A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kodachrome. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kodachrome. Összes bejegyzés megjelenítése

Fotós szuperhősök a 40-es évekből, és amiért őket is magyaroknak köszönhetjük

Eddig azt hittem Pókember volt a legmenőbb akcióhős, aki valaha létezett az ismert univerzumok valamelyikében, de ma rá kellett jöjjek, hogy nem ő volt az egyetlen fotós, akinek szuperképességei voltak.

Az 1940-es évek elején, az egyre jobban elmérgesedő második világháború idejében járunk, alig néhány évvel azután, hogy Robert Capa megrengette a világot a spanyol polgárháborúról készült képeivel, aztán leiskolázott mindenkit a Capa képekkel.

Ő volt az az ember, aki igazi rocksztár szintre emelte a szakmát, annyira, hogy a haditudósító/fotóriporterek életét a képregényírók - rajtuk keresztül pedig a propaganda által megszólított fiatalok - az itt látható fotós képregények mintájára képzelték el. (és valljuk be, ez nem állt messze a valóságtól. Minden nap fotózunk lángoló repülőgépek ablakán kihajolva!)

1935-ben jelent meg a Kodak az első, otthon is egyszerűen hívható filmmel (igen, ez volt a Kodachrome), aztán a negyvenes évek elején a Kodacolorral. Ebben az időben vált tömegsporttá, bárki által elérhető önkifejezési móddá a fotózás. Ezekben az években jelenhettek meg azok az emberek, akik a mai napig sírnak, amiért bárkinek lehet fényképezőgépe.

Szóval fotózni a negyvenes évek óta igazán menő. És ezt képregények is bizonyítják.

Steve McCurrynek elvették a játékát

Júliusban gurult le a futószalagról az utolsó tekercs Kodachrome film a Kodak New York-i gyárában. Az árván maradt tekercset Steve McCurry kérte el magának a cégtől, hogy a pályáját fémjelző híres filmmel ő készíthesse az utolsó képeket.

Indiában, Isztambulban, Londonban és New Yorkban készített fotókat McCurry, azokon a helyszíneken, ahol karrierje során eddig 800.000 alkalommal kattintott Kodachrome-ra (Nikon F6-os gépet használt egyébként).

Színészek, művészek, az utca emberei Indiától a Central Parkig, McCurry feltett lába egy hotelszoba asztalán mind helyet kaptak a tekercsen. Az utolsó kocka egy temetői szoborparkot ábrázol, ahol a virágok színei a Kodachrome jellegzetes sárga-vörösét adják vissza.

Majdnem rákerült a filmre egy reptéri biztonsági szolgálat szobája is, ahol elővetették a gépet McCurryvel egy rutinellenőrzés során, és arra próbálták rávenni a fotóst, hogy mutassa meg valóban működik-e a fényképezőgépe. Csináljon egy képet.  ...Azt hiszem mindenki érzi a jelenet súlyát. :)

A 36 kockából 32 került fel a Vanity Fair oldalára. Ki tudja mi történt a maradék néggyel? Vajon nem sikerültek? És miért kapott három képet Robert De Niro? Egyáltalán milyen koncepcióra épül a sorozat, aminek egy egész korszakot, egy teljes világot kellett összefoglalnia?

A National Geographic végigkísérte McCurry utolsó utját a Kodachrome-al, a képek mellett nemsokára érkezik a dokumentfilm is, ami választ ad ezekre a kérdésekre.





Az utolsó tekercs Kodachrome képei Vanity Fair oldalán

Steve annyit azért elárult, hogy digitális gépet is használt, azzal határozta meg a helyes expó értékeket, mielőtt filmre is kattintott. Azt hiszem ez érthető elővigyázatosság.

Szia afgán lány, helló hetvenmilliárd pixeles panoráma

Furcsa a kapcsolat az elmúlt napok két említésre méltó fotós híre között.

Az egyik hír, hogy a Kodaknál legurult a gyártósorról az utolsó adag Kodachrome film, amivel lezárult egy 74 éves korszak a fotográfia történetében. Steve McCurry-nek ajánlotta a cég a slideokat, a National Geographicnak készül(t) rá anyag.

A témáról annyit tudni, hogy New Yorkban és Indiában készül a sorozat, azokon a helyszíneken, ahol McCurry a Kodachrome érában dolgozott. (Tudjátok, McCurry: Afgán lány, stb)

Külön vicces a történetben, hogy az utolsó tekercsnél McCurry is digitális gépet használt az expó beállításhoz, aztán lőtte a képet a slide film-re is. Ezen csak az ütközzön meg, aki nem így cselekedne hasonló helyzetben.




A másik hír: a János hegyen készült a világ legnagyobb panorámafotója és a világ legnagyobb fotója, a hetvenmilliárd pixelből álló körpanoráma. A spottr jókat ír róla - werk képekkel, howtoval. Érdemes elolvasni meg megnézegetni a panorámát is a hivatalos oldalán. Én például szerintem látom a házunk tetejét is. Érdekes.

Ha a két hírt nem egyszerre olvasom, valószínűleg eszembe sem jutott volna elgondolkodni ezen, így viszont menthetetlenül is: Tényleg korszakok zárulnak le és nyílnak teljesen újak, még ha ez nem is egy nobel díjat érdemlő felismerés, meg nem is újdonság.

Amíg az afgán lány portréja 25 év alatt év alatt nem egy generáció emlékezetébe örökre belevésődött, körbejárta a világot, halhatatlan ikonná vált pusztán a kép erejével, addig a csúcstechnikával készülő és mérnöki precizitást igénylő milliárdpixeles panorámafotó hírét néhány héten belül a szakmán és a rajongóin kívül valószínűleg mindenki elfelejti.

Rosszabb esetben valahol, valaki más pár kilóméterrel arrébb le is pipálja.

Belegondolni ebbe és folytatva a gondolatmenetet azt hiszem magától felvetődik minden kérdés, ami csak az elmúlt évtizedben felvetődött a fotográfiában, újrajátszható velük minden vita ami a fotós közösségeket foglalkoztatja.

 Hogy mik ezek a kérdések és mik rájuk a válaszok, mindenki döntse el magában. Nem vagyok a parttalan viták híve.