Egy képeslap segíthet megoldani az amerikai repülés történetének legrégibb rejtélyét

1937. március 10. - Amelia Earhart és Lockheed Electra gépe indulás előtt a Los Angeles-i repülőtéren (AP)

75 éve tűnt el a Csendes-Óceán felett az első női pilóta, aki megpróbálta körberepülni a Földet az egyenlítő mentén. Amelia Earhart közel állt hozzá, hogy sikeresen teljesítse az utat: 11ezer kilométer volt már csak hátra a teljes távból, amikor megszakadt a kapcsolat repülőgépe és a földi irányítás között. Gépe sosem került elő, ám idén új nyomokra találtak egy korabeli fotón, ami segíthet megoldani a rejtélyt.

Amelia 1937. július 2-án indult Pápua Új-Guineából a csendes-óceáni Howland-sziget felé. Az aznapra a tervezett szakasz egy 24 órás, négyezer kilométeres repülés lett volna - útjának leghosszabb, összefüggő szakasza.

Már útja elején nemzeti hősként tekintett Amerika Earhartra, rejtélyes eltűnése máig az amerikai repülés történetének egyik legnagyobb legendája. A harmincas években számos elmélet keringett az eltűnésről: voltak, akik szerint Amelia amerikai kém volt, akit a japánok lőttek le felderítő küldetésén, mások szerint túlélte a balesetet, és titokban tért haza, hogy kudarca miatt elrejtőzzön a nyilvánosság elől, de azt is olvasni, hogy földönkívüliek térítették el a gépét.

 Az ügyben számos apró bizonyíték-foszlány került elő 75 év alatt, melyek a mai napig életben tartják a legendát.

Amelia Earhart, miután első nőként sikeresen
átrepülte az Atlanti-Óceánt (AP)

Utolsó rádiós bejelentkezésében Amelia vészesen fogyó üzemanyagról adott jelentést, de miután kidobálták csomagjaikat a repülőből (vele utazott navigátora, Fred Noonan is), még bíztak benne, hogy elérik a Howland-szigetet. Nem érték, valószínűleg rosszul mérték fel pozíciójukat, és el is tévedhettek a felhős időben.

Az amerikai és a japán tengerészet hetekig kereste a gép roncsait utolsó bejelentkezésük környékén, de a mai napig nem találták meg a kétüléses Lockheed Electra típusú gépet.

Roosevelt elnök 4 millió dollárt különített el a mentőakcióra a nagy gazdasági válság idején - ez talán jelzi, mennyire fontos volt a nemzetnek Amelia, és küldetésének sikere.

A mentőcsapatoknak néhány napig egy gyenge rádiójelet sikerült azonosítaniuk, ami periodikusan közvetített az Amelia által is használt frekvencián.
A jelek egy Nikumaroro nevű szigetről érkeztek, de felderítő gépek nem találták nyomát embereknek a szigeten, így végül feladták a keresést. Nem találták meg a gép roncsait sem, bár a sziget körül hirtelen mélyül a víz, az erős áramlatok pedig könnyen az óceán mélyére taszíthatták a repülőt.

1940-ben aztán meglepő fordulat következett az Earhart-ügyben, amikor brit telepesek érkeztek a szigetre: kezdetleges táborhelyet, egy pár női-és férfi cipőt, navigációs eszközöket és fém lemezekből (talán egy gép roncsából) hajtogatott szúró-vágó szerszámokat, állati maradványokat és egy emberi koponyát is találtak a lakatlan szigeten.

Kész is a tökéletes Robinson Crusoe történet, aminek ráadásul egy amerikai nemzeti hősnő a főszereplője.

A hatvanas évek közepéig több expedíció is átvizsgálta a szigetet, sőt, egészen a kilencvenes évek elejéig folytak kutatások (mondtam, hogy komoly legenda, igen) és több használati tárgy is előkerült, melyekből akár egyértelmű is lehetne, hogy egy amerikai nő élt a szigeten (találtak például egy Amerikában a harmincas években igen népszerű kézkrémet is). De a szigeten előkerült tárgyak között olyanok is voltak, melyek nem illettek a képbe: a női cipő például néhány számmal nagyobb volt, mint amiket Amelia hordott.

A hatvanas évekre a második világháborúban is lezuhanhattak gépek a sziget környékén, ezért nem biztos, hogy a talált tárgyak Amelia nyomát jelzik a szigeten, ezért nem tekinthetők egyértelmű bizonyítéknak.

Egyszerű megoldása lehetett volna a legendának a '40-ben talált koponya DNS-vizsgálata. A maradványokon végeztek is néhány tesztet, melyek a kezdetleges technika miatt nem hoztak használható eredményeket.

Az állkapocs feltehetően egy női koponyához tartozott ugyan, magassága alapján egy Earharthoz hasonló testalkatú nőhöz, de inkább a polinéz emberekre jellemző jegyeket mutatott. A megismételt vizsgálatok rácáfoltak az eredményekre, és mégis inkább egy amerikai (fehér) nőnek tulajdonították. A csontok aztán később elkallódtak, mai körülmények között már nem volt lehetőség a vizsgálatukra.

És amiért a posztot elkezdtem írni

A 2012. márciusában bemutatott felvétel, melyen talán Amelia gépének roncsa látható a bal oldalon. (AP)

Idén márciusban nyilvánosságra került egy amatőr fotó, amely új bizonyítékot szolgáltathat az eltűnt gépről: a felvétel néhány hónappal Amelia eltűnése után készült a Nikumaroro sziget partjainál.

A kép bal oldalán egy fekete folt látható, ami az Earhart keresését évtizedek óta koordináló, Történelmi Repülőket Kutató Nemzetközi Alapítvány szerint a Lockheed Electra futóműve lehet. Persze, ezt nem csak úgy rámondták, hanem modern képelemző szoftverekkel vizsgálták a felvételt, és így jutottak a következtetésre. 

A bejelentés hírére idén júliusban újabb kutatócsapatok indulnak a szigetre, hogy megtalálják a 75 éve elveszett repülőt, és pontot tegyenek egy szép kort megélt legenda végére.

Mit gondoltok, megtalálják?

