Minden, ami Steve Jobs - egy ikonikus képben

Nekem ez a Steve Jobs kép. Diana Walker fotója, 1982-ből. Ennyi képaláírás tartozik még hozzá:

STEVE JOBS AT HOME  — “This was a very typical time. I was single. All you needed was a cup of tea, a light, and your stereo, you know, and that’s what I had.” —Steve Jobs

A Time oldalán mesél a fotós Steve Jobsról, a képekből pedig kiderül, hogy közeli barátok voltak: Steve karrierjének minden nagyobb pillanatánál ott volt Diana is egy fényképezőgéppel (aki egyébként húsz éven keresztül a TIME Fehér házi fotósa volt). Nagyszerű minden kép a sorozatban.

Mi újat hoz a 4Gs iphone kamera fronton?

A nyolc megapixeles kamerát mindenhol megírták már, nem is az a lényeg. A Wired-nél viszont azt is tudják, hogy

- Okosabban háttérvilágított érzékelőt kap, ami nagyobb érzékenységet biztosít alacsony fénynél;

- F2.4 szemben az iphone4 F2.8-as rekeszével;

- Új lencséket kap, amik 30 százalékkal élesebb képet ígérnek;

- Marad a 3.84mm-es objektív, tehát a látószög megegyezik majd az előddel (átszámolva fullframe-re nagyjából 35mm-nek megfelelő látószög);

- Fejlettebb arcfelismerő;

- Gyorsabb képfeldolgozó szoftver és beépített képszerkesztő app; - meg amúgy is, a gyorsabb processzorral eleve nem lehet semmi lassulás.

- Egyszerű megosztás cloudba vagy webkettőbe';

- 1080p mozgókép, képstabival;

Megéri váltani?

Én biztosan fogok, mivel a 3gs-em már az utolsókat rúgja. Szar a home gomb, elrepedt a műanyag az aksitöltőnél, döcög, satöbbi. Nekem megéri, de ha négyesem lenne, nem sietném el a rendelést (ha csak azt nézzük, hogy fotózáshoz mennyivel nyújt többet az elődjénél).

Megéri point&shoot kompakt gép helyett ezt választani. Egy 30-40 ezres fullautomata szappantartó hasonló tudással rendelkezik, akkor meg már inkább egy darab eszköz, ráadásul a képek memóriakártyáról másolgatásával sem kell többet bíbelődni. 

Megéri munkához is használni. Egyre többször adunk híreseményekről mobilos képeket az első néhány percben. Azok a képek pont jók, amíg jut idő leülni a laptophoz valami nyugodtabb pillanatban, hogy elküldjük a rendes képeket. 

Engem ezek a tesztképek meggyőztek, hogy egy remekül használható p&s kamerát kapunk a kiváló telefonunk mellé az iphone 4gs-el. 



Ron Garan a fotós bloggernauta

Az elmúlt hetekben egy rakás látványos képet és videót lehetett látni a Nemzetközi Űrállomás fedélzetéről, amiket Ron Garan űrhajós készített az ISS kupolájából.

Azt hiszem Ron az első, aki ilyen alaposan és szépen végigfotózott mindent odafent. Nikon gépekkel dolgozott, nem úgy mint a régi űrhajósok a Hasselbladokkal, erről régebben írtam már.

Visszaérkezés előtt még írt egy bejegyzést az élményeiről erre a blogra, érdemes elolvasni.

...majd ha objektívek potyognak az égből

Nem lehet kellemes élmény, ha az embert eltalálja egy zuhanó objektív. Egy kaliforniai családi ház tetején például egy Canon lencse ütött lyukat tegnap.

Ilyen világot élünk. Canon objektívek csak úgy potyognak az égből. A ház tulajdonosai szerint a becsapódás idején nem láttak repülőgépet az égen, mindenesetre a helyi rendőrség a gyári szám alapján próbálja beazonosítani a tulajdonost.

Elkezdődött az őszi ülésszak, újra lehet tarkókat fotózni

Fotó: Túry Gergely / HVG-Nagyítás


Úgy tűnik, nem változik az új parlamenti gyakorlat, miszerint a fotósok már csak az országgyűlés felső, emeleti páholyából dolgozhatnak, ha úgy van (tegyük hozzá: szó sem volt változtatásról, csak a mai nappal ismét látványosan demonstrálták a helyzet szomorú komolytalanságát a megjelent képek).

Miért rossz? - Több dolog:

Teljesen kiöli az életet a parlamenti tudósításokból. Felülről tarkókat lehet fotózni, őszülő fejeket, hátakat. Izgalmas. Bár a japánoknál állítólag van ilyen tarkófétis pornó.

A felülről fotózott ember nem szép látvány. A felülről fotózott ember negatív hangulati többletet (jajj.) kap. Erre már akkor rájöttek, amikor a film-és fotós szakma hajnalán először játszottak kamerákkal az operatőrök.

