The Beat of New York és az országimázs



A fenti videót egy német filmes stáb operatőre csinálta forgatás után, hobbiból.
A Mercedesnek gyártottak reklámfilmet, aztán egyikőjük hazafele felfigyelt egy utcai zenészre, felvette a dallamot, remixelték és forgattak mellé egy brutálisan jó videót.

Ki jön New Yorkba?

A másik dolog ami eszembe jutott róla, hogy miben lenne más egy ilyen anyag Budapestről? Most nem a Budapest Business Region videóra gondolok, az megrendezett, de bizonyítja hogy a technikai feltételek itthon is megvannak. Kell hozzá egy 5DMKII.

Helyszínekkel sem lenne probléma. Nekünk is van metrónk, hidaink, panorámás kilátóink a városra, éjszakai fények, nyüzsgő városrészek. Akkor?

Az emberek. Itthon szinte elképzelhetetlen, hogy valaki rám sem hederít egy kamerára az utcán, csak továbbmegy, mintha ott sem lenne. Aki az utcán fotózik az gyanús. Kérdően, meg nem értett félelemmel kell ránézni, esetleg be is kell szólni neki, vagy hadonászni a kamera felé.

Persze, biztos New Yorkban is volt részük hasonlóban és nyilván nem azokat a jeleneteket vágták bele, de szerintem mindenki érzi mire gondolok.

Egy személyes példa a héten: Egy interjút fotóztam a Toldiban, és csináltam néhány fotót az utcáról is az ablakon keresztül. Minden járókelő visszafordult utánam, hogy vajon miben mesterkedem. Látszott az arcukon hogy mélyen elítélik ezt, bármi is legyen ez.

A kedvencem egy igen tudálékos háromfős társaság volt, akik megálltak és elkezdtek nekem személyiségi jogokról és eztnemszabadmitképzelszmagadról-ról magyarázni, anélkül, hogy megkérdezték volna mit is csinálok egyáltalán.

Valahogy így nézne ki egy Beat of Budapest videó.

A másik teljesen szürreális szereplő hazai körülmények között a rendőr lenne. A rendőr ebben a videóban biztonságot sugároz. Olyasmit üzennek hogy számíthatsz rájuk, ottvannak, lehet hozzájuk fordulni bármivel. Itthon mit csinálni egy rendőr hasonló esetben? Igen. Azt.


Százhúszmegapixeles CMOS a Canontól

Valószínűleg már szakállas hír, hiszen pár napja lehetett olvasni a Canon egészen vadító méretű, százhúszmegapixeles érzékelőjéről. Minden marketinges nedves álma az új lapka, hiszen negyvenszer akkora, mint bármelyik másik érzékelő a piacon, és a felbontása is háromjegyű. Megapixelben.

balra az új érzékelő, jobbra a jelenlegi fullframe cmos

Nem kell rögtön megijedni és váltásban gondolkodni, az érzékelő inkább technológiai bravúr, nem valószínű hogy beletuszkolnák akármilyen DSLR vázba is a közeljövőben. A végeredmény minden lenne, csak nem egy hordozható gép.

Megoldanak benne viszont rengeteg dolgot, ami eddig a közép és nagyformátumú digitális hátfalak/gépek problémája volt, ez mindenképp érdekessé teszi a technológiát a következő években. 

Az egyik legfontosabb ilyen az adatok kiolvasása. Papíron kilenc képnyi adatot kezel másodpercenként, ami elég durva, tekintve hogy egy-egy kép ilyen felbontáson elérheti az egy GB közeli méretet is. Talán az egyik fő oka, hogy a középformátum nem terjedt el eddig széles körben a sajtóban, az pont az adatkezelés lassúsága. A canon ezt a problémát ki is pipálta.

Persze a hatalmas méretek miatt marad bőven gond a kártyaolvasók sebességével és az ekkora képek szerkesztésével is, de gyanítom már nem sokáig.

A gyorsaságon kívül a nyers méreteivel is hódíthatna a kijelző. 120mpx-es képekből egészan apró részleteket is lehetne cropolni, és még mindig jó minőségű és megfelelő méretű maradna a végeredmény.

Ebben az esetben talán már a optikák felbontása lenne szűk a keresztmetszet a valóságnál részletgazdagabb valóság visszadásához.

