni a fenti képre (egyébként véletlenszerű válogatás, flickr-en kedvencnek jelölt fotók közül), biztos be fog ugrani nektek az a lány a harmadik sor harmadik képen, meg talán az első sor ötödik is. De milyen képek voltak még? Volt vízpart? Erdő? Valami tájkép? Ugye.

Arra viszont nem térnek ki a cikkben, a Wired oldalán sem, hogy ez miért is van így. A válasz talán kevésbé kézzel fogható, mint a kutatási eredmények, de nem is nehéz belátni, hogy igaz lehet.

Szerintem a következő dolgokhoz van köze a képi memóriánknak:

- Arc: A főbb arcvonások/testrészek mindenkinél egyeznek. Két szemünk van, alatta egy orrunk, két kezünk, lábunk - hasonló helyeken. Ezek olyan panelek, amikkel sokszor találkozunk, megszokjuk őket, könnyen ismerjük fel egy képen, az ismerős elemeket könnyebben tároljuk, majd elevenítjük fel.

Ha egy képen ezek az elemek egyértelmű hangsúlyt kapnak (közel van a fotóalany, könnyen felismerhető), könnyebb maradandó kapcsolatot kialakítani a fotóval. A közelséggel további részletek is segítik az emlékezést: gesztusok, mimika - az ilyen elemek mind pluszként hatnak a képben, segítenek minél több dologhoz kapcsolni a személyt.

- Szemkontaktus: Az elv ugyanaz, mint az előző esetben, de a szemkontaktus a nyilvánvaló érzelmi hatások miatt lesz maradandóbb emlék.

- Képi elemek mennyisége: Egy csoportképre, vagy a lenyűgöző tájban elrejtett modellre azért nehezebb emlékezni, mert egyszerűen túl sok mindenre kéne emlékezni, és a megszokott elemek is nehezebben körvonalazódnak egy zsúfolt képen.

El kell különíteni viszont a visszaemlékezést a kiváltott hatástól. Nem arról van szó, hogy csak a közeli portrék képesek hatást kiváltani a befogadóból. Arra bármilyen kép alkalmas, nem kell (nem is lehet) szabályokkal leírni.

A könnyen megjegyezhető képnek viszont egyértelmű előnyei vannak szerkesztői szempontból: Ha valamit ilyen képpel adunk az olvasónak, nagyobb eséllyel fog rá(nk) emlékezni.

Ilyen képekkel kell illusztrálni címlapokat, ilyen kép kell a könyv borítójára, a plakátra az utcán. És hát nézzünk végig magunk körül. Ilyeneket használunk mindenhol erre a célra.

És ti is ilyeneket csináljatok nyaralások alkalmával, családi összejöveteleken, szeretteitekről, haragosaitokról is, ha szeretnétek maradandó emlékeket!

Valamennyire azért egy kicsit Halálos Iramban

Voltam a hétvégén egy  Gyorsulási OB-n fotózni Kiskunlacházán.

Megnéztem már a Fast and Furious összes részét DVD-n, szóval elképzeltem mit akarok majd ott látni: füstölő gumikat, lángoló kipufogócsőnél grillező bikinis modell lányokat, eszméletlen autókat latin vagy kínai sofőrökkel.

Nem jött be. De azért nem is mondanám cikinek a rendezvényt. Csak nem annyira érdekes.
A versenyzőknek ez inkább havi rutin, mint showműsor. Kijönnek havonta egyszer, mennek pár kört, eltelik a nap, repülőtér, jó levegő. De ennyiben merül ki az egész.

Nincsenek látványos elemek, nincs is igazán közönség sem, akit el kéne kápráztatni (nem is nagyon reklámozzák sehol ezeket a bajnokságokat, azzal sem vádolhatók a szervezők, hogy hamis reményeket keltenének a kilátogatókban).

Nem ismertem meg részleteket. Lehet a költségvetésük alacsony a látványosabb programokhoz, talán nem is akarnak felhajtást. Talán csak a kőkemény bassheavy latin-gengsztergettórepp hiányzott háttérzenének.

Mindenesetre valahol a tipikus hazai rendezvények csapdájában éreztem a dolgot, ami a világon bárhol máshol egy pörgős showként eladott műsor lehetne.

A téma viszont változatlanul érdekel (autós gyorsulás, legális/illegális), csak más oldalról kell hozzá közelíteni majd. Egyelőre ennyi.

Steve McCurrynek elvették a játékát

Júliusban gurult le a futószalagról az utolsó tekercs Kodachrome film a Kodak New York-i gyárában. Az árván maradt tekercset Steve McCurry kérte el magának a cégtől, hogy a pályáját fémjelző híres filmmel ő készíthesse az utolsó képeket.

Indiában, Isztambulban, Londonban és New Yorkban készített fotókat McCurry, azokon a helyszíneken, ahol karrierje során eddig 800.000 alkalommal kattintott Kodachrome-ra (Nikon F6-os gépet használt egyébként).

Színészek, művészek, az utca emberei Indiától a Central Parkig, McCurry feltett lába egy hotelszoba asztalán mind helyet kaptak a tekercsen. Az utolsó kocka egy temetői szoborparkot ábrázol, ahol a virágok színei a Kodachrome jellegzetes sárga-vörösét adják vissza.

Majdnem rákerült a filmre egy reptéri biztonsági szolgálat szobája is, ahol elővetették a gépet McCurryvel egy rutinellenőrzés során, és arra próbálták rávenni a fotóst, hogy mutassa meg valóban működik-e a fényképezőgépe. Csináljon egy képet.  ...Azt hiszem mindenki érzi a jelenet súlyát. :)

A 36 kockából 32 került fel a Vanity Fair oldalára. Ki tudja mi történt a maradék néggyel? Vajon nem sikerültek? És miért kapott három képet Robert De Niro? Egyáltalán milyen koncepcióra épül a sorozat, aminek egy egész korszakot, egy teljes világot kellett összefoglalnia?

A National Geographic végigkísérte McCurry utolsó utját a Kodachrome-al, a képek mellett nemsokára érkezik a dokumentfilm is, ami választ ad ezekre a kérdésekre.

Az utolsó tekercs Kodachrome képei Vanity Fair oldalán

Steve annyit azért elárult, hogy digitális gépet is használt, azzal határozta meg a helyes expó értékeket, mielőtt filmre is kattintott. Azt hiszem ez érthető elővigyázatosság.

A NASA arzén alapú életet talált, én szilikon alapút

A kattintás után raktam őket, mert maradt sok kép amit nem használtam fel semmire. A világért sem szeretném hogy sokat scrollozon feleslegesen, akit nem érdekel az ilyesmi. Aki kíváncsi milyen volt maga a verseny, a másik blogon már elolvashatta rég.