Csak nézzétek végig az indexes percről percre tudósítást, vagy az origost, vagy a miénket.

Tudat alatt nem társítunk semmi jót egy olyan emberhez, akire fentről nézünk le, akinek a feje búbját látjuk, akinek nem nézhetünk a szemébe a megszokott nézőpontunkból. Ez csak tovább növeli a távolságot választó és képviselő között.

Az új helyzettel a politikusok ráadásul duplán állnak sorba a pofonért, hiszen ha már jó kép nem készül róluk (az előbb említett értelemben), legalább a papírjaikba is belepillanthat bárki. Kikerülnek a másnapra szánt bejelentéseik, a kihúzott törvénytervezeteik, az átsatírozott szövegeik. (Mondjuk nem lepődnék meg, ha holnaptól mindenki csak letisztázott szöveget vinne magával az emelvényre. Gyanítom, hogy nem lesz örömünk sokáig csemegézni a hasonló lapok tartalmán)

Mit veszítünk ezzel?

Kényszerhelyzet ez, ami nem jó sem a sajtónak, sem a politikusoknak, sem az olvasónak, sem a történelemnek. Valamit mindenki veszít rajta, én a legjobban azt sajnálom, hogy nem ismerheti meg az olvasó a politikus emberi oldalát.

 Az ilyen galériákat bukjuk, ami hatalmas veszteség, úgy szakmailag, mint emberileg. Ha húsz év múlva majd visszanézzük a most készült képeket, nem fogunk ilyeneket találni, és ki tudja, talán jövőhéten maradunk le egy olyan pillanatról, mint amilyen ez volt '88-ban.

Ha ez így marad, nem láthatjuk többé rendesen nevetni, bosszankodni, gondolataikba merülni, szemöldököt, homlokot ráncolni a kedves (vagy a legjobban utált) képviselőinket. Megszűnnek embernek lenni. Csak őszülő, érdektelen fejbúbok lesznek, akik kurvára senkit nem érdekelnek.

Négy éves ma a kedvenc kis képügynökségem

Amiből rögtön látszik, hogy nem egy több évtizedes hagyományok szerint működő szervezet a NOOR. A kieső éveket viszont eszméletlen képekkel, és átfogó anyagokkal kompenzálják.

Nehéz lenne bármelyik anyagot kiemelni tőlük, mert mindegyik sorozatuk hihetetlen, drámai, látványos, etc. (ez talán az erősebb utómunkának is köszönhető, de az alapanyag magában is elsőrangú)

A NOOR anyagoknál érzem mindig az ún. kalapács effektet - amikor úgy nézel végig egy képsorozatot, hogy minden kocka után egy súlyos, ajtódöngető kalapácsütést vélsz hallani. Minél hangosabban, annál ütősebb a cucc.

De hogy azért ki is emeljek:

Érdemes a hosszútávú projectjeiket követni, mint például a klímaváltozással foglalkozó anyagok (nem véletlenül vannak kiemelt helyen az oldalon), vagy ha kicsit emberközelibb téma, akkor ez az amerikai bevándorlókkal foglalkozó.

A kiváló fotósaik közül Stanley Greene a nagy kedvenc (tőle pl. ez), meg Pep Bonet. De érdemes megnézni az őrült orosz Yuri Kozyrev anyagait az arab tavaszról, mert messze a legjobb képeket szállította Egyiptomból és Líbiából.

Én is köszönöm

Image_1
Három éve elképzelni sem tudtam, hogy bármi közöm lesz a fotós szakmához. 

Azt pláne nem, hogy egy két kredites, szabadon választható "Fotó" tantárgynak köszönhetem majd, hogy három éve a fotós szakmán kívül semmi mást nem tudnék elképzelni magamnak.

Fotózni szerettem előtte is, meg kattintgattam is, sokat, de a szerelem a negyedik félévben kezdődött, a BKF-en. Pedig igazán nem sok mindent tanultunk ott: képeket nézegettünk heti egyszer, másfél órában. Mégis, azt hiszem mindent, amit ma szeretek fotózásban, és az emberekben akik művelik, ott értettem meg.

A félév végére gyűlt bennem össze annyi bátorság, hogy a nyárra jelentkezzek a tanárnál gyakornoknak a HVG fotórovatához. A tanárnál, akiről csak annyit tudtam, hogy Bánkuti Andrásnak hívják, mindig nagy fotóstáskával jár, mellesleg talán valami köze van a MUOSZ fotó-szakosztályhoz, és a HVG fotórovatához is. - Szerénysége ennyit árult el a diákok felé.

Talán az unokáimnak is mesélni fogom a történetet, mikor Marcival ketten aláírtuk a papírokat a HVG-nél az első napon, Andrásnak pedig csak annyi volt a kérdése, hogy van-e nálunk fényképezőgép, és már küldött is minket a Duna-partra, ahol épp a holokauszt emlékműnél tüntettek. - Innentől pedig 1-re csökkent a lehetséges karrier-opciók száma.