Amelia történetéről részletesebben is olvashattok az alábbi linkeken, ahonnan én is utánanéztem a legendának:
A Missing Woman - New Yorker
Why cant' we solve the Amelia Earhart mystery? - Howstuffworks
Is this Amelia Earhart's anti-freckle cream? - The History Blog
Amerlia Earhart vanishes over the Pacific - LIFE.com

Két eltűnt Kodak kamera átírhatná a hegymászás történelmét

flickr.com/carlos pascual piazza

1953-ban ezen a napon (május 29.) ért fel a Mount Everest csúcsára Sir Edmund Hillary és Tenzing Norgay. Hivatalosan ők voltak az első két ember, akik meghódították a világ legmagasabb hegyét, és vissza is tértek onnan. Címüket csak két elveszett Kodak kamera vehetné el tőlük, amiket egy 1924-es expedíció mászói, George Mallory és Andrew Irvine hagytak el a hegyen.

Mallory holttestét 1999-ben találta meg egy expedíció, alig hatszáz méterre a csúcstól, de a holttest helyzetéből nem lehetett megállapítani, lefelé vagy felfelé tartott-e. Mallory mászótársának holtteste a mai napig nem került elő, de több hegymászó is tudni véli, merre találhatnák meg, ha az időjárás ismét a száraz '99-eshez hasonlítana, és felszínre kerülne a holttest a hó alól.

Sikeres próbálkozásuk egyetlen hiteles bizonyítéka az általuk készített fotó lenne.

Irvine és Mallory egy-egy Kodak 'Vest Pocket' zsebkamerát vittek magukkal a hegyre, de egyik gép sem került eddig elő. 1999 után két expedíció is indult az elveszett kamerák felkutatására, melyek során megtalálták a két mászó utolsó táborát is, de a kamerákat ott sem találták. Feltehetően mindkét gép Irvine-nál volt, mivel utuk szinte minden egyéb kiegészítője jó állapotban került elő Mallory holttestéről, vagy a táborukból.

A Kodak Vest Pocket kamerái egyébként az első világháború tájékán kerültek forgalomba, egyszerű felépítésük, alacsony áruk és kis méretük miatt katonák is előszeretettel vitték magukkal őket. A fémből és bőrből készült váz túlélhette volna a hegyet, ahogy a benne lévő film is.

A száraz, oxigénben szegény levegő ideális körülményeket teremt a filmek tárolásához, elképzelhető lenne, hogy ha megtalálják valamelyik gépet, kellő körültekintés mellett megmenthetőek lennének a filmek. A (néhai) Kodak cég szakértői részletes útmutatót készítettek a keresésben részt vevő hegymászóknak, arra az esetre, ha  megtalálnák odafenn valamelyik elveszett kamerát.

Amíg viszont nem kerülnek elő a fényképes bizonyítékok, Edmund Hillary és Tenzing Norgay marad az első páros, aki felért az Everest csúcsára, és vissza is tért onnan. A LIFE magazin oldalán az évforduló alkalmából át lehet lapozni a júlus 13-án megjelent lapszámot, ami elsőként számolt be képekkel az expedícióról.

Summitting Everest: Nothing like the first time @ LIFE.com

Szolgálni vagy kiszolgálni - melyiket csinálja ma a háborús fotós?

Memorial Day alkalmából a magunkfajták tarthatnak csendes megemlékezést a háborúkban dolgozó fotóriporterekről, akik a második világháború óta ugyanúgy részeivé váltak a konfliktusoknak, mint a harcokat vívó katonák.

Egy-egy fotóst kiemelni közülük nem érdemes, mindannyiukat felsorolni pedig lehetetlen lenne. Voltak akik meghaltak, súlyosan megsérültek, vannak köztük veteránok és valódi legendák is. Egy nagyon egyszerű mondattal be lehet mutatni a háborús fotósokat, akik szembe futnak a konfliktusokkal, mikor mindenki más menekül előlük: biztosan van valami kattanásuk.

Változtatni dolgokon, tájékoztatni, megmutatni, mi történik valahol a világ másik végén, megőrizni a történelemnek olyan pillanatokat, amiket évtizedek múltán felelevenítve átgondolhatók az akkori hibák. - Ezeket a kattanásokat szokták emlegetni ilyenkor.

Ilyen elhivatottság nélkül biztos nem viszi vásárra a bőrét egyik fotós sem, az emberi oldal tehát kipipálva. A képek utóélete viszont ennél sokkal összetettebb.

A háborús fotók a tájékoztatás mellett a kezdetek óta a háborús propaganda eszközei is, a szabad tájékoztatás és a korlátok közé szorított sajtós munka közti arány ma jócskán az utóbbi felé tolódik.

Ha végignézünk egy fotósorozatot bármelyik aktuális konfliktusról, mindig jusson eszünkbe, hogy a képek jó eséllyel nem lehetnének a monitoron, ha a fotós nem az őt vendégül látó hadsereg szabályait betartva, ellenőrzött körülmények között készíti és adja ki a képeket. Amik utána ennek megfelelően tükrözik a valóság egy szeletét.

Sőt, olyan egészen furcsa esetek is előfordulnak, mint amikor kiderül, hogy a fenti, romantikus kattanásokat magáénak valló VII. ügynökség szállítja a stock fotókat a világ két legnagyobb fegyvergyártó cégének is.

Milyen képekre emlékszünk vissza legkönnyebben?

Kattintsatok a fenti képre, és nézzétek mondjuk tíz másodpercig.
Most vissza ide.
Most megint a képet.
Most vissza rám. Rendben?

MIT-s kutatók úgy vélik, kidolgoztak egy algoritmust, ami megmondja milyen képek ragadnak meg jobban az emberek emlékezetében, és melyek kevésbé.

Kutatásukban a tematikusan összeválogatott fotókból (tízezer kép: utca, táj, belső terek, portré, stb) a tesztalanyok általában azokra emlékeztek jobban, amiken emberek is voltak, illetve azokra, amik megszokott távolságból ábrázoltak szűkebb tereket, ismerős perspektívából mutattak be élethelyzeteket. Bár a emlékezőkészség emberenként változott
(nem vagyunk egyformák), tisztán kivehető minták mutatkoztak minden alany esetében.

Az eredményekhez minden tudományos kutatás nélkül is nyugodtan bólogathatunk. Nem lőttek mellé a kutatók. Ha most megpróbáltok visszaemlékezni a fenti képre (egyébként véletlenszerű válogatás, flickr-en kedvencnek jelölt fotók közül), biztos be fog ugrani nektek az a lány a harmadik sor harmadik képen, meg talán az első sor ötödik is. De milyen képek voltak még? Volt vízpart? Erdő? Valami tájkép? Ugye.

