Mihez kezdhet a tolvaj egy lopott Leicával Magyarországon?

Ellopták ma Brad Pitt Leica S2-jét (a képen nem S2 van) a József Attila lakótelepi forgatási helyszínről, amíg Pitt lerakta egy szünetben. Frusztráló érzés lehet a tolvaj számára, hogy alig fog tudni mit kezdeni az értékes zsákmánnyal.

Eladja használtan? Itthon biztosan nem. Ha fórumokon vagy apróban hirdetné használt gépként, azonnal le is bukik. Leica S2-t nem árulnak csak úgy, használtan. Ha mégis, papírok nélkül ki ad érte milliókat?

Lehet, hogy fogalma sincs róla mit lopott el és beviszi az első használtkereskedésbe, ahol jól átveri az árus. Ad neki érte pár százezret és boldogan él vele. Vagy a becsületes boltos esetleg értesíti a hatóságokat a nyilvánvalóan lopott gépről.

Használja? Fotómegosztókon vagy bármilyen hazai netes publikálással elég könnyen lebukhat az egyedi képminőséggel, meg az exif adatokkal. Kockázatos. Talán az egyetlen felhasználási mód ha saját műteremben, négy fal közt használja.

Ha utcán-fotós társaságban a nyakába veszi, szintén garantálható a lebukás. Legalábbis a méregető szempárokat és a kellemetlen kérdéseket nem tudná kikerülni.

Mit kezdhet a memóriakártyával? Exkluzív és megismételhetetlen fotók a világ legkeresettebb celeb párjáról. A képek darabja érhet annyit, mint maga az ellopott fényképezőgép. Mégis, ha megpróbálja eladni őket, szintén azonnal lebukik.

Frusztráló érzés lehet Leciát lopni.

Budapesti tesztképek az új Nikon 24mm F1.4 objektívvel

A photographyblog.com hazai szerkesztője (Árva-Tóth Zoltán) tesztelte Budapesten a minden-Nikonos-édes-álma kódnevű objektívet, az új 24mm F1.4-et.

Biztos hálátlan feladat lehet úgy tesztelni, hogy a lencsének igazán nincs se gyenge pontja, se versenytársa. Mindenki tudja, hogy ha a Nikon kétezer fontért ad egy fix 1.4 lencsét, annak az árán kívül semmilyen baja nem lesz.

klikk a teljes teszthez

A teszt konklúziója, hogy a lencse tökéletes, de drága - igazán csak annak éri meg, aki két fixxel szeretné leélni az életét, egy 24mm-el és egy 85mm-el. De ezt ki ne szeretné?

Háztűznéző a Nemzetközi Űrállomáson

Ma felkerült egy videó youtubera az ISS-ről, amin Scott Kelly űrhajós (nem összekeverendő Scott Kelby fotókönyv-gyártó kisiparossal) bemutatja a kupolát, ahonnan a földet szokták fotózni. A videó végén menőzik egy kicsit a fényképezőgépével is. Igen. Me Jelly. (Arról már írtam, hogy a NASA űrhajósainak meg kell tanulnia fotózni.)



És ha már NASA: Múlt hét péntek délután bejelentették, hogy rendkívüli sajtótájékoztatót tartanak hétfőn (ma) egy páratlan felfedezés kapcsán, amit a Chandra űrtávcső követett el a napokban.

Egész hétvégén vártam hogy végre bejelentsék melyik bolygón találtak értelmes földönkívüli életet, de csak a legfiatalabb (harminc éves!) fekete lyukat fedezték fel. Uncsi!

Küldjük a képeinket valós időben iphone-ra vagy ipad-re

A héten fogtam először ipadet a kezembe, és az első dolog ami eszembe jutott róla az volt, hogy ha össze lehetne kötni a fényképezőgéppel, nem kéne többet laptopot hordani. Könnyű háttértár lehetne belőle terepen, azonnal és jó minőségben lehetne róla visszanézni a képeket, szerkeszteni photoshop expressel és továbbítani is őket a szerkesztőségbe.

Nem csak az én első gondolatom lehetett ez, mert a feladatra már alkalmazás is készült. Sőt, ugyanezt iphone-al is megtehetjük. Az összekapcsoláshoz egy Eye-Fi memóriakártya, a ShutterSnitch nevű iphone/ipad app jailbreakelt verziója és az almánk jailbreakje szükséges.

A dolog pofonegyszerű. A jailbreakelt készülékünk képes saját wi-fi hálóztatot fenntartani, az Eye-Fi memóriakártya pedig ezen a ad-hoc hálón keresztül exponálás után azonnal továbbítja a fotókat. A programból ezután visszanézhetjük, szerkeszthetjük és elküldhetjük a képeket e-mailben.

Egy demó videó a rendszer működéséről, és további infók a kellékek beszerzéséhez:


How To Directly Tether Your Camera To An iPad By Lee Morris from FStoppers on Vimeo.