Kép képet, hónap hónapot, év évet követett, én pedig a főiskola mellett ottragadtam a fotórovatnál, amikor csak tudtam. Hogy mekkora emberek között is, arra csak az elmúlt néhány hónapban kezdtem rájönni, mióta nem csak tanulóként, hanem kollégaként próbálok felnőni a szinte elérhetetlen, félisteni szintre. (a félisten jelző pedig egyáltalán nem túlzás, legalábbis magamnak mindig ezt mondogatom, amikor megpróbálom elképzelni a helyzetet)

Amikor egy délután csörög a telefonom, és egy idősebb fotóriporter kérdezi tőlem - kicsit elcsukló hangon - hogy úgy hallotta, elmegy a Bánkutya a HVG-től, és hogy ez biztos nem igaz; amikor a Szigeten a hajnali buli közepén kijózanít valakit, mikor megtudja ugyanezt, nos, akkor értettem meg igazán, hogy egy olyan emberrel dolgozhatok együtt, aki azzá tette a szakmát, amiért ma mindannyian benne élünk.

Bánkuti leckéi egy egész generációnyi fiatal fotóst indítottak útnak, és még biztosan sokszor ennyinek lesz példaképe András.

Én csak ennyit tudok köszönni neki. Mindent. 

Összeraktunk egy Nagyítást is az alkalomból. Nézzétek meg.


Fotós szuperhősök a 40-es évekből, és amiért őket is magyaroknak köszönhetjük

Eddig azt hittem Pókember volt a legmenőbb akcióhős, aki valaha létezett az ismert univerzumok valamelyikében, de ma rá kellett jöjjek, hogy nem ő volt az egyetlen fotós, akinek szuperképességei voltak.

Az 1940-es évek elején, az egyre jobban elmérgesedő második világháború idejében járunk, alig néhány évvel azután, hogy Robert Capa megrengette a világot a spanyol polgárháborúról készült képeivel, aztán leiskolázott mindenkit a Capa képekkel.

Ő volt az az ember, aki igazi rocksztár szintre emelte a szakmát, annyira, hogy a haditudósító/fotóriporterek életét a képregényírók - rajtuk keresztül pedig a propaganda által megszólított fiatalok - az itt látható fotós képregények mintájára képzelték el. (és valljuk be, ez nem állt messze a valóságtól. Minden nap fotózunk lángoló repülőgépek ablakán kihajolva!)

1935-ben jelent meg a Kodak az első, otthon is egyszerűen hívható filmmel (igen, ez volt a Kodachrome), aztán a negyvenes évek elején a Kodacolorral. Ebben az időben vált tömegsporttá, bárki által elérhető önkifejezési móddá a fotózás. Ezekben az években jelenhettek meg azok az emberek, akik a mai napig sírnak, amiért bárkinek lehet fényképezőgépe.

Szóval fotózni a negyvenes évek óta igazán menő. És ezt képregények is bizonyítják.

Tőlem ezért nem kapsz díjat a Goldenblogon

Hahaha, na, de tényleg:

A Goldenblog fotó szakosztály egyik szakmai zsűrije voltam, ami remek alkalom volt arra, átnyálazzak SOK hazai fotóblogot (a nagyját eddig is követtem), és leszűrjek hatalmas tanulságokat. Íme:

Kezdjük ott, hogy mit tekintünk fotóblognak. Egységes álláspontunk volt a zsűrivel, hogy a flickr/picasa/inda megosztókat nem tekintjük annak. Azok tárhelyek. Még ha tágan értelmezve tényleg ellátnak fotóblog funkciókat is.

Fotóblog iskolai definíció: az erre alkalmas felületen tálalt, folyamatosan frissített képes blog, ahol a szerző a saját képeiből vezet egy napló-szerű izét.

Ezzel kilőttük a listából az eyecandy gyűjteményeket. Szörfölni a neten és share gombot nyomogatni kevés hozzáadott értékkel bír, nem ezt szerettük volna díjazni.

Nem nyertek (sajnos) a fotós tematikájú hír- és szakértői blogok, bármilyen kiválóak is. Völgyi Attila blogja meg az inPhoto a két legszínvonalasabb ilyen blog itthon, minden elismerést megérdemelne (egy másik kategóriában) amit ők csinálnak, de nehéz lett volna az általuk szerkesztett tartalmat, és a saját képekkel naplózó blogokat összehasonlítani. Kár, de azt hiszem így belátható a döntés.

(Remélem lesz rá valahogy lehetőség, hogy kiemelt blogokként fennmaradjon a nevük a nyertesek mellett, de erre nincs ráhatásunk zsűriként, ahogy a Goldenblog lebonyolításának egyik elemére sem volt. Kár.)