Arra viszont nem térnek ki a cikkben, a Wired oldalán sem, hogy ez miért is van így. A válasz talán kevésbé kézzel fogható, mint a kutatási eredmények, de nem is nehéz belátni, hogy igaz lehet.

Szerintem a következő dolgokhoz van köze a képi memóriánknak:

- Arc: A főbb arcvonások/testrészek mindenkinél egyeznek. Két szemünk van, alatta egy orrunk, két kezünk, lábunk - hasonló helyeken. Ezek olyan panelek, amikkel sokszor találkozunk, megszokjuk őket, könnyen ismerjük fel egy képen, az ismerős elemeket könnyebben tároljuk, majd elevenítjük fel.

Ha egy képen ezek az elemek egyértelmű hangsúlyt kapnak (közel van a fotóalany, könnyen felismerhető), könnyebb maradandó kapcsolatot kialakítani a fotóval. A közelséggel további részletek is segítik az emlékezést: gesztusok, mimika - az ilyen elemek mind pluszként hatnak a képben, segítenek minél több dologhoz kapcsolni a személyt.

- Szemkontaktus: Az elv ugyanaz, mint az előző esetben, de a szemkontaktus a nyilvánvaló érzelmi hatások miatt lesz maradandóbb emlék.

- Képi elemek mennyisége: Egy csoportképre, vagy a lenyűgöző tájban elrejtett modellre azért nehezebb emlékezni, mert egyszerűen túl sok mindenre kéne emlékezni, és a megszokott elemek is nehezebben körvonalazódnak egy zsúfolt képen.

El kell különíteni viszont a visszaemlékezést a kiváltott hatástól. Nem arról van szó, hogy csak a közeli portrék képesek hatást kiváltani a befogadóból. Arra bármilyen kép alkalmas, nem kell (nem is lehet) szabályokkal leírni.

A könnyen megjegyezhető képnek viszont egyértelmű előnyei vannak szerkesztői szempontból: Ha valamit ilyen képpel adunk az olvasónak, nagyobb eséllyel fog rá(nk) emlékezni.

Ilyen képekkel kell illusztrálni címlapokat, ilyen kép kell a könyv borítójára, a plakátra az utcán. És hát nézzünk végig magunk körül. Ilyeneket használunk mindenhol erre a célra.

És ti is ilyeneket csináljatok nyaralások alkalmával, családi összejöveteleken, szeretteitekről, haragosaitokról is, ha szeretnétek maradandó emlékeket!

BKF Fotográfia szak felvételi - 2011

Kedves felvételizők

Februárban letelt már a jelentkezési határidő, de mivel az elmúlt két hónapban szerintem mindannyian tőlem érdeklődtetek a fotográfia szakról (sőt, a mai napig), szeretnék az alábbi bejegyzéssel tisztázni pár dolgot:

1. Nem járok a BKF Fotográfia szakára.

2. Csak a felvételiről írtam tavaly nyáron.

3. Nem tehetek róla, hogy egy egész szaknyi fiatal fotós nem volt képes a blogomnál relevánsabb találatot a google-be tuszkolni közel egy év alatt.

És akkor a felvételiről:

A BKF hivatalos oldalán: semmi, igen.

Én tavaly a három fordulóról leírtam a tapasztalataimat három bejegyzésben:

BKF Fotográfia szak felvételi - I. forduló
BKF Fotográfia szak felvételi - II. forduló
BKF Fotográfia szak felvételi - III. forduló

Negyedik rész azért nincs, mert nem kerültem be. Egy darab államilag támogatott hely volt, ahhoz pedig több pont kellett volna, mint amennyit én kaptam.

Viszont járnak oda ismerőseim. Az ő véleményük a szakról, ha nem is egyértelműen, de pozitív.

Amit eddig meséltek róla, én is annyit tudok:

- Azoknak ajánlható elsősorban, akiket a műtermi, alkalmazott része érdekel a fotónak.

- Vannak rendszeresen tematikus feladatok, amiket meg kell csinálni. Aztán azokat átnézitek, átbeszélitek az oktatókkal. Vannak elméleti és gyakorlati órák - ahogy mindenhol.

- Van lehetőség használni egy elég jól felszerelt műtermet.

- Van lehetőség barátkozni az épületben tanuló grafikusokkal, ruhatervezőkkel, kreatív emberekkel.

- Kaptok segítséget, felhívásokat, pályázatokra/hoz.

- Attól hogy befizetitek és bejártok, nem fogtok megtanulni sem fotózni, sem kreatívan gondolkodni. - Ahhoz tenni is kell.

- Vannak jó oktatók, akiktől lehet, és van is mit tanulni.

- Vannak nem-túl-jó oktatók, akik azt hiszik, egy oktatóDVD lejátszása jelenti a tanítást.

Sikeres felvételizést mindannyiótoknak!

Mi a tökéletes karácsonyi ajándék egy fotósnak?

Miután az előző posztban felsoroltam minden kiegészítőt, talán már egyértelmű, hogy nem kütyüfronton kell keresni az ajándékot. Nem húzom az időt a megfejtéssel, már csak három hét van karácsonyig:

Nyomtassatok fotókat.

A papírképeknek megvan az a jó tulajdonságuk, hogy emlékeket csalnak elő. Olyan elfelejtett dolgokat, amik egy Facebook albumban vagy c:\képek mappában eltűnnek a next gombra kattintással.

Egy papírkép felett hosszú perceket lehet eltölteni. Kézbe lehet venni, forgatni, megcsillan rajta a fény, hajlik, változik. Megtelik élettel bármi amit kinyomtattok. Én először most nyáron tapasztaltam meg igazán, mekkora a különbség nyomtatott kép és online galéria között, mikor a BKF fotó felvételire készültem (hiába én már ilyen digitális fotó korba született gyerek vagyok, az analóg kimaradt teljesen).

Kellemes, nosztalgiázós délutánokhoz vezetnek a képnézegetések, és valahol ez lenne az ünnepek lényege is. Egy fotós sem lesz csalódott, ha odaraksz a fa alá néhányat a közös képeitekből, vagy olyan helyekről ahonnan közös emlékeitek vannak. Ja, az remélem egyértelmű, hogy elsősorban személyes képeket nyomtassatok, ne a 'munka' mappából valami látványosat.

