Negyven éves a vietnami háború legsokkolóbb fotója. Mit szól hozzá ma a képen szereplő meztelen lány?

A fotó a 'napalmos lányról' a mai napig a vietnami háború legmeghatározóbb emléke. A sokkoló felvétel 1972-ben bejárta a világot, először irányítva rá a figyelmet ennyire erősen a háború civil áldozataira. Bár a harcoknak nem vetett véget, rádöbbentette az amerikai embereket felelősségük súlyára. - Ha úgy nézzük, talán ez a legtöbb, amit egy fotó valójában elérhet, és még ez is kevés képnek sikerült a történelem során.

*spoiler: a lány túlélte, felnőtt, és szoros barátságot ápol a fotóssal, aki a képet készítette.*

Június 8-án Phuc, a képen középen látható kilenc éves lány, bombázásra ébredt falujuk templomában, ahova napokkal korábban húzódtak be családjával a harcok elől. A lány beszámolója szerint a tűz pillanatok alatt mindent ellepett körülöttük, karján a ruha szinte azonnal lángra lobbant és leégett, mielőtt akár levehette volna.

Az AP fotóriportere, Nick Ut, egy csapat sajtóssal a falu mellől fotózta a bombázást, mikor a gomolygó füstből feléjük szaladt a fiatal lány és családja. A fotósok közül egyedül Nicknek volt film a gépében, az akkor 21 éves fotós úgy készítette az első képeket, hogy fel sem fogta, mit is lát valójában maga körül. (Nick egyébként 16 éves kora óta fotózta a harcokat)


'Túl forró, túl forró' - kiabálták a gyerekek, mikor elérték a fotósokat, akik a döbbenettől mozdulni sem bírtak. Felocsúdva a sokkból néhányan megpróbálták vízzel locsolni a gyerekeket, hogy valamit segítsenek rajtuk. Egy-két képnél Nick sem bírt többet fotózni, néhány pillanatra teljesen lefagyott és zokogni kezdett.

Phuc testének harminc százalékán szenvedett harmadfokú égési sérüléseket, nagymamája kezében kisöccse teljesen összeégett, belehalt sérüléseibe. A lány elájult fájdalmaitól, Nick felkapta és egy amerikai kórházba vitte, ezzel valószínűleg megmentette az életét.

A képek kidolgozása után Nick biztos volt benne, hogy a fotóit nem adhatják ki, és az átélt borzalmak képe feleslegesen született meg. A meztelen lány, az összeégett test és a kétségbeesett kiáltások akkoriban túl erősnek számítottak külön-külön is egy fotón a megjelenéshez, még a háborús tudósításokban sem köszöntek vissza ennyire erőteljesen a harcok borzalmai.

1972-ben már az AP nemrég elhunyt legendája, Horst Faas volt a szerkesztő vietnamban, aki felismerve a rendkívüli fotó erejét, komoly harcot vívott az ügynökséggel a képek közléséért.Végül Horst nyert, és a kép bejárta az egész világot, megváltoztatta a közbeszéd irányát a háborúról.

A fotó, a képen látható jelenet annyira új és megdöbbentő volt, hogy többen nem is akarták elhinni, hogy az  valódi. Nixon elnök is kételkedett a felvétel eredetiségében, mikor vezérkari főnökével tárgyalt a képről a Fehér Házban.

Soha nem látott médiafelhajtás követte a publikációt. A 'napalmos lány' a háború után a média áldozataként is évekig szenvedett. Újságírók követték minden lépését, míg a Vietnamban hatalomra került kommunista rezsim fel nem ismerte a lány szerepét a térség helyzetének kommunikációjában, és el nem kezdték saját céljaikra használni. A lányt évekre eltüntették a nyilvánosság elől, interjút csak szigorúan ellenőrzött körülmények közt adhatott, de ez legalább viszonylagos nyugalmat jelentett a felépüléshez.