A jó, a rossz és a nemveszünksemmit


Miért rossz egy fotóblog, és hogy lehet jobban csináln? A bennmaradó blogok között voltak nem-túl-jók és nem-túl-rosszak, egészen jók és egészen rosszak is. Innentől a szempontok csak a saját véleményemet tükrözik.

- Bélyegképek: Mit érnek a rendszeresen posztolt képek, ha 2-300px szélesek? Eltűnnek az oldalon, kivehetetlenek, nem érvényesül maga a kép, ami a blog lényege lenne. Használjatok bátran nagy képeket. Bigger is better. Pláne ha képekről van szó. Nagy képek. Nagy képek. Nincs annál szomorúbb, amikor egy nagy, szép, szellős oldalt nem tölt ki a kép.

Szöveg és képek aránya: Sok a grafomán fotóblogger, és ez jó, de a legtöbben nem tudtátok eltalálni a kellemes arányt szövegelés és képek között. A kettő akkor működik egymás mellett, ha a kép kiegészíti a szöveget, ráerősít a tartalomra, a szöveg pedig nem olyan hosszú, hogy elnyomja a képeket.
Rengeteg jóképű, de túlírt fotóblog volt, nagyon-nagyon felesleges és fárasztó szövegeléssel. Volt, ahol meg az volt a baj, hogy egyáltalán semmit nem tudtunk meg a képekből, azok magukban nem voltak elég beszédesek, hiányzott 1-1 rövid képalá, vagy ilyesmi.

- Válogatás hiánya: Senkitől nem várható el, hogy szerkesztőként gondolkodjon, de még így is nehezen értelmezhető, miért kell 25 egyforma képet feltölteni egy kirándulás pihenőjéről, 15-öt egymás alá a teliholdról - ahol a képek között annyi a különbség, hogy a bal alsó sarokban az egyik faágat kicsit arrébb fújta a szél két expó között.

A kevesebb több. Egy-két jól kiválogatott, kedvenc kép egy témáról sokkal szebbé teszi az élményt a nézőnek, mint 15 egyformán jó, vagy egyformán rossz.

- Öncélű magamutogatás: Sok marketing-szagú fotóblog volt, az ilyeneket nem tudom szeretni. Két típusuk van: az egyik a kizárólag esküvő- és babaportékkal operáló fotóblog, aminek az egyetlen üzenete a fotós által kínált szolgáltatás népszerűsítése. Én az ilyet nem tekintem blognak. Csak egy folyamatosan frissített portfoliónak.

A másik típus az önjelölt divatfotósok amatőr modell portréit felvonultató blogok, amik nem sokban különböznek a fentitől, mégis, itt azért nyomokban felfedezhető volt, ha a magamutogatáson kívül valóban naplót is vezet az illető, vagy legalább is úgy tesz: néha werkfotók, néha egy kis sztorizgatás - de ezek sem informatív tartalmat adnak, csak "nézd meg, így fogom a nagy dslr fényképezőgépemet" - szagú dolgok.

Mindkét típusnál mentette volna a helyzetet, ha oldalanként egyszer-kétszer olvashattam volna valóban hasznos tanácsokat, technikai infókat a képek készítéséről, ötletelést világításról, beállításokról vagy bármit, ami elszakad a fent már említett önfényezéstől.

- Következetlenség: ez a tényező igazán csak az utolsó körökben számított, ahol a Top10 blogokat kellett rangsorolni, és hármat kiválasztani. Azok a blogok kerültek végül a legjobbak közé, ahol a blog indulásától látni lehetett mi érdekli a szerzőt, mi a célja, honnan-hová tart. Azok a fotóblogok, ahol a blogger ugrált az absztrakt - riport - színes - feketefehér - képek között, hátrébb került, mint a világos elképzelések mentén végigvitt bogok.

Hát ennyi. A közös döntésünk alapján egyhangúan legjobb háromnak ítélt blogok listája itt van a linken.

Arra is jó volt a zsűrizés, hogy rájöjjek: a saját blogjaim közül egyik sem felelne meg az általam támasztott elvárásoknak. Van még hova és mit, mert bizony az én blogjaim is jó szarnak tűnnek így visszanézve a többi mellett.


A közönségszavazás eredménye pedig: hát. hm. elnézést.

Ma van a Magyar Fotográfia Napja


Mit napja, világnapja!

Nem is tudom, mit kell egy ilyen jeles napon csinálni. Menjetek el a Manóba, nézzetek meg egy jó kiállítást. Történetesen pont egy nagyon jó kiállítás van ott. Na meg, más igazi intézménye úgysincs már a Magyar Fotográfiának.

Vegyetek egy fotóalbumot, keressetek fel egy másik galériát, vegyetek gépet a kezetekbe, csináljatok szép képeket, fotózzatok diára, filmre, memóriakártyára, kapcsoljátok ki a hipstamaticot, kapcsoljátok be a hipstamaticot, poroljátok le az elhanyagolt fotóblogjaitokat meg képmegosztóitokat, emlékezzetek meg a nap mint nap fényképezőgéppel, rabszolgasorban robotoló ismerőseitekről egy ingyensörrel.

