Felépült Afganisztánban szerzett sérüléseiből Joao Silva, és már munkába is állt a New York Times megbízásából - annak a katonai kórháznak a bezárását fotózta, amelyikben ő is töltötte rehabilitációjának hónapjait.
Silva mindkét lábát elvesztette, mikor aknára lépett Afganisztánban. Súlyos sérülései ellenére az egész balesetet végigfotózta, a lensblogon végigkövethetjük felépülését egészen a múltheti munkába állásáig. - Szerkesztői szerint semmit nem vesztett a munkakedvéből és elszántságából. Mindenképpen egy fantasztikus történet az övé (ami, tegyük hozzá, nem ma kezdődött).
Legyen rögtön két lecke
Nem Silva az egyetlen, aki hasonló sérülések után tért vissza fotózni: egy másik kiváló fotóriporter, Emilio Morenatti is műlábbal dolgozik, miután 2009-ben hasonló körülmények közt vesztette el egyik lábát. Azóta megjárta az arab forradalmakat Egyiptomtól - Líbiáig, most pedig épp a kettős mészárlás utáni gyászt fotózza Norvégiában.
A New Yorker magazin egyik újságírója hét év távlatából eleveníti fel bagdadi emlékeit. Tudósítóként dolgozott Irakban a háború kezdetétől, ott volt azon a történelminek tartott eseményen is, ahol lelkes iraki tömegek ledöntötték Szaddám Husszein szobrát Bagdad főterén.
Az eseményt élőben közvetítette minden nagyobb nemzetközi Tv-csatorna, egyenesen a berlini fal lebontásához hasonlítva annak történelmi jelentőségét. Másnapra címlapos hírekben köszöntek vissza a zuhanó szoborról készült képek, Donald Rumsfeld (akkori) védelmi miniszter egyenesen az amerikai csapatok végső győzelmét látta az áprilisi nap eseményeiben - harminc nappal az invázió kezdete után.
Valóban jelentőségteljes esemény, amikor a diktatúrát jelképező gonosz vasszobra a földre hull a frissen felszabadított nép által, de április 9-én nem egészen ez történt.
“Hey, get a look at that statue,” Lambert said. “Why don’t we take it down?”
A valóságban a tér, bár tényleg elfoglalták az amerikai csapatok, egy tenyérnyi kis zöld sziget volt Bagdadban (zöld zóna a felszabadított terület). Jelentőségét a harcok során talán csak a mellette található hotel szolgáltatta, ahol a külföldi tudósítókat szállásolták el.
A kérdéses területet valóban elhagyták a felkelők, viszont alig néhány száz méterre nyugatra a tértől még heves tűzharcok dúltak azon a reggelen is, mikor a legyőzött vasszobrot elkezdték kidönteni a lelkes civilek.
A környéken állomásozó katonák aznap reggel a frontvonalnak számító utcákba igyekeztek, mikor riporterek egy csoportja és a katonai vezetés utasította őket, hogy segítsenek az iraki civileknek szobor-ügyben.
Az eseménynek hamar híre ment a közeli sajtóhotelben, a tér rögtön megtelt tudósítókkal. Sőt, ahogy a videón is látszik, sokkal több külföldi riporter látható az első sorokban, mint iraki civil.
A 2003-as hírekben épp ezért nem is mutattak sem nagytotált, sem közelképeket, akkor ugyanis kiderült volna, hogy közel sem annyira jelentőségteljes az egész. Minden Tv-csatorna egy öt-tíz másodperces óvatosan összevágott anyagot ismételt.
Az előző igaz-hamis történelem bejegyzésnek az volt a tanulsága, hogy egy beállított fotó milyen erősen ferdítheti a valóságot, ebben az esetben viszont jóval többről van szó. Az egészvalóságot megrendezték a képek kedvéért.
Nem arról volt szó, hogy a helyszíni tudósítók nem látták volna át a helyzetet. Pontosan tudták, hogy a szemük előtt levezényelt események nem tükrözik a valódi állapotokat, mégis végigjátszották szerepüket a történetben.
Háborús helyzetekben talán ritkák az ennyire megrendezett esetek, de Peter Maass visszaemlékezéseit olvasva érdemes belegondolni: Hány hasonló híresemény történik meg csak azért, mert hírt kell belőlük csinálni.
Ma 66 éve, 6 hó 6-án szálltak partra Normandiánál a szövetséges csapatok. A partraszállás körülményeit Capa fotóin keresztül ismerhette meg a világ. Talán egyik fennmaradt kép sem szorul bemutatásra, viszont összeszedtem hozzájuk néhány idézetet Capa életrajzi könyvéből, a Slightly out of focus-ból (Kissé elmosódva).