Turkáljatok nyugodtan a barát/rokon gépén egy kicsit (vagy a sajátotokban), találjatok pár képet ami kedves nektek, aztán nyomdába velük. (a turkálás során talált  kínos titkok felszínre kerülésért a bejegyzés szerzője nem vállal felelősséget, a következmények az érintett feleket terhelik)

Keresgélésre fel! A nyomtatáshoz még a héten adok pár tanácsot, meg ajánlok pár jó helyet Budapesten.

Juli, Stefi - a tavalyi karácsonyi ajándékotok tudtotokon kívül is telitalálat volt. Szeretem a jövőbelátó képességeteket.

Százhúszmegapixeles CMOS a Canontól

Valószínűleg már szakállas hír, hiszen pár napja lehetett olvasni a Canon egészen vadító méretű, százhúszmegapixeles érzékelőjéről. Minden marketinges nedves álma az új lapka, hiszen negyvenszer akkora, mint bármelyik másik érzékelő a piacon, és a felbontása is háromjegyű. Megapixelben.

balra az új érzékelő, jobbra a jelenlegi fullframe cmos

Nem kell rögtön megijedni és váltásban gondolkodni, az érzékelő inkább technológiai bravúr, nem valószínű hogy beletuszkolnák akármilyen DSLR vázba is a közeljövőben. A végeredmény minden lenne, csak nem egy hordozható gép.

Megoldanak benne viszont rengeteg dolgot, ami eddig a közép és nagyformátumú digitális hátfalak/gépek problémája volt, ez mindenképp érdekessé teszi a technológiát a következő években. 

Az egyik legfontosabb ilyen az adatok kiolvasása. Papíron kilenc képnyi adatot kezel másodpercenként, ami elég durva, tekintve hogy egy-egy kép ilyen felbontáson elérheti az egy GB közeli méretet is. Talán az egyik fő oka, hogy a középformátum nem terjedt el eddig széles körben a sajtóban, az pont az adatkezelés lassúsága. A canon ezt a problémát ki is pipálta.

Persze a hatalmas méretek miatt marad bőven gond a kártyaolvasók sebességével és az ekkora képek szerkesztésével is, de gyanítom már nem sokáig.

A gyorsaságon kívül a nyers méreteivel is hódíthatna a kijelző. 120mpx-es képekből egészan apró részleteket is lehetne cropolni, és még mindig jó minőségű és megfelelő méretű maradna a végeredmény.

Ebben az esetben talán már a optikák felbontása lenne szűk a keresztmetszet a valóságnál részletgazdagabb valóság visszadásához.

Goldenblog Top50 fotóblogok - kedvenceim

Átfutottam a listát, ezek tetszenek. Nincs abc vagy bármilyen sorrend, ahogy esik:

VardayBela - bár sok a ... a képek ... címe alatt ... de ... a képek jók. ...

VargaCsabi - de remélem az effektekről és kacifántos vízjelekről már leszokóban van;

BaloghZoltan - komoly. Csak az oldal elrendezése nem tetszik;

Photoszekely - letisztult, szép. Picit egyhangú;

RaySchönberger - összeszedett, tartalmas;

Mookid -  kötelező mindenkinek. Nem tudok rosszat. Tényleg;

Eyevision - ez is kötelező;

Fenyerzekeny - már úgy is mindenki ismeri. Ha egyszer megtanulok fotózni, olyan képeket szeretnék csinálni, mint Glódi Balázs;

Grafur - nem rossz, de KERET!?

Joruba - a bélyegkép+szöveg párosítás ront az összképen, jó lenne nagyobb képekkel;

Elpattanthúrok - mindent kihoz a mobilból, amit ki lehet;

Lostinpixels - őt is csak ajánlani tudom;

Egy következő postba igyekszem összeszedni a Top50-ből kimaradt vagy nem nevezett hazai kedvenceimet is, meg összeírok pár hasznos tippet, amit érdemes elkerülni, ha fotóblogot indítanánk.

(bocsi. ez így elég csúnyácska post lett.)

Soha nem látott képek Hirosimáról és Nagaszakiról

Augusztus 6-án lesz a Csendes-óceáni harcoknak véget vető atomtámadások hatvanötödik évfordulója. Idén a LIFE magazin talált néhány eddig még nem publikált fotót, melyeket Bernard Hoffmann, a LIFE munkatársa készített a bombázások után.

Hogy miért kerülnek elő évről évre eddig nem látott képek, talán ez a bejegyzés magyarázza legjobban az iconicphotos oldalán. A helyszíni tudósítók felvételeit a hatóságok elkobozták, vagy megsemmisítették. Az így elkallódott filmek nagy része sosem került publikálásra, talán ma is raktárakban porosodik valahol.

A bombázások után a legnagyobb hírügynökségek sem kaptak azonnal képeket, az Egyesült Államok és Japán részéről is erősen cenzúráztak minden anyagot. Hónapokkal a robbantás után jelentek meg az első fotók Amerikában, Japánban pedig 1952-ben közölték először nyomtatásban a képeket.

A cenzúra mellett a másik probléma maga a sugárzás volt. A robbanás pillanatát megörökítő japán Yoshito Matsushige hetekig nem tudta előhívni a fotóit a radioaktív szennyeződések miatt. Legtöbb képe végleg megsemmisült.

A most előkerült fotók látványban nem különböznek erősen az eddig is elérhető képanyagtól - valljuk be, nem maradt túl sok fotótéma a bombák után - de közelebb hozzák a pusztítást néhány személyes tárggyal, épületrészlettel. Érdemes melléjük a Google Life-archívumát is böngészni.

Külön érdekesség az a cikk-részlet, melyben a fotós az első élményeiről számol be a helyszínről. A lebombázott Berlint és Hamburgot is megjárt tudósítót sokkolták a látottak. Az egész városban alig tíz épület maradt állva, rajtuk kívül ameddig a szem ellát két láb magasan mindent törmelék és kiégett fák törzsei borítottak.

A levélben még harmincezer körüli halálos áldozatról és ugyanennyi eltűntről beszél Hoffmann, miközben tízezreket próbáltak elkezdeni kezelni, akik addig még nem látott égési sérüléseket szenvedtek. A bombázások 220.000 halálos áldozatának közel fele az ilyen sérülésekbe halt bele a csapás után.

A LIFE kapcsolódó galériáiban is találhatunk még néhány sorozatot, az egyik például a bombázások előtti Nagasakit is bemutatja.