Boldog Magyar Fotográfia napját!

A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége 108 szakmai, társadalmi szervezet (a fotográfiai közélet kétezer aktív szereplője) választotta ki a magyar fotográfia történetéből ezt a jeles napot, amely 2003 óta minden esztendőben a fotókulturális nemzeti örökség és a kortárs fotóművészet értékeire irányítja a társadalom figyelmét.

Ez a nap augusztus 29-e, amikor először készült - 1840-ben - Magyarországon, nyilvános eseményen fénykép vagy ahogyan akkor nevezték dagerrotípia. Olvassatok még róla itt, a MAFOSZ múltidéző honlapján.


Ők 35-en már biztosan a líbiai harcok vesztesei

35 külföldi tudósító rekedt a Rixos szállodában Tripoliban, ahol negyedik napja tartják fogva őket Kadhafi fegyveresei.

*friss: Kadhafi úgy lászik olvassa a blogom, mert közben kiengedték a riportereket nemrég*

A tudósítók a líbiai kormány meghívására érkeztek az országba, a főváros ostroma előtt sajtóbejárásokra utaztatták őket, ahol nyilván azt szerette volna bemutatni a kormány, hogy mennyire urai a helyzetnek Tripoli közelében.

Aztán hétvégén a felkelők elérték a fővárost, az újságírókra pedig rázárták az ajtókat vendéglátóik, védelmük érdekére hivatkozva. A szállodában volt egyébként a líbiai állami televízió ideiglenes székháza is, de a TV-s stábokat az ostrom első napján átmenekítette a kormány egy megerősített bunkerbe.

A Rixosban rekedt riportereknek nem esett bántódásuk, sőt, az egyik legelegánsabb luxushotelben raboskodnak Tripoliban, de a munkájukat teljes mértékben ellehetetlenítették. Egymást tudják csak fotózni a folyosókon unatkozva, de arról legalább már egy galériát is kiadtak.

És amikor a fagyi visszanyal

Azzal, hogy gyakorlatilag nincsenek hiteles források a harcokról, az ostrom első két napjáról minden hírportál a felkelők pletykáira hivatkozva kezdett el híreket gyártani.

Így fordulhatott elő, hogy Kadhafi fiát elfogták, aztán kiderült hogy mégsem, aztán mégis, aztán mégsem, hanem a másik fiát. Meg így fordulhatott elő, hogy az egyik hírben a felkelők megrohamozták a fent is említett szállodát, aztán mégsem, aztán csak körülzárták, aztán még azt sem.

Az ostrom első napjaiban így a líbiai kormányra nézve sokkal negatívabb hírek (és képek) jelentek meg a túlbuzgó felkelők forrásaiból, mintha hagyták volna a profi tudósítókat is dolgozni.

És ugye nem felejtkezünk el Tim Hetheringtonról és Chris Hondrosról.

Nem csak megrendezték, retusálták is az elmúlt hetek legmenőbb sajtóakcióját

A vilniusi polgármester nemrég tankkal hívta fel a figyelmet a kerékpárútra parkoló autósok ellen indított kampányára. Elég nagy sikerrel. A kép pillanatok alatt bejárt az egész internetset.

Azt az elején tudni lehetett, hogy a dili kedvéért odatett autó csak ócskavas, de a képet utólag is megdolgozták egy kicsit a hatás kedvéért: az akcióhős mögül kiretusálták a műsor egyik producerét, hogy heroikusabbnak tűnjön a jelenet.

Nem szép dolog ez.

 Az AP hírügynökség hívta fel rá először a figyelmet, ők kukázták is a fotót emiatt.

Ikonikus képek, amiket a londoni zavargásoktól kaptunk

Wenn3465326
A fenti kép járta körbe címlapokon a világsajtót a szombaton kitört londoni zavargások után. A képet Amy Weston, egy londoni képügynökség fotósa lőtte. A nő egy égő templom második emeletéről ugrott ki a rohamrendőrök kezébe, a sorozatfelvétel következő kockái szerint elkapták, nem sérült meg.

Számomra ez a másik fotó is legalább ennyire beszédes, bár ki tudja ki volt a szerzője, és nem is igazi fotó (mert mobilos kép, ugye. sicc)

Tumblr_lpnniejgho1qa3xt1o1_500
Azt azért gyorsan, hogy nem őrültem meg, és hogy nem is érzek semmiféle rasszista utálatot senki meg semmi iránt. Nem azért tartom jó képnek. Viszont több szinten is beszédes, nem csak a kialakult helyzet miatt.

Ha egy ikonikus kép attól az, mert erősen rávilágít egy problémára, akkor ez mindenképp túlteljesíti a feladatát. Eljutott a világ Elliott Erwitt 1950-es fotójától egy olyan állapotig, ahol a fenti kép elkészülhetett. Nem azt mondom, hogy a két fotó között bármilyen közvetlen kapcsolatot lehetne vonni, hiszem hatvan év és egy óceán választja el őket egymástól, de mégis ugyanazzal a problémával foglalkozik. 