Persze a laptop kiváltása dolog enyhe túlzás, de annak aki csak képek küldésére/tárolására használja a notebookot, ez a leggyorsabb és legegyszerűbb módszer.

Ennél érdekesebb dolgot ma már biztos nem láttok

Ez egy ferrofluid nevű anyag, ami mágneses mező hatására néz ki így mikroszkóp alatt. Flickr-en van még pár érdekes kép róluk, a készítőjük pedig nagyon szeret mindenféle folyadékkal kísérletezni. Érdemes nézegetni.

Ha mégis látnátok, írjátok meg nekem kommentben. Köszi!

Szerk: Itt van az anyag mozgás közben is. Ez valami egészen elképesztő.

Hogyan fessünk fénnyel - egy egész várost

Mi a tíz különbség a két kép között?

A felső egy egyszerű hosszú expós panorámakép Toledó városáról, az alsó pedig egy 1200 képből összeállított HDR panoráma, amin a város különböző pontjait egyszerre ötven fotós világította meg vakukkal.

Beteg.

A toledói fotóklub agymenése nem mindennapi vállalkozása. Szerettek volna egy egyenletesen megvilágított panorámát a városukról, de az utcák eltérő kivilágítása ezt nem tette lehetővé, ezért összetrombitálták a város fotósait egy kis esti vaku-partyra.

A látképet először nappal és éjszaka is tesztelték, feltérképezték rajta az árnyékos és a sötét területeket. A problémás részeket zónákra osztották, amikhez fotósokat rendeltek. Egy-egy zónához egy fotós tartozott, aki az adott terület világításáért felelt. A fél órás expó alatt mindegyikük (50-en) hét percig villogott egy-egy helyen, aztán három perce volt átérni a következőbe, így 3x7 percig vakuztak, ami fejenként kb. 3000 villanást jelentett.

Aztán rájöttek hogy ez a módszer nem működik (vagy túl egyszerű?) és tovább bonyolították:

Fél órás expó helyett több rövid sorozatot készítettek (gondolom mert a jól megvilágított részek nagyon kiégtek). Egy-egy zóna ~30 képből állt, amiket Photoshopban egy asztrofotózáshoz használt pluginnel illesztettek össze, aztán a zónákat mégegyszer egymáshoz igazították, így készült el a teljes kép. Arról hogy hány munkaóra van a fotóban nem nyilatkoztak, de annyit elárultak, hogy a régiókhoz átlagban 9 óra kellett a programnak.

A készítők nagyon büszkék rá, hogy ez az első ilyen látványos kép a városukról, és hogy nem tudnak más olyan csoportról, aki hasonlóra vállalkozott volna eddig bárhol a világon. Vajon miért?

Ha kíváncsiak vagytok több így készült fotóra és a teljes munkamenetre, itt a fotóklub fóruma. Itt meg a panoráma teljes méretben.

Film is készül a tegnap Afganisztánban megsérült fotóriporterről

Tegnap súlyosan megsérült Joao Silva, a nytimes fotóriportere Afganisztánban. Egy házi készítésű aknára lépett, miközben járőröző katonákat kísért Arghandab közelében. Silva-t komoly lábsérüléssel vitték kórházba, az alakulatból három katona szenvedett könnyebb sérüléseket.

A 44 éves fotóriporter közel egy évtizede a New York Times külsős munkatársa, több mint 20 éve fotózik háborús konfliktusokat (gyors fejszámolás: elég korán kezdte). 1990-ben Dél-Afrikában az apartheid idején már fotósként dolgozott, végigjárta a Balkánt, Közel-Keletet, Afganisztánt és Iraqot is kétszer.

Silva és az Afrikában '90-94 között vele dolgozó fotósok: Kevin Carter, Greg Marinovich és Ken Oosterbroek alapították a The Bang, Bang Club nevű társaságot, ami a térségben dolgozó fotóriportereket fogta össze. A négy alapító tagon kívül James Nachtwey is a csoporthoz tartozott, talán őt sem kell senkinek bemutatni.

A nevet egyébként nem valami gagyi német pornóból vették. A bang-bang a fegyverek hangjára utal, a helyiek használták - így magyarázták merre van épp tűzharc a környéken. A club a paparazzit váltott fel a névben.

A Bang Bang Club tagjai a kiváló fotóik mellett arról váltak híressé, hogy mindenkinél közelebb mentek a konfliktusokhoz. Egymást segítve, közösen tudósítottak olyan helyekről, ahova senki külsős előttük nem tehette be a lábát (utánuk sem nagyon vállalkoztak rá).

A vakmerőségért komoly árat fizettek. Oosterbroek-ot '94-ben lelőtték egy tűzharcban (hogy melyik fél, az máig tisztázatlan. - feltételezések szerint egy békefenntartó). Kevin Carter, a másik alapító tag öngyilkos lett ugyanebben az évben. Pletykák szerint anyagi és magánéleti nehézséggekkel küzdött, más pletykák szerint nem tudta feldolgozni a világot, ami Szudánban napról napra körülvette.