Szorosan kötődik a témához, érdemes megnézni a japán művész, Isao Hashimoto zenés infografikáját, melyben az eddig valaha lefolytatott nukleáris kísérleteket összegzi . Lassan indul be, de aztán minden atom-nagyhatalom belehúz a hidegháború éveiben és az azt követő időszakban.

Érdemes figyelni a mintázatokat, ahogy az amerikai kísérletek élénkülésére válaszul mindig beindulnak az Oroszok is (vica versa), és ahogy minden új belépőre hirtelen a nagyok is elkezdenek gőzerővel válaszolni. Közben pedig nem elfelejteni: Minden villanás egy-egy atombomba, minden zenei hang egy robbantás.

Apropó, az idei megemlékezésre először küld hivatalos delegációt az USA (bocsánatot azért még mindig nem kérnek).

NASA űrhajósok küzdelme az aperture priorityvel

A ISS legénysége a legutóbbi Discovery küldetés során beújított egy Nikon D3S-t, néhány D2X-et (utóbbit nem értem miért, már a szerkesztőségben is csak porosodnak a szekrényben) és hozzá ~36 Nikon lencsét, 7 SB-800 vakut meg egyéb kiegészítőket, hogy kedvükre fotózhassanak a világűrben.

A napokban jelentette meg a Nikon az első űrhajósok által készített fotókat. Elvileg azt szeretné velük reklámozni a cég, mennyire jól működnek ezek a gépek - még a világűr low-light szituációiban is.

Nem fotóztam még odafenn, de szerintem ezek a képek egyelőre egy kompakttal is nyugodtan készülhettek volna. Mindenesetre szépek. Meg világűr, amit mindannyian szeretünk.








A bökkenő viszont, hogy elfelejtethették kiképezni az űrhajósokat a gépek használatára, illetve ők is lusták voltak alapszintű fotográfiai ismeretekre szert tenni. Legalábbis erről árulkodik az alábbi kép, ahol aperture priority módban, iso200-al, 1/30 záridőn fotózta valamelyik asztronauta a feltehetően ennél azért gyorsabban mozgó témát.

Ha nagyban megnézitek (klikk), nem sok kellett volna egy hibátlan és gyönyörű képhez. Épp annyi, hogy az illető aki a felszerelést a kezében fogja, tudja hogy mit-miért csinál.



Úgyhogy kedves NASA űrhajósok odafenn: kezdjetek el National Geographic fotóskönyvekkel ismerkedni, előfizetni valami fotós magazinra és megnézni egy-két youtube howto videót. Biztos úgysincs jobb dolgotok.

 Szebb képeket akarunk.

Szia afgán lány, helló hetvenmilliárd pixeles panoráma

Furcsa a kapcsolat az elmúlt napok két említésre méltó fotós híre között.

Az egyik hír, hogy a Kodaknál legurult a gyártósorról az utolsó adag Kodachrome film, amivel lezárult egy 74 éves korszak a fotográfia történetében. Steve McCurry-nek ajánlotta a cég a slideokat, a National Geographicnak készül(t) rá anyag.

A témáról annyit tudni, hogy New Yorkban és Indiában készül a sorozat, azokon a helyszíneken, ahol McCurry a Kodachrome érában dolgozott. (Tudjátok, McCurry: Afgán lány, stb)

Külön vicces a történetben, hogy az utolsó tekercsnél McCurry is digitális gépet használt az expó beállításhoz, aztán lőtte a képet a slide film-re is. Ezen csak az ütközzön meg, aki nem így cselekedne hasonló helyzetben.

A másik hír: a János hegyen készült a világ legnagyobb panorámafotója és a világ legnagyobb fotója, a hetvenmilliárd pixelből álló körpanoráma. A spottr jókat ír róla - werk képekkel, howtoval. Érdemes elolvasni meg megnézegetni a panorámát is a hivatalos oldalán. Én például szerintem látom a házunk tetejét is. Érdekes.

Ha a két hírt nem egyszerre olvasom, valószínűleg eszembe sem jutott volna elgondolkodni ezen, így viszont menthetetlenül is: Tényleg korszakok zárulnak le és nyílnak teljesen újak, még ha ez nem is egy nobel díjat érdemlő felismerés, meg nem is újdonság.

Amíg az afgán lány portréja 25 év alatt év alatt nem egy generáció emlékezetébe örökre belevésődött, körbejárta a világot, halhatatlan ikonná vált pusztán a kép erejével, addig a csúcstechnikával készülő és mérnöki precizitást igénylő milliárdpixeles panorámafotó hírét néhány héten belül a szakmán és a rajongóin kívül valószínűleg mindenki elfelejti.

Rosszabb esetben valahol, valaki más pár kilóméterrel arrébb le is pipálja.

Belegondolni ebbe és folytatva a gondolatmenetet azt hiszem magától felvetődik minden kérdés, ami csak az elmúlt évtizedben felvetődött a fotográfiában, újrajátszható velük minden vita ami a fotós közösségeket foglalkoztatja.

 Hogy mik ezek a kérdések és mik rájuk a válaszok, mindenki döntse el magában. Nem vagyok a parttalan viták híve.

Retró fotótúra a ház körül egy Ljubitellel

Teljesen kimaradt az életemből a filmes fotográfia, annak minden szépségével és bosszúságával. Hétvégén viszont Nyékládházán rátaláltam erre a fiatalnak nem mondható Ljubitel-re, amivel még édesapám fotózott gyerekkorában. Nagyjából 40 éve nem volt használva a gép, ennek megfelelően volt poros, a távmérő és a fókusz gyűrű is rozsdásan forgott körbe.



A hangulata viszont teljesen magával ragadó. A fenti tüköraknán? belenézve tényleg egy másik világot láthatunk. Rögtön megértettem mi hajtotta ~140 éven át a fotósokat, mikor az ilyen és  hasonló gépeken keresztül feltalálták a szakmát.

Csináltam pár képet, hátha vissza lehet adni az élményt, de a végeredmény csak megközelíti amit valójában látni lehet vele.

Flickr-en van 14-5 darab még ha megtetszett: erre tessék. (a képek NikonD300+Nikon35mm1.8DX-el készültek)

Vizuális kommunikáció államvizsga tétel - WAT?

Két rövid idézetre szeretném csak megszakítani az egyhetes csend-fogadalmam:

“A fotó szemiotikailag denotáló és konnotáló kódok egysége.” - WAT?