A londoni események pedig azt mutatják, hogy a most kialakult helyzet legalább annyira elítélendő és rossz, mint az, amit Elliott Erwitt fogott meg a lenti fotóján.

Par41687

 

A Szíjjártónak pedig szóljatok, hogy a pónit a boltba azonnal vigye vissza. Nagyítás

Szijj

 


Mihez kezdjenek a gazdasági válságban megrokkant pénzügyi szakemberek?

Álljanak fotóriporternek. Marcus Bleasdale-nek például nagyon bejött. Mondjuk ő nem az elmúlt években cserélte az íróasztalát Kongó legkeményebb helyeire. Érdemes a VII honlapján átnézni a munkásságát, nagyon jó audioslideshow-k vannak tőle.

Ami miatt pedig érdekes még: nemrég akadtam rá a Guardian fotórovatában a My Best Shots sorozatra, ahol fotósok mesélnek kedvenc képeikről - készítés körülményei, háttérinfók, satöbbi. Marcus a rövid videóban mind közül a legfontosabb dologról beszél: a kezdeményezésről.

Szerintem (számomra? :P) a legnehezebb dolog a fotózásban az a része a folyamatnak, mikor meg kell közelíteni valakit. Ilyenkor általában vesztes szituációból indul a fotós, ha az alany észreveszi a közeledést, és elutasítóan kezd viselkedni.

Ilyenkor kell valami bizalomgerjesztő/pozitív dologgal előrukkolni (vagy nagyon gyorsan kattintani), amiből vissza lehet hozni döntetlenre a meccset. Rengeteg módszer van erre, de nincs olyan, ami a nagy könyvben lenne megírva. Nektek van bármi tuti?

 Marcus Bleasdale elmondja az övét, ami nem egyszer mentette már meg a fejéhez szegezett fegyverektől. Érdemes lehet tanulni tőle.


A szomszéd fapados konditerme mindig jobb téma

"Plágium vagy sem? Etikus vagy sem?
Kállai Mártonnak ítélte oda a neves magyar és külföldi tagokból álló zsűri az André Kertész Nagydíjat az idei Sajtófotó pályázaton. A téma megérintette Jan Sibik cseh fotográfust a zsűritagját, mert elment és lefényképezte "saját" szemszögéből... Önök szerint?"

Kállai Márton André Kertész díjas sorozata az idei Sajtófotóról, amihez a zsűrizés után a zsűri cseh tagja, San Sibik is kedvet kapott.

Sőt, annyira tetszettek neki Márton fotói, hogy a bevált recepten nem is sokat változtatott. A Magyar Fotóművészek Szövetsége Facebook oldalán meg lehet nézni még pár képet a sorozatból. Túlzás nélkül képről-képre másolta a cseh fotós a díjnyertes anyagot.

Etikus? Ez már inkább a határon túl esik.

Plágium? Nem lopta a képeket. Illetve, de. Azzal semmi baj nincs, ha elmegy, valóban megérinti a téma (thumbs up a modoros fogalmazásért), és megpróbálja új oldalról bemutatni. Itt viszont egyértelműen nem arról van szó. Ez itt hamisítatlan balkáni surmóság.

Vagy mégsem? Nézdcsak:

Idén sajtófotóra nem csak Kállai adott be a legtöbbet fotózott fapados konditeremről anyagot.

Balázs Attila, az MTI fotóriportere is egy ott készült sorozattal pályázott, a zsűri viszont Kállai képeit ítélte jobbnak. Én úgy emlékszem, Balázs Attila anyagát láttam hamarabb, az jelent meg elsőként az MTI kiadásában, persze elképzelhető, hogy egy időben dolgoztak Mártonnal a témán.

Lehet, hogy így akart Sibik fricskázni egyet a döntés után. Lehet, hogy csak jelzés értékkel készült a sorozat, ismerve a kerekebb történetet. Sok értelme nem lett volna, ha Sibik hazaviszi ezt a sorozatot és pályázik vele valamilyen díjra, akkor ugyanis azonnal kikacagják, miután a másolásnak híre megy.

Ki tudja. Egy biztos, az ország legszebben,legtöbbször megfotózott konditerme azóta is fapados.

Cserébe nézzétek meg Az Év Sajtófotóit a Nagyításban!

Egy lecke kitartásból Joao Silvától

Felépült Afganisztánban szerzett sérüléseiből Joao Silva, és már munkába is állt a New York Times megbízásából - annak a katonai kórháznak a bezárását fotózta, amelyikben ő is töltötte rehabilitációjának hónapjait.