Hogyan restauráljunk régi fotókat tíz egyszerű lépésben

content-aware fill korában már annyira nem nagy kunszt a régi fotók felújítása, de még így is alaposan meg lehet szenvedi egykét igazán régi darabbal.




1. Első lépés a scannelés. Scanner hiányában pedig a függőlegesen felülről lefotózás. Ez az állapot látható a bal oldalon (crop után). Idáig sima.

2. Brightness/contrast/expo korrigálása, aztán fekete-fehérbe konvertálás. Érdemes csatornánként lehúzni és állítgatni a színeket, így a középső sárga paca nagyjából el is tűnt bármilyen photoshop maszatolás nélkül:



Jöhet a Photoshop


3. Duplázzuk meg az eredeti layert, hogy bármikor könnyen vissza lehessen térni az alapállapothoz.

4. Spot healing brushhal a koszfoltokat és a kisebb, pontszerű hibákat tüntessük el először. (10-20as átmérőjű brush-al érdemes dolgozni egy ~10mpx-es kép esetében) Ez lesz a pepecselős része a melónak.

5. A karcolásokra healing brush-al, meg clone stamp toolal kell rámenni, a spot healing brush ekkora méretben nagyon maszatol, a content-aware fill pedig nem mindig tudja értelmezni mit is akarunk, bármennyire is menő.

6. A megtisztított felületeket érdemes kijelölni és nyomni rájuk egy content-aware-t ha már nincs a közelében semmi olyan minta ami belezavarhatna. Ez arra jó, hogy a nagyobb maszatolás nyomait nagyjából összefüggő felületté alakítjuk vele.

7. Duplázzuk meg az elkészült réteget is, aztán az így kapott új layerre a filters - other - high pass filtert alkalmazzuk, 2.8-5 közötti radiussal. Ezt szemre érdemes belőni: addig tologassuk a csúszkát, amíg a kontúrok jól láthatóak lesznek. Valahogy így:



8. Ezt a szürke layert a blending mode-ok közül alakítsuk ízlés szerint soft/hard/vivid/linear light-á, így csak a kontúrok maradnak belőle. Látványosan élesíthetjük ezzel a módszerrel a képeket, én sokat használtam fotókra is a sharpen filterek helyett.

9. Utolsó simításként azokat a felületeket ahol nincs semmi részlet (a fenti kép esetében a háttér jobb és bal oldalon) kijelölhetjük és surface blurrel elmosthatjuk, így eltűnik a high pass-ből keletkezett zaj is.

10. Kilenc lépés bőven elég volt. Nincs is tízes. Mentsük el és tálalhatjuk is.

A madarak százalékot kapnak az objektívgyártóktól

Más logikus magyarázat nincs rá, hogy minden madár - fajtától függetlenül - pont olyan távolságból ijed meg a jelenlétedtől, ahonnan 200mm-as obival még nem lehet róla jó képet készíteni. Rákényszerítenek, hogy csak a kedvükért vegyél 400as, meg 500as és hosszabb teléket. Szemetek.



Előre tudtam hogy ez lesz, nem ért meglepetésként (meg nem is ezért mentünk le). Akkor is bosszantó a gyakorlatban szembesülni vele. Talán még egy 300-as is arra jó csak, hogy bosszankodj, mert még mindig kéne vagy 100-150mm.

Mindenesetre a Tisza-tó és a Madárrezervátum a nádasaival megteremtik a lehetőséget a tartalmas természetfotós-pornóhoz. Egy délutánra mentünk le csónakázni, így is néhány óra alatt legalább tízféle madarat láttunk mindenféle élethelyzetben (táplálkozni, faágakon pihenni, felszállni, leszállni, stb.).

El tudom képzelni hogy ha valaki napokig lennvan a megfelelő felszereléssel és rutinnal, milyen képekkel jön haza innen.











flickren van még pár

Goldenblog Top50 fotóblogok - kedvenceim

Átfutottam a listát, ezek tetszenek. Nincs abc vagy bármilyen sorrend, ahogy esik:

VardayBela - bár sok a ... a képek ... címe alatt ... de ... a képek jók. ...

