Képek egy repülőgép balesetről - első kézből

Egy Reuters-es fotós családjával tartott tartott haza Szingarpúrból, amikor elromlott alattuk az utasszállító gép. Két robbanást hallottak, füstölni kezdett az Airbus 330 oldala, lángok csaptak ki a hajtómű felől, a gép egyre durvábban rázkódott, az utasok pánikba estek, a fotós pedig beállította a fehéregyensúlyt, feltolta az ISO-t és elkezdett dolgozni. Hidegvér.

A Reuters fotóblogon el lehet olvasni a történetet.



A további képekből pedig kiderül, hogy pont úgy néz ki egy ilyen baleset, mint a filmekben. A fotós egyébként főleg azt bánja az eset kapcsán, hogy elfelejtett videót is venni. A körülményeket figyelembe véve ezt talán elnézik neki majd a szerkesztői.



Valamennyire azért egy kicsit Halálos Iramban

Voltam a hétvégén egy  Gyorsulási OB-n fotózni Kiskunlacházán.

Megnéztem már a Fast and Furious összes részét DVD-n, szóval elképzeltem mit akarok majd ott látni: füstölő gumikat, lángoló kipufogócsőnél grillező bikinis modell lányokat, eszméletlen autókat latin vagy kínai sofőrökkel.

Nem jött be. De azért nem is mondanám cikinek a rendezvényt. Csak nem annyira érdekes.
A versenyzőknek ez inkább havi rutin, mint showműsor. Kijönnek havonta egyszer, mennek pár kört, eltelik a nap, repülőtér, jó levegő. De ennyiben merül ki az egész.

Nincsenek látványos elemek, nincs is igazán közönség sem, akit el kéne kápráztatni (nem is nagyon reklámozzák sehol ezeket a bajnokságokat, azzal sem vádolhatók a szervezők, hogy hamis reményeket keltenének a kilátogatókban).

Nem ismertem meg részleteket. Lehet a költségvetésük alacsony a látványosabb programokhoz, talán nem is akarnak felhajtást. Talán csak a kőkemény bassheavy latin-gengsztergettórepp hiányzott háttérzenének.

Mindenesetre valahol a tipikus hazai rendezvények csapdájában éreztem a dolgot, ami a világon bárhol máshol egy pörgős showként eladott műsor lehetne.

A téma viszont változatlanul érdekel (autós gyorsulás, legális/illegális), csak más oldalról kell hozzá közelíteni majd. Egyelőre ennyi.


A nagy földalatti fotóraktárak egyszerűen menők


Ez a Corbis ügynökség raktára Iron Mountain-ben, ahol ezer négyzetméteren tárolnak közel húszmillió fotót, egy használaton kívüli mészkőbánya egyik szárnyában. (például ezt Albert Einsteinről, vagy Rosa Parksról). 6-7 fok van raktárban, 37% páratartalom mellett, amíg tart a képek kategorizálása. Ha befejezték, az egész raktárat lefagyasztják -4 Celsius-fokra, hogy a képek, negatívok, üveglapok még jó kétezer évig elálljanak.

Iron Mountain-ben nem ez az egyetlen raktár. Itt őriznek még rengeteg videót, magnószalagot, mindenféle kontentot a történelemből. Több nem-túl-szegény magánember is bérel itt széfet, de a legnagyobb partnerük az amerikai kormány: egészségügyi adatoktól kezdve hírszerzési információkon át mindent tárolnak itt, meg ide menekülnek majd a nagyon fontos emberek is atomtámadás elől. (Régen az X-aktákban itt leplezte le Mulder a nagy összeesküvést a kormány és az ufók közt)



A Wired oldalán folytatódik a lista még a hasonló bunkerekről világszerte. (meg ebben a témában raktam össze anno az első Nagyításomat is!)


Taken with hipstamatic #1 - március, április

Most volt egy Nagyítás a spottr.hu-val közösen, a kedvenc mobilfotóinkból. Én is összeszedtem az enyémeket az elmúlt közel két hónapból.

Taken with hipstamatic, Helga lens, BlacKeys supergrain film, no flash:


Tényleg egy szétlőtt fejű szakállas hullára vagytok kíváncsiak?