Silva mindkét lábát elvesztette, mikor aknára lépett Afganisztánban. Súlyos sérülései ellenére az egész balesetet végigfotózta, a lensblogon végigkövethetjük felépülését egészen a múltheti munkába állásáig. - Szerkesztői szerint semmit nem vesztett a munkakedvéből és elszántságából. Mindenképpen egy fantasztikus történet az övé (ami, tegyük hozzá, nem ma kezdődött).

Legyen rögtön két lecke

Nem Silva az egyetlen, aki hasonló sérülések után tért vissza fotózni: egy másik kiváló fotóriporter, Emilio Morenatti is műlábbal dolgozik, miután 2009-ben hasonló körülmények közt vesztette el egyik lábát. Azóta megjárta az arab forradalmakat Egyiptomtól - Líbiáig, most pedig épp a kettős mészárlás utáni gyászt fotózza Norvégiában.

Ezen a videón meg görkorizik:



Ennyire menő volt az űrsiklók pilótafülkéje


360' panoráma a szétszerelt Discovery belsejéből. Úgy néz ki belülről, mint egy rossz sci-fi. Egészen elképesztő, hogy ezek a gépek repültek eddig az űrben, de még így is a legmenőbb dolog ez, amit csak el lehet képzelni.

Február környékén a Discoverytől búcsúztunk, pár hete pedig az Atlantis landolása után az egész amerikai űrprogramtól - nézzétek meg azt is.

Ami eddig történt - képszpem

El vagyok maradva itt pár hónapnyi képpel, de biztos tudjátok, hogy ettől a héttől minden máshogy lesz. Sokszor mondtam már ilyet, és amit sokszor ismételek, azt előbb-utóbb betartom.

Tömören összefoglalva a lényeg: elkezdtem autósportot fotózgatni, de semmi nem lesz belőle. Nem úgy látványos ez, ahogy szeretném, közelebb meg nem lehet menni a témához, mert elüt; Voltam tűzoltóstüntetésen; Voltam melegfelvonuláson, ezt azóta is emlegeti nekem, well..., mindenki; Voltam egy nagy rakás béna divatbemutatón, meg fashionawardson, szerintem többször, mint azok az emberek, akiket érdekel is a divat; Fotóztam EU elnökség záró ünnepségsorozatot, az egész jól telt. - Talán az egyetlen pozitív csalódás magamban, újabban. Innen pár kép meg is jelenik valami könyvben az elnökségről, de a címét sem tudom; Voltam Soundon szép lányokat-szép ruhában fotózni, és hát szép lányok voltak bőven. Voltam EFOTT-on is, az meg tele volt mókás fesztivál-dolgokkal. Biztos kihagytam pár dolgot.

Meg hát ezen kívül dolgozok, mint az állat. Ezért nincsenek posztok se nagyon. De majd. De majd mostantól.

Most pedig beteszek ide annyi képet, hogy senkinek ne legyen kedve az aljáig pörgetni, hogy megnézze mikor volt az előző poszt.







Négy éves volt ma az iphone - és vele a mobilfotózás

Négy éve, 2007. június 29-én jelent meg az első generációs iphone. Tudtátok?

Bár az Apple pályája akkoriban is felfelé ívelt az ipodok és és itunes növekvő népszerűsége miatt, az iphone megjelenése óriási lökés volt a cégnek. Soha nem látott (és előre nem látott) eladásokat produkált a telefon, túlzás nélkül egy egész iparágat értelmezve újra.

Senki nem számított az iphone sikerére. Mert hát egy érintőképernyős telefon, egyféle szolgáltatóval, belső rendszerből telepíthető programokkal és a teljesen elszállt árával soha nem lesz népszerű termék. (Ma mintha az ipad-ről mondanának hasonlókat)

Hosszasan lehetne sorolni, milyen irányba változtak a mindennapok az okostelefonok által, én viszont csak a mobilfotózást emelném most ki, és arról sem írnék sokat. Inkább lásd: előző bejegyzés.

Ma az iphone az egyik legnépszerűbb fényképezőgép.


Itt egy teljesen érdektelen galéria az évforduló alkalmából  a LIFE.com-on (cicás képre linkeltem!), viszont ha tényleg szeretnénk tisztelegni a mobilfotózás előtt, akkor Gárdi Balázs Flickr oldala

Meg itt egy helyes infografika: iphone történelem, a Mashable-től:


Milyen ma a legnépszerűbb kamera Flickr-en? Nikon? Canon?

Egyik sem. A legfrissebb adatok szerint az iphone4 átvette a vezetést az eddigi csúcstartó Nikon D90-től.

Az iphone és a kamerája ettől nem lesz jobb vagy rosszabb (jobb majd az ios5 fejlesztésektől lesz), ahogy a D90-sem a legjobb kamera volt, viszont mindenképp érdekes adat.

A grafikonból ugrásszerű fejlődés látszik. Egyre népszerűbb az iphone, egyre több app jelenik meg rá, amikkel egyre egyszerűbben tölthetjük fel a képeket a megosztóra. Elkerülhetetlen a siker. Nem lennék a "point and shoot" gépek helyében.