“A fénykép olyan szövegtípus, amelynek nincs nyelvtani rendszere és sajátos szókincse, jellegére nézve konnotatív és ikonikus, tartalma mindig kontextualizálható.” -WAT?

Ez a két mondat ebben a formában egy tankönyből való. Valami hihetetlenül művelt kommunikáció professzor agyszüleményei lehetnek, aki miután ezeket kitalálta, visszaolvasás nélkül küldte a nyomdába. Már talán rég meg is bánta, mi pedig még mindig tanuljuk.

Fotóművészet - Kreativitás - Sajtófotó, ámen

A felvételi utolsó fordulójában kellett beszélni az előző kör anyagáról, meg a portfoliónak összerakott korábbi munkákról. Azt már írtam az előző bejegyzésben (vagy tumblr-en), hogy a hat tagú zsűriben volt jó zsaru meg rossz zsaru, akik szereptől függően bólogattak mindenre amit mondtam, vagy próbálták az ellenkezőjét bizonyítani (ez ugye a felvételi része: meg tudom-e védeni a fotóimat, gondolatokat stb. Jó volt.), viszont még mindig úgy gondolom hogy hülyeségeket beszéltem a zsűri előtt.

A saját anyagokkal kapcsolatban nem volt nagy gond. Elég szolidan tudtam érvelni, viszont a leadott képeim kapcsán óhatatlanul szóba került a sajtófotó. Mivel ez döntően művészeti képzés, nem is biztos hogy teljesen összeegyeztethető a sajtós/dokumentarista szemlélettel, amit szeretek. Erre ment rá a bizottság is.

Erre is készültem nagyjából, de nem éreztem túl megalapozottnak a mondanivalóm. Amellett próbáltam érvelni, hogy a napi sajtóban is az egyedit keresik, ezáltal pedig megnő a művészet/művészi látásmód szerepe is. Itt rontottam el, mert nem művészetet kellett volna mondani, hanem kreativitást.

Seeking to present familiar subjects in a new way, some news photography today comes close to being art, capturing a viewer’s eye — even challenging the viewer — with imaginative compositions.

New York Times Lensblog

Persze, kreativitás eddig is kellett a sajtófotóhoz is. Ugyanolyan nehéz egy képben válaszolni a Mikor, Hol, Ki, Mit, Miért kérdésekre, mint egy 12-16 képes sorozatban képről képre újat mondani. Valahogy mégis más.

Ott vannak a steril, szabályos MTI képek és ott állnak velük szemben a portálok/lapok saját galériái, ahova az olvasók a kreatív, egyedi, látványos képekért fognak visszatérni. Nem lehet azt mondani egy ilyen galériára hogy művészfotók, mert még mindig a sajtóban vagyunk. A  fotóművész és a fotóriporter viszont hasonlóan dolgozik ebben az esetben. Képileg és a munkafolyamat szempontjából is elmosódik a határ a kettő közt (pláne ha azt vesszük, hogy sajtófotók esetében is előfordul hogy a fotós instrukciókat ad az alanyának a jobb kép érdekében). A legtöbb fotóriporter akit megismertem (én is) mégis óczkodik a művész/művészet szavaktól.

Ha az előző bekezdéssel sikerült mindenkit összezavarnom, akkor nagyjából értitek is mi a problémám.

Kreatív a fotóművész (, a fotóriporter) és ugyanúgy rá lehet húzni a művész jelzőt arra aki kreatív. Mégis kell hogy legyen valami különbség a kettő közt. Ezen agyaltam tegnap hajnalban vagy két órán keresztül, miközben bóklásztam a városban.

Olyasmire jutottam, hogy van a művész, aki sálat hord télen-nyáron, meg napszemüveget éjjel-nappal. Elképzelésekhez/ideákhoz ragaszkodik, ami még akkor is kötöttséget jelent, ha ezeket az elveket nem szorítja szűkebb korlátok közé. Nem határidőben gondolkodik, nem lehet neki megmagyarázni ha valamit rosszul csinál (vagy csak máshogy is csinálhatna) satöbbi.

És van a kreatív, aki abban más, hogy szabad. Képes alkalmazkodni, megújulni, valós igényeket kiszolgálni.

Ezt kellett volna elmondanom a szóbelin és akkor nagyjából meg is elégedtem volna magammal.

There.
-

A szóbelin mindezeket Benkő Imre - Szürke fények c. könyvével próbáltam alátámasztani. Ő az aki ezt a látásmódot lassan 40 éve képviseli a sajtófotóban (és akire kb. Istenként nézek fel, ugye). Nem lehet a képeire egyértelműen azt mondani, hogy művész - vagy sajtófotók lennének, mert egyszerre mindkettő. Ha a fentebb idézett NYTimes cikket nem csak pár nappal a felvételi után olvasom, valószínűleg bátrabban érveltem volna az itt leírtak mellett, így szerintem elég gyengére sikerült. Ennyi. Meglátjuk.

Bázisugrás a víz alatt

Ez gyönyörű. Két fotós/búvár művészeti projectje: egy víz alatt filmezett bázisugrás a Bahamákon, a világ második legmélyebb víznyelőjében (Dean's Blue Hole 202m). Fantázia project, tehát nem merültek valóban 202m-re segédeszközök nélkül. Ezt sem a technika, sem a búvár nem bírták volna ki. Annyi realitás van benne azért, hogy szabadmerüléssel, légzőkészülék nélkkül vették fel a jeleneteket (a kötél és uszony nélkül merülés világrekordja egyébként 95m).

Így vagy úgy, brutálisan szép percek. Szigorúan HD-ban.

Szerencsére a videó 5DMarkII-vel készült így nem lóg ki nagyon a blog tematikájából. Utána néztem kicsit a vízalatti tokoknak, de azt hiszem ezek azok a kiegészítők, amiket nem fog senki megvenni nyaralás előtt, útban a reptérre:

A boltban kapható legdrágább típusokkal kb 60-70 méterig lehet merülni, ezek 1600 dollár körüli áron kaphatók és a váz plusz az objektív számára biztosítanak védelmet. Külön vehető mellé vízalatt használható lámpa és vaku is (és kell is, ilyen mélyen kevés a fény a filmezéshez), amihez a tok mégegyszer ennyibe kerül. Közel tehát ~8-900e forintból lehetne összehozni egy ilyen felszerelést. KELL.