"Én csak akkor hiszem el, ha mutatnak róla egy hiteles felvételt bizonyítékként." - Én meg nagyon meglepődtem rajta, hogy van olyan ember, akinek csak Oszama bin Laden hullájának látványa nyújthat bizonyosságot (bár a nyers erőszak mainstreambe emelése miatt már hónapokkal ezelőtt kiakadtam).

Azon kívül, hogy bin Laden csak a CIA legendája, egyéb okai is vannak, hogy nem láthatjuk a trófeát:

Amerika ünnepel. Nem egy ember halálát ünneplik, hanem valami nemzeti beteljesedést. Mintha hozzánk a trianon előtti területeket csatolnák vissza: akkor sem a sok új szomszédért meg a magyar tengerpartért lennénk oda, hanem a történelmi igazságtételért (jó, sicc). Külső szemlélőként tényleg furcsa azt látni, hogy egy rajtaütéses gyilkosság hírére zászlót lengetnek a Time Square-en, de mivel nincs ami beárnyékolja a hírt - nincs fotó a gyilkosságról - ezt a problémát elnyomja a tíz év várakozás után érzett katarzis.

Nagyon sokan nem ünnepelnek. Bármennyire is jelentéktelen figura lett Oszama a bujkálással töltött évek alatt, maradtak még bőven szimpatizánsai, akik ugyanúgy zászlót ráznak a halálhírre, csak máshol, más színűt. Ezeknek a csoportoknak csak olaj lenne a tűzre egy ilyen fotó. Nem csak azért, mert szembesülnének halott példaképükkel, hanem a képet kinyomtatva magukkal vihetnék a zászló mellé - újra jelképpé válhatna a szakállas öreg bácsi, ami tovább gerjeszti az indulatokat, nem pedig lezár egy tíz éve tartó, kellemetlen helyzetet.

A képeknek hatalma van. És nem csak azért, mert fotós-képszerkesztőként hazabeszélnék. Vissza kell nézni bármelyik ikonikus fotóra a történelemből. Vannak képek, amik komoly hatást gyakoroltak a világra. Lehet hogy nem döntöttek meg kormányokat, vagy gyógyítottak halálos betegségeket, de tudat alatt ott működnek az emberekben, amikor jobbra vagy balra szavaznak, amikor adakoznak, amikor elítélnek vagy támogatnak valamit.

Egy ilyen kép komoly indulatokat válthat ki, kiszámíthatatlan folyamatokat indíthat el. Sokkal több bajt okoz, mint amennyit megold. A hivatásos kételkedőkben nem csillapított volna semmit: Azok az emberek, akik ma a képet várják, ha holnap megkapnák, biztosan azt mondanák, hogy hamisítvány.

Felelőtlenség lett volna publikálni a képet a hírrel együtt. A megfelelő emberek ezt megtanulták akkor, amikor Szaddam Husszein kivégzését élőben közvetítették: Irakban azóta is a polgárháború zászlóshajója a felvétel.


Minden fotó egyben önarckép is (Philip Gourevitch). Egy kép amit készítünk, rólunk is elárul dolgokat. Mit üzenünk magunkról egy ilyen fotóval?


Egy szakmai észrevétel a Thor moziról

A Thor egy szar film. Ráadásul van egy idegesítő hibája még, ami kimaradt a kritikából.

Ez pedig a ferde kamerakezelés, ami filmben hasonlóan amatőr komponálási hibának számít, mint fotózásban.

Azzal talán nem mondok senkinek újat, hogy a kép fekvő formátumban szép. Akkor természetes. Abból kell kihozni, amit csak lehet. Az álló képnek is megvan a létjogosultsága, de meg kell magyarázni, miért indokolatlan a használata (persze ez nem aranyszabály, van amikor tényleg álló kell. Akkor álló kell. Kész.)


Aztán van a harmadik eset, amikor 20-30-45 fokban elforgatva a kamerát, kapunk egy ilyen lejtőn csúszkálós képet. Ennek is van helye, de talán még jobban meg kell magyarázni, mi a célunk vele.