Kevin Carter készítette ezt a fotót, ami akkoriban felhívta a figyelmet az Afrikai állapotokra és tananyag azóta is sajtó szakokon. Az újságírói magatartás kérdését illusztrálják vele: beavatkozhat-e a fotós az őt körülvevő eseményekbe, vagy külső megfigyelőnek kell maradnia a legnehezebb helyzetekben is?
-Kevin Carter az utóbbit választotta, fél évvel a kép elkészülte után lett öngyilkos.

Négyük története az az igazi klasszikus fotóriporteri ideál, ami megannyi fiatal fotóst irányított a pályára. Tudjátok, az az igazi vadregényes, egzotikus foglalkozás, ami mindenkinek bevillan, ha meghallja a fotóriporter szót.

A Bang Bang Club nemrég felkeltette a filmipar érdeklődését is (Kevin Carter életéről készült már ugyan egy dokumentumfilm - The death of Kevin Carter, Cauality of the Bang Bang Club címmel). 

2010-ben jön a kanadai mozi Bang Bang Club címmel, ami a négy fotós afrikai éveit dolgozza fel. Itt a trailer:

Joao Silva egyike az elmúlt évtizedek legkiválóbb fotóriportereinek. Őszintén remélem hogy felépül a balesetből és folytatni tudja (és akarja is) fotózást.

Followup: Mint kiderült Silva már jól van, legalábbis stabil az állapota és minden kétséget kizáróan helyre fog jönni. A robbanás után a szemtanúk szerint még végigfotózta a mentését és ami körülötte történt, de egyelőre nem publikálhatók a képek (gondolom elég véresek).

A New York-i metró százhat éve

Több mint ezer kilométernyi sín, 468 állomás és hazai mértékekkel szinte elképzelehetetlen mennyiségű utas naponta. A New York-i metró idén ünnepli 106. születésnapját, a nem-túl-kerek évfordulóra a NYTimes most összerakott egy mini-siteot a metró történetét dokumentáló fotóikból.

Az 1917-től induló arhívum nem csak a vonalak építését és a metrózás mindennapjait mutatja be. Megemlékezik a nagyobb balesetkről és természeti csapásokról is. A szokásos életképek mellett sok kép van balesetekről, beázott állomásokról, különleges intézkedésekről (2001-es terrortámadások után) - minden fontos eseményről, mely a század során hatással volt a metróra.

A folyamatosan változó hálózatban egyetlen dolog tűnik állandónak: az utasok. 1920-ban ugyanúgy ugranak át a korlát alatt a potyázók, a bohóc ugyanúgy támasztja a metró oszlopait, az öltönyös figura az összegraffitizett kocsin utazva éppen olyan idegennek hat, mint 2006-ban.

Ha nem is megdöbbentő, de mindenképp érdekes ezt a hasonlóságot követni miközben átnézzük a több tucat fotót. BTW: Megvan mindenkinek Bődey János 'BKV, ahogy az utasok sohasem láthatják' sorozata a HVG Nagyításban?

Az archívum mellett a Metropolitan magazin (ez a New York Times vasárnapi kiadása) leküldte a NYT fotósait egy napra a föld alá. A 3-4 fotós eltérő témákat kapott, így bepillanthatunk a New York-i metró egy napjának minden részletébe, a reggeli csúcstól az utasok és nem mindennapi utazókon át a hajnali karbantartásig.

Az ő galériájukat a NYTimes Lensblogon találjátok:

ja, és a New York-i metró még mindig jobb, mint a tokiói:

Október 22 van - Ma 97 éve született Robert Capa

Az inphoto.blog.hu az évforduló alkalmából előrevette az összes Capa bejegyzést. Azt hiszem bármi amit le tudnék írni vele kapcsolatban, megtalálható ott is. Tessék kattintani és (újra)olvasni.

British Journal of Photography fotópályázat

Az első feladatról picit lekéstem (október elsején indult a dolog), de még 51 alkalom van hogy pótoljam a lemaradásom a BJP.com egész éven át tartó streetphotographynow pályázatán.

Hetente egy-egy feladatot fog közzétenni valaki az utcai fotózás nagyjai közül, amire flickr-en keresztül lehet beküldeni a képeket. Hetente egyet. Amellett, hogy a projekt végén komoly pénz- és tárgynyereményeket osztanak ki, jó alkalom a gyakorlásra és témakeresésre. Lehet vele látásmódot fejleszteni, célt ad a mindennapi mászkáláshoz, stb. Tehát hasznos.

Az eheti téma az utca négylábú lakói - jövőhét csütörtökig lehet feltölteni a képeket, az előző heti meg az utca illata volt.