13 hónapig volt kórházban Phuc, addig nem is látta a róla készült fotót, ami közben Pulitzer-díjat nyert és megkerülhetetlen témává vált a vietnami háborúról szóló vitákban.

Ma a fotó A Pulitzer-alapítvány múzeumában van kiállítva, azzal a Leica kamerával együtt, amit Nick Vietnamban használt.

Phuc a szűnni nemakaró hírverésnek köszönhette, hogy néhány évvel később sikerült kijutnia Vietnamból. 1982-ben Németországban gyógykezelték, majd Kubába élt egy ideig. 1992-ben nászútjára indult férjével Moszkvába, de Kanadában az átszállás közben megszöktek és Torontóban telepedtek le.

Szabadulása után először Nicket kereste fel Amerikában, a fotós segítségével adta ki első könyvét, melyben arról ír, hogyan változtatta meg életét a fotó.

Bármennyire is furcsa kimondani, de a fotó jelentett kiutat a lánynak egy életnyi szenvedésből. Ami történt, a képektől függetlenül megtörtént, de a kép segített neki felépülni, feldolgozni a vele történteket, és végül elmenekülni egy elnyomó rendszer alól.

Phuc ma, negyven évvel később, ENSZ követként tart előadásokat világszerte, büszkén tartja a kezében a fotót, ami talán nem csak az ő életét változtatta meg, hanem - kis túlzással - egy kor gondolkodásmódját is.

Phuc történetéről sokkal részletesebben az MSNBC két bejegyzésében olvashattok:
Vietnam's 'napalm girl' comes to terms with iconic photo
Forty years lates, 'Napalm Girl' speaks in O.C.

Isten óvja a királynőt! - a három órás portréfotózásoktól

Hatvan év a trónon sok idő. Ennyi idő alatt II. Erzsébet sok minden más mellett udvari fotósai közül is túlélt néhányat, de legalábbis elég sok ideje volt rá, hogy cserélgesse őket. Bár a királynőről minden lapnak és ügynökségnek annyi fotója van, amennyit nem szégyellnek (hivatalosan is ő a világ legtöbbet fotózott nője), a királyi család portéit elkészíteni még mindig különleges és hálás feladat.

Cecile Beaton volt az első igazán meghatározó fotós a királyi család életében. A királynőt először 16 évesen fotózta (akkor még nem volt királynő), és már akkor dicsérte a hosszúra nyúló fotózások során tanúsított végtelen türelmét. A fotózás húsz percig tartott volna, de a kép végül három óra állítgatás után készült el.

A királynő személyes kérésére Beaton fotózta a koronázási ceremóniáját és ott volt Károly herceg bölcsőjénél is. Negyven évig volt a királyi család fotósa, naplót vezetett az udvarnál eltöltött évei alatt, amiben részletesen beszámol a királyi család mindennapjairól, a udvari bulik hangulatáról, ilyenek. Letölthető a hatszáz oldalas napló scribd-ről.

Kiadásra engedélyezett fotók II. Erzsébetről (Cecile Beaton, 1942)

Beaton-t Fülöp herceg fotós barátja (Stirling Henry Nahum) követte a sorban, de ő a történelemkönyvek szerint nem hagyott mély nyomot a királyi család vizuális kultúrájában. A Barum-nak becézett fotós idején is többször Beaton-t hívta vissza Erzsébet, hogy ő örökítse meg a fontosabb eseményeket.

Udvari fotósok jöttek, mentek (Dorothy Wilding, Yousuf Karsh, Piettro Annigoni, és még páran, az eheti HVG-ben olvashattok róluk), a következő akit kiemelnék a kanadai Chris Levine volt, aki a különleges, holografikus portrét készítette 2004-ben. Nem is igazán a technika az érdekes, hanem hogy egészen extrém módon, csukott szemmel ábrázolja II. Erzsébetet.

2004-es brit lapok címlapjai Chris Levine fotójával

A fotózás kilenc másodperces etapokban zajlott, Chris pedig megvárta, míg két képsorozat között megpihen a királynő, és akkor készítette a képet, ami a 'Lét könnyűsége' nevet kapta.