Facebook bérlet a Mai Manó Házba

Szívből örülök minden kezdeményezésnek, ami a közösségi média valamilyen felületét igyekszik használni promóciós célokra. Ez a jövő, ezt mindenki tudja. A Mai Manó Házba egy Lájkért cserébe most lehetőség nyílik korlátlan kiállításlátogatásra, ami több mint jó ajánlat.

Július 15-ig Facebook bérletet lehet váltani a Manóba 3000Ft-ért. A kártyával dec. 31-ig minden kiállítás ingyen látogatható, tehát ha egy évben elmennél megnézni 3-4 tárlatot, már visszahozta az árát. Bejelölitek a Mai Manót Facebookon, bementek az épületbe és a könyvtárban (legfelső emelet) kértek egy Facebook kártyát.

És hogy miért jó gyakran látogatni a kiállításokat?

Én most a felvételik alatt jöttem rá, mire/miért jó képben lenni a kortárs fotóban. Átnéztem több évnyi Fotóművészet és Balkon magazint, véletlenszerűen belelapozgattam sok fotós könyvbe a könyvtárban, és rengeteg ötletet, inspirációt szereztem. Nem azért, hogy utána ezeket másoljam. Azt meghagyom az igazi kortársművész ismerősöknek. ;)

Látni azt hogy más az adott szituációban mit vett észre, mankót adhat a kereséshez bármilyen helyzetben.

Ugyanez a helyzet a kiállításokkal. Megtanít sorozatokban gondolkodni, szélesíti a látókört, új ötleteket adhat önálló témákhoz. El lehet rá vinni barátnőt, közösségi program, szép.

enyém lett az első. ^.^

A hivatalos szöveg:

"Váltsuk valóssá netes együttlétünket, itt a Facebook Bérlet, használjátok ki:) Baráti Kör „F” fokozat nevet viseli és felmutatásával ez év végéig látogathatjátok meg a Mai Manó Ház kiállításait.

A bérlet ára 3000.- Ft, (jelenleg 1000.-Ft egy kiállításra a felnőtt belépő a Mai Manó Házba) és mint azt jeleztük 2010. december 31-ig mindegyik kiállításunkat – akár többször is – megtekinthetitek vele.

Az akció időtartama: 2010. június 15 – július 15."

BKF Fotográfia szak felvételi - III. forduló

Végre. Tegnap volt a harmadik forduló, a gyakorlati feladat. Négy óra alatt kellett egy 6-12 képből álló sorozatot összehozni a megadott témák valamelyikéből. A három lehetőség Utcai divat, Kicsi-Nagy és Nonfiguratív voltak, én az elsőt választottam.

Elég korrektül le volt szabályozva a játék: A BKF egy kilométeres körzetében kellett a képeket csinálni, téma adott, leadni pedig nyers képeket kellett (nem raw, nem úgy nyers), mindenféle utómunka nélkül. A három téma is jól átgondolt volt. Mindenki megtalálhatta benne, amit meg tud csinálni.

Ahogy elnéztem a többi fotóst, a társaság 80%-a rögtön ész nélkül rohanni kezdett az Őrs Vezér tér irányába. Én leültem inkább egy fél órára gondolkodni, hogy mit is szeretnék utcai divat címén fotózni. A másik két témát élből elvetettem: a nonfiguratívhoz nincs szemem, a kicsi-nagyhoz meg semmi jó nem jutott eszembe. Makrózni meg nem akartam.

Az utcai divat bizonyult a legnépszerűbb témának. A legtöbb felvételiző akivel összefutottam mind a metró környékén vadászott emberekre, helyzetekre. Én először divat plakátokkal akartam összehozni járókelőket meg színeket. Nem találtam változatos posztereket és ha rá is akadtam egyre, akkor sem volt garantált, hogy bármilyen érdekes helyzet összeállna ilyen rövid idő alatt. Elég csúnya ráfutás lett az ötlet.

Bevallom Nick Turpin lebegett végig a szemem előtt a fantasztikus utcaképeivel. Hamar felpofoztam magam és megmagyaráztam a gépháznak, hogy azok a képek évek munkájával lettek olyanok, négy óra alatt nekem kevés az esélyem hasonlóra. Mire ezt beláttam már el is vesztegettem két órát a négyből. Igazán értékelhető kép nélkül.

*pánik*felülkerekedés*

Elkezdtem nagyon nézelődni: bazársor, pláza, metrómegálló, Ikea-park - semmi olyan, ahol ne láttam volna másik két-három fotóst. Úgy döntöttem megállok az Őrs közepén - ahol a legtöbb az ember, ott a legjobb az esélyem találni valami érdekeset.

Álltam egy-két percig, majd felfigyeltem az utcai árus négy szemüvegtartó polcára, amiknek a tetején kis tükrök voltak. Bámultam a tükröket, amikben fel-feltűnt egy elsuhanó kéz, egy táska, kalapok, lábak, egész alakok - mindenféle testrészek attól függően gazdájuk milyen messzire sétált az üvegtől. Belefotóztam az egyikbe kíváncsiságból, és ezt láttam:

Megtetszett a gyenge minőségű üveg torzítása és ahogy a tükörből nézve teljesen más hangulatát lehet megteremteni ugyanannak az utcaképnek. Jó lett a giccses hatást keltő keret is, elég groteszk módon kelti életre az utcai divatot (ami valójában nem is divat. Mindennapi emberek mindennapi viselete. Vagy épp ez az utcai divat?), nekem pedig ez volt a célom. Az első kép után eldöntöttem, hogy ezt fogom csinálni. Az ötlet mellé praktikus is volt. Nem kellett többet sétálnom (~másfél órám maradt ekkorra a feladatból).

Próbáltam részletekre, divatelemekre vadászni: cipőre, táskákra, ékszerekre, kalapokra, arcokra, testhelyzetekre. Aki próbált már tükörből fotózni, tudja mennyire nehéz fókuszt találni, pláne ha közben a tárgyak folyamatosan (bár kiszámíthatóan) mozognak is. Szerencsére egy Nikon 70-200mm 2.8 VR II (köszönöm Ákos!) volt nálam, ami hihetetlen gyors és kegyetlenül pontos. Bizton állítom, hogy nem sikerült volna egy átlagos objetkívvel ennyi idő alatt megoldani a feladatot. Alig tévesztett a tükörben, ha igen azt is a gépház(én) hibájából félrecsúszott fókuszpont miatt.