Év elején a CES kapcsán már megmondtam előre: a kompaktok elindultak lefelé a lejtőn. Ha nem kapnak megosztás funkciókat, amivel felvehetik a versenyt a telefonokkal, könnyen feleslegessé válhatnak.

Ezt látszik alátámasztani a flickr camera finder másik ábrájaja, amin az látszik, hogy a legnépszerűbb kompaktok közül mindegyik mélyrepülésnek indult. (bár ez nem ennyire egyértelmű: a zuhanás oka lehet az is, hogy egyre több típus jelenik meg, egyik sem válik igazán húzó modellé, gyorsan cserélődnek a gépek termékcsaládokon belül is, így sokféle gép közt oszlik meg a felhasználók aránya)

Igaz-Hamis történelem: hamis a világ leghíresebb háborús propagandafotója

Elég rövid a lista, amin fel lehetne sorolni, mit adott eddig Dagesztán a világnak. Ha sok mindent nem is, legalább a katonát, aki eljátszotta a szovjet zászló kitűzését a Reichstag tetején, 1945. május másodikán (Lehet, hogy a történet még ennyire sem igaz. Ha pontosabban érdekel titeket a kusza történeti háttér, kattintsatok át az urbanlegends blogra).

A fotót Jevgenyij Haldej készítette, és a szovjet Ogonjok magazinban jelent meg először, 1945. május 13-án.

Valójában a zászlót már áprilisban kitűzték a szovjet csapatok, de első alkalommal még reggelre eltüntették a várost védő német katonák (akik két napig bírták még ezután az ostromot). Második próbálkozásra az szovjetek már biztosra mentek, a zászlótűzést csak azután játszották el újra az épület tetején, hogy biztos volt a győzelem.

A fenti kép jelent meg az szovjet lapokban, ami nem csak erősen manipulált, de nem is az eredeti eseményt vagy helyszínt ábrázolja: a fotós választotta ki azt az épületszárnyat, ahonnan legjobban látszik a lebombázott város, a zászlótűzés eredeti helyszíne pedig épp lángokban állt, ott amúgy sem tudtak volna fotózni. Az eredeti zászlótűző katonák helyett három másik látható a képen, akiket a nemes feladatra gondosan (de nem elég alaposan) válogattak.

Az elkészült fotót azonnal bekérette a hadsereg, és a fotóssal együtt hazarendelték a képet egy kis utómunkára. A laborban kiretusálták a felesleges katonát, a zászlót is sokkal látványosabb darabra cserélték, majd hozzáadtak egy kis füstöt a háttérhez, a drámaibb hatás kedvéért.

Viszont nem gondoltak mindenre: a zászlóst támogató katona mindkét kezén, és a zászlóson is több karóra látható. A kép utólagos kiadásaiban ezt az apró bakit is javították, de ekkorra már mindenkinek egyértelmű volt, hogy nem a pontos időt mérték velük szinkronban a katonák.

36 kockát lőtt a tetőn a fotós, ennyi felvételből ollózták össze a legjobb részeket a végleges képhez. Az egyik eredeti fotó így nézett ki:


Ps: Írtam már hasonló témában:

Az egyik bejegyzés az iraki háborúhoz köthető, Szaddám vasszobrának ledöntését mutatja be kicsit más fényben, a másik posztban pedig arról olvashattok, miért is lehet probléma, milyen kérdéseket vet fel egy manipulált fotó.




Meleg fiatalok - Coming Out

A New York Times nemrégiben indított egy hasonló sorozatot, mint a néhány évvel ezelőtti One in 8 million volt. A Coming Out-ban meleg fiatalok történeteit mutatják be, végigkísérve (eddig) hat tinédzserkorú gyerek egy-egy napját.

Ahogy a 1in8million is egyedülálló maradt az internets történelmében, úgy ezt sem hiszem, hogy bárki megpróbálná utánuk csinálni. Annál is inkább, mert ez a téma még Amerikában is elég kényes területnek számít.

Eleve a sorozat apropóját azok az egyre gyakoribbá váló, melegekkel szembeni - gyakran öngyilkossággal végződő - konfliktusok adták, amik mára igazi mainstream problémává emelték az ügyet. Még egy olyan országban is, ahol a melegek társadalmi elfogadottsága már nem a balkáni szinten mozog.

Sokak szerint itthon egyenesen képtelenség lenne hasonló anyagot tető alá hozni. Én sem vagyok benne biztos, hogy lehetne olyan embert találni, aki ennyire nyíltan, arccal, mindennel vállalná a fotózást, és az utána induló lavinát.

El tudnék képzelni például jobboldali képviselőket a parlamentben felszólalni a provokáció ellen, a kinyomtatott képeket lóbálva - mert ugye történt már hasonló, ennél sokkal kevesebbért is.