Ha nem következetes ez a döntögetés, az egy dolgot jelent: (amit a Thor esetében is) egyszerűen a halál unalmas jeleneteket próbálja feldobni vele a rendező. Mert sokkal érdekesebb, hogy 30 fokban eldöntött sivatagban sétál három szereplő a benzinkút fele. Meg a párbeszéd is mennyivel érdekesebb már így, hogy ki akar csúszni a kép a vászonról. Not.

Eddig jól megvoltunk döntögetés nélkül: szép díszletek, jól kitalált jelenetek, megkomponált képek, játék formákkal, fényekkel. Ezzel a hagyománnyal úgy tűnik 2011-ben már ideje szakítani. Elég megdönteni a kamerát, a paraszt majd csodálkozik a moziban.

Ez jusson eszetek majd legközelebb, ha elkezditek döntögetni a fényképezőgépet.

Élő közvetítés a fotoklikken a tripontos előadásokról


Szerintem nem tartana sokból kiírni előre, ha valamelyik előadást mégsem közvetítitek.

El tudtam volna menni. Közbejött egy kis szervezni való, amit kényelmesebb volt gép előtt intézni, és gondoltam így nem maradok le Dezső Tamás mai előadásáról a Tripontban.

Rosszul gondoltam.

A csernobili atomkatasztrófára emlékezünk ma


Én pedig találtam egy érdekes történetet azokról a fotósokról, akik az első képeket készítették a katasztrófa után. Érdemes elolvasni, meg a többi cikket is a HVG.hu mai tematikus címlapján.

Ahol egyébként két remek nagyítás is van ma a témában:
Csernobilt visszafoglalta a természet
Kik laknak ma a csernobili erőmű környékén?

és bár nem fotósról szól, de tbg is összerakott az indexen egy anyagot Vlagyimir Sevcsenkóról, aki operatőrként dolgozott a helyszínen.

Amikor a Lightroom megadja magát

Az előző posztban jelezett hatalmas probléma a biciklis lányos képek retusálásával: a Lightroom brutálisan (irreálisan?) durva erőforrásigénye a brushokkal.

Egy közepesen erős laptopról dolgozom (Toshiba Satellite A660): i5 M430 - 2.27Ghz dualcore proci, 4giga ram, 64bites OS alól. Ezzel a konfiggal, ha nem is hasítom a biteket, de az alap feladatok röccenés nélkül futnak.

Behúzok 100-200 képet, katalógusba rendezgetem, ráhúzok a képekre egy-egy presetet, tologatom kicsit a csúszkákat, exportálok, ezekkel nincs semmi gond.

De hogy ugyanezzel a konfiggal képtelenség legyen nyolc képet részletesebben retusálni, azt picit túlzásnak érzem. A képeken annyi volt az utómunka, hogy a vakuval megvilágított lányokat egy brushhal kivilágosítottam, körülöttük a környezetet meg visszahúztam:



A probléma akkor kezdődött, amikor egy brushból elkezdtem törölni, hozzáadni részeket, és ezáltal kilométeresre nő a kép history-ja, ahova a Lightroom minden lépést elment a képről. Ez tíz-tizenöt módosítás után teljesen megzabálja mind a 4 giga memóriát, és a program ezután használhatatlanná válik.

A brush másodperceket késik, nem lehet utána egyik képről a másikra átugrani, és nagyjából semmilyen műveletet tovább végezni. Be kell zárni a Lightroomot, és újra megnyitni, hogy haladni lehessen.

És ez bizony gáz.

Biciklis lányok a belvárosban

Volt rá közel egy óránk, hogy találjunk, megállítsunk, beszéltessünk minél több biciklis lányt, míg elsétáltunk a Bazilikától... a Gödörig. Próbáltam kihozni a legtöbbet a helyzetből, de nem volt idő igazán jól megcsinálni.

Mindig csak ezek a rohadt kifogások, mi. Ez a két kép a kedvencem a többi közül.

Kata (ő volt a legaranyosabb amúgy)

Ági

Oldalról, vakuval vannak meglőve mindannyian a sorozatban, bár ez kitalálható. Meg lehet nézni őket nagyban is flickr-en (Kata, Ági), és akkor látszódik mennyire elkontárkodtam a brushokat is pár helyen.

Viszont leírom majd egy következő posztba, hogy mi volt a hatalmas para az utómunkával.