A harmadik kiemeltem Annie Leibovitz, az egyedüli, aki kilóg a királyi portréfotósok sorából. Egyrészt amerikai származása miatt - a királyi család mindig angol, vagy az egykor gyarmati országokból származó fotóst alkalmazott - másrészt azért, mert ő volt az a fotós, akinek sikerült elmennie a falig II. Erzsébet türelmével.

Annie szabadtéri portrét akart készíteni egy skóciai helyszínen, mert szerinte az amerikaiak csak valamilyen jellegzetesen angol tájon tudják elképzelni a királynőt, amint birtokát járja. A választás nem nyerte el az udvar tetszését (nyilván skócia miatt).

A királynőt ehhez a fotóhoz beltéren fotózták, és mögé vágták be a tájat

A következő variáció egy lovagló portré lett volna, amin a királynő a Windsori kastély körüli birtokán lovagol. Pár nap múlva egy telefont kapott Annie, hogy pontosítsák a fotózás részleteit, miszerint minden oké, kivéve a szabadtéri helyszínt, a lovat, a lovaglóruhát és tulajdonképpen a fotó a Buckingham-palotában fog készülni, máshol nem.

Annie még ekkor sem adta fel, hogy a királynő emberibb oldalát próbálja majd megmutatni. A fotózáson megkérte a királynőt, hogy vegye le a tiaráját, hogy 'kevésbé legyen előkelő' a képen, mire II. Erzsébet csak annyit kérdezett vissza, hogy 'kevésbé előkelő? szerinted mit csinálunk itt?'

Egy teljes ígykészült videó a fotózásról (meg Annie visszamelékezse a Vanity Fair oldalán). Nagyon tanulságos Annie-t nézni munka közben. Lehet belőle tanulni, csak ajánlani tudom:

A fotózásról a BBC vágott össze egy dokumentumfilmet, amiben ezután a beszélgetés után egy olyan vágás következett, ahol a királynő mogorván elhagyja a termet. A valóságban ez nem történt meg, a felvétel egy korábbi alkalommal készült (...) Mikor ez a ferdítés kiderült, majdnem a teljes stábot kirúgták a köztévétől, akinek köze volt a filmhez.

Annie négy fotója végül 25 perc alatt készült a királynőről. A képek valójában több részletből összevágott fotók, külön befotózott háttérrel és külön fotózott berendezési tárgyakkal. Annie ezzel a technikával Cecile Beaton hagyományait szerette volna megidézni, Beaton ugyanis mindig maga rendezte be a királyi portrék háttereit, az utolsó virágszálakig.

 Így lett a királynő emberi oldalából ez:

Miért ne ragasszunk hülye matricákat a kamerára?

Völgyi Attila csak egy dolgot hagyott ki a camera tape-ről szóló bejegyzéséből: Hol lehet itthon kapni?


Régóta akarok venni, de mindig olyan misztikusan beszélnek róla, mintha valami titkos feketepiacon lehetne kapni, pult alól, bemondva a titkos jelszót a kínainak.

Nekem amúgy ez az egy matrica van a gépemen. Akkor ragasztottam fel, amikor elkezdtem dolgozni, és azóta reménykedek, hogy nem fog sose lekopni.

Két dologból jó:

- Kombinálva a rendkívül előnyös külsőmmel simán néznek eltévedt iskolásfiúnak, és nem tartanak zavaró tényezőnek. Békén hagynak.

- Odajönnek és megkérdezik, hogy 'há-há, mi az a 'T' betű a kamera alján?' és akkor mindig eljátszhatom az ezerszer ismételt párbeszédet, ami egy magabiztos, de kedves mosollyal folytatódik, hogy 'régen raktam oda, de már kezd lekopni'.  - És akkor bólogatunk. Ilyen 'tudd, hogy értsd' helyzet.