VargaCsabi - de remélem az effektekről és kacifántos vízjelekről már leszokóban van;

BaloghZoltan - komoly. Csak az oldal elrendezése nem tetszik;

Photoszekely - letisztult, szép. Picit egyhangú;

RaySchönberger - összeszedett, tartalmas;

Mookid -  kötelező mindenkinek. Nem tudok rosszat. Tényleg;

Eyevision - ez is kötelező;

Fenyerzekeny - már úgy is mindenki ismeri. Ha egyszer megtanulok fotózni, olyan képeket szeretnék csinálni, mint Glódi Balázs;

Grafur - nem rossz, de KERET!?

Joruba - a bélyegkép+szöveg párosítás ront az összképen, jó lenne nagyobb képekkel;

Elpattanthúrok - mindent kihoz a mobilból, amit ki lehet;

Lostinpixels - őt is csak ajánlani tudom;

Egy következő postba igyekszem összeszedni a Top50-ből kimaradt vagy nem nevezett hazai kedvenceimet is, meg összeírok pár hasznos tippet, amit érdemes elkerülni, ha fotóblogot indítanánk.

(bocsi. ez így elég csúnyácska post lett.)

Angliában megelégelték a terroristák, hogy fotósnak nézik őket

Közös demonstrációt hirdettek az Angliában működő terrorszervezetek az egyre komolyabb hatósági szigor ellen. A szigetországban évek óta próbálják korlátozni a fotózást közterületeken, középületek közelében a terror elleni harcra hivatkozva. Miközben egyre több fotóst érnek tetten, sokszor valódi terroristákat is egyszerű fotósnak néznek.

Al-Kaidához köthető szervezetek fejezték ki közös felháborodásukat a napokban. Tagjaik nem örülnek neki, hogy a rendőrök egyszerű fényképésznek nézik őket, és joggal töröltetik a legártatlanabb fotóikat is miközben ők a munkájukat végzik.

A terroristák szerint az ellenük eljáró rendőrök egy esetben sem tudták bizonyítani, hogy mindössze a családi albumba vagy portfolióba fotóznának, ennek ellenére ragaszkodtak a képek törlése mellett.

"Úgy kezeltek mint valami fotóst, amit határozottan visszautasítok. A fotósok a társadalom mételyei, megvetem az ilyen hitetleneket. Felháborítónak tartom hogy hozzájuk hasonlítanak, holott csak fényképezőgép van a kezemben." - nyilatkozta az ügyben érintett - nevét nem vállaló - terrorista.

Lehet így egymás mellett élni?

A hatóságok elnézést kérnek minden nem-fotóstól az inzultációért. Azt tanácsolják az érintetteknek, igazoltatás esetén próbálják meg elmagyarázni az intézkedő járőrnek pontos szándékaikat.

"Komoly veszélyt jelentenek a társadalomra a fotósok. Ezekben a vészteljes időkben nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár csak egyet is elengedjünk magunk mellett."

"Nehéz különbséget tenni igazi fotós és kamerát hordó ártatlanok közt. A rendőrség minden erejével azon lesz, hogy a jövőben hatékonyan tudják elkülöníteni a veszélyes elemeket a terroristáktól." - nyilatkozta a sajtótájékoztatón a london-belvárosi rendőrkapitány.

Az Al-Kaida az intézkedések hatására változtatott toborzási stratégiáján: olyan tagokat keresnek akik tehetségesek más vizuális művészetekben.

"Ha festőket alkalmazunk, elkerülhetjük hogy tagjainkat fotósnak nézzék. Egy festőállvánnyal könnyen elvegyülhetünk a tömegben, gond nélkül feltárhatjuk a terepet sőt többletbevételhez is jutunk a turistáktól, akik állandóan képet akarnak magukról."

NewsArse.com

- Az írás annak kapcsán született az angol hírcsárdán, hogy nemrég megszüntették a Section44-néven hivatkozott törvény, amely lehetővé tette, hogy rendőrök előzetes gyanú nélkül bárkitől elkobozzák a fényképezőgépét, törölhessék felvételeit.

Ideje volt

Soha nem látott képek Hirosimáról és Nagaszakiról

Augusztus 6-án lesz a Csendes-óceáni harcoknak véget vető