A tükrök kb. írólap méretűek voltak, minden motívum egy-két mp-re villant fel bennük. Ennyi idő volt éleset állítani és kattintani. Sokat kellett előre gondolkodni, kinézni ki fog arra jönni, mit visel ami érdekes lehet és úgy helyezkedni, hogy sikerüljön lekapni az össze-vissza álló tükrökben. Kegyetlenül élveztem. Bár nem sikerült minden esetben jól időzíteni. (mindegyik kép spontán készült, nem állítgattam senkit)

Gyakorlatilag másfél órát ugrabugráltam, guggoltam, hasaltam és nyujtózkodtam a három tükör előtt. Tippem sincs mit gondolhattak rólam a járókelők vagy a többi fotós, de szerencsére ott megvolt az a jó tulajdonságom, hogy ha géppel a kezemben koncentrálok valamire, akkor a teljes külvilág megszűnik létezni. Nem igen zavartattam magam, a koncentrációból csak szegény árus "mikor fejezi be már" kérdései zökkentettek ki egy-egy pillanatra.

 A leadott 12 képet ~90-ből válogattam ki. There: (flickren, ha ott jobb)










































FIGYELEM DUPLA ZOKNISZANDÁL

BKF Fotográfia szak felvételi - II. forduló

Amennyire örültem az első körben továbbjutásnak, annyira nem tudom mit gondoljak a másodikról. Megfogadtam, hogy soha nem fogom azt mondani a főiskolával kapcsolatban, hogy fuu kommunikáció szak, erre pont ők képtelenek egyértelműen közölni dolgokat - de sikerült a következetlenség igazi iskolapéldáját megteremteniük az írásbelivel.

Kezdve onnan, hogy hetekkel ezelőtt a hallgatóiban érdeklődve azt mondták, az írásbelin arra lesznek kíváncsiak, milyen fotótechnikai ismeretekkel rendelkezünk (volt-e már fényképezőgép a kezünkben, ismerjük-e a funkcióit, stb) és mennyire vagyunk képben a kortárs fotográfiában. Erre utalt a feladott ajánlott irodalmak listája is (Fotóművészet és Balkon magazinok, fotótörténeti szakkönyvek, stb). Valóban ott szerepelt az is, hogy művészettörténet is lehet a dologban, erre viszont elég kevés dolog utalt.

Még a teszt előtt néhány nappal  is csak annyit lehetett megtudni, hogy "MEGLEPETÉS" lesz az írásbeli (ezt írta az egyik illetékes a felvételi fórumán).

A meglepetés össze is jött. Fotózáshoz kapcsolódó kérdés nagyjából három darab volt az öt oldalas tesztben, az összes többi kérdés állítólag általános műveltséghez tartozó, művészettörténeti ismeretekre vonatkozott.

 Ezzel az égvilágon semmi baj nem lett volna, mert maga a teszt komoly és összetett volt. Ilyennek képzelnék egy felvételit egy színvonalas művészeti képzésre, de

Miért kellett ezt titokban tartani? Miért nem lehetett egyértelműen kommunikálni a követelményeket? Ha csak a HII-ben mondtak nekem hülyeséget miért nem lehetett az ott dolgozókat felkészíteni az ilyen kérdésekre?

Mielőtt valaki azt gondolná, hogy így akarnám levezetni a sikertelen írásbeli miatt összegyűlt indulatokat azért gyorsan megjegyzem: sikerült a teszt (sőt, elég sok embernek, ami furcsa - visszaemlékezve a kérdések láttán a teremben eluralkodott általános értetlenségre).

Pusztán arról van szó, hogy ha a felvételivel kapcsolatos online ügyintézés és kapcsolattartás színvonalasan működik még Facebookon keresztül is, akkor miért a legfontosabb információk terén volt ilyen óriási a fejetlenség?

BKF Fotográfia szak felvételi - I. forduló

Jelentkeztem a BKF idén induló Fotográfia (BA) szakára. Az első forduló eredményei tegnap kerültek fel: megfeleltem. 250 másik wannabe fotóssal együtt a 497 pályázóból. A következő állomás a szerdai írásbeli lesz, ahol tovább csökken az esély az öt darab hely egyikére.

Az első fordulóba a korábbi képeinkből kellett válogatni néhányat, ami legjobban bemutatja eddigi tudásunkat, mellé pedig idegen világ címmel összerakni egy 6-12 képből álló anyagot.

Ezeket választottam az elmúlt egy év képeiből. Fennvan néhány flickr-en is, ide gyűjtöm majd külön setben a személyes kedvenceket ezentúl. 


Iszonyatosan nehéz volt válogatni a saját képek közül. Megszenvedtem vele rendesen, de így sem mondanám azt, hogy ezek azok a képek, amik legjobban mutatják be az elmúlt évemet. Könnyen lehet ha másnap reggel újrakezdtem volna, 7-8 kép változna a fentiekhez képest.

Hiába kötődök érzelmileg egy-egy képhez, nem biztos hogy attól bemutatásra is érdemes, vagy hogy más is látja benne ugyanazt, ami miatt számomra kedves. Igyekeztem inkább a ránézek és egyszerűen jó képnek tűnik elv szerint válogatni. Arra is próbáltam figyelni, hogy a képek valamennyire egymáshoz passzoljanak.

12000 fotó volt az elmúlt év termése.

Első körben ~120-ra csökkentettem szóba jöhető képeket, aztán még egy kör után 35-re, majd órákon át tartó rakosgatás és tanakodás után lett ez a 16. Mindenkori kedvenc így is maradt vagy hetven, ami egész jó arány, azthiszem.

Idegen világ fantázianévre egy vallással kapcsolatos anyagot találtam ki, mivel az számomra elég idegen világ, sőt a világvallások egymáshoz képest is lehetnek idegen világok.

Nem lett annyira látványos a dolog, mint gondoltam - nem is sikerült annyi időt és olyan minőségben rászánni, ahogy azt szerettem volna - de valamennyi következetesség így is látszik a képeken, ez szerencsémre elég is volt az első fordulóhoz. Ide is képpárokban gondolkodtam.

Nagyobban nem tölthetem fel és ebben az állapotában nem is mutogatnám az anyagot. Szeretném még a nyáron tovább vinni és befejezni.

 És ki tudja, talán ez lesz az első komolyabb önálló témám is.