Összeszen 106 felvétel készült azalatt a néhány óra alatt, amit a parton töltött az invázió első hullámával. A filmek egy része már a harctéren tönkrement a víz miatt, a csatát átvészelő tekercsek a hívó technikus hibájából semmisültek meg: izgalmában túl forróra kapcsolta a szárítót, így az emulzió leolvadt az előhívott filmekről. Nyolc felvételt sikerült megmenteni, melyek azóta méltán világhírűek. A korabeli újságok képaláírásai szerint csak Capa keze remegett túlságosan, mikor a felvételeket készítette.
"Nagyon korán volt még, az igazán jó képekhez túlságosan szürkének látszott minden, de a szürke víz meg a szürke égbolt döbbenetesen hatásossá tette a látványt, amint az apró emberek a Hitler-féle antiinváziós agytröszt szürrealisztikus díszletei közt bújkálnak."
"Kormányosunk leengedete elöl a rámpát, és a vízből kimagasló, groteszk rajzolatú fémakadályok között előtűnt egy füstfelhőkbe burkolózó, vékonyka partvonal - a mi Európánk, a "Könnyű Vörös" partszakasz. Egy másodpercre megtorpantam a rámpán, hogy elkészítsem első valódi felvételemet a partraszállásról. A csónak kormányosa azonban, aki fölöttébb érthető sietséggel óhajtott kikerülni ebből a pokolból, csöppet sem megmagyarázhatatlan tétovázásnak értelmezte fényképészeti előkészületeimet, és egy jól célzott fenékbe rúgással igyekezett elhatározásra bírni. A víz hideg volt, és a part még leglább száz méterre esett."
"A katona lerántotta fegyveréről a vízhatlan tokot, és minden célzás nélkül lőni kezdett a füstgomolyok mögött rejtőző part felé. Saját fegyverének dörgése annyi bátorsággal öntötte el, hogy előrenyomult és rám hagyta a fedezéket. Biztonságom ezzel valamelyest növekedett, így hát fotózni kezdtem a hozzám hasonlóan lapuló harcosokat."
"Egy lélegzetvételnyi pihenőt tartottam... aztán begolyóztam. Az üres kamera vadul reszketett a kezemben. Valami újfajta, eddig ismeretlen félelem öntött el, amelytől eltorzult az arcom, és tetőtől taplig rázkódott minden porcikám. A katonák mozdulatlanul feküdtek körülöttem. Csak a holtakat görgették ide-oda a hullámok a víz szélén. Egyetlen csónak dacolt a pergőtűzzel, vöröskeresztes sisakot viselő szanitécek özönlöttek ki belőle. Nem gondolkoztam, nem döntöttem tudatosan. Egyszerűen csak talpra ugrottam , és a csónak felé iramodtam. ..."
"Amint a fedélzetre léptem hatalmas rázkódást éreztem, és egyszerre csak toll lepett el mindent. - Mi a franc ez? - gondoltam. - Csirkét öldös itt valaki? - Aztán észrevettem, hogy a naszád felépítményét lőtték szét, és a toll a vele együtt eltalált katonák dzsekijének bélésanyaga volt. A kapitány hangosan zokogott. Az adjutánusát közvetlenül mellette szaggatta ízekre a gránát."
Miután visszatértek a Chase anyahajóra Capa tovább fotózta a sebesültek ellátását, majd maga is elájult. Órákkal később tért magához egy ágyon a sebesültek között, nyakában egy "harctéri sokk" címkével. Capán kívül egy másik fotóriporter is tudósított a D-napról, ő viszont nem szállt partra a csapatokkal, így egyedül Capának voltak fotói valódi harcokról.
A technika
Capa három vázzal szállt partra. Két 35mm-es Contax II-vel (adatlap) és egy Rolleiflexel. Később ő is Nikonos lett. Mint minden rendes fotóriporter. :)
A Wikileaks-re tegnap felkerült videón egy 2007-es "baleset" látható Iraqból. Helikopterről nyitnak tüzet egy nyolcfős társaságra, akikről azt feltételezték, hogy RPG-vel, meg AK47-esekkel vannak felszerelkezve.
Mint kiderült a társaságnál nem volt fegyver, ráadásul ketten a Reuters helyi tudósítói voltak, és a vállukon lógó fényképezőgépeket nézték fegyvernek.
Kicsit egyoldalú a tálalás, bár akkor sem egyértelmű (szerintem nekem sem lett volna), hogy valóban fegyvereseket látok-e, vagy civilieket. Arról nem is beszélve, hogy többi áldozat ettől függetlenül lehetett akárki is.
Miért nem hordanak ilyenkor PRESS mellényt a riportek, meg írják ki a kocsijukra is nagybetűkkel, hogy ők tudósítók, és nem lövöldözni indultak?
Mindenesetre szomorú és sokkoló 17perc.
szerk: A hvg.hu ma megjelent írása, további részletekkel.
Szerk2: Fotó a szétlőtt furgonról a New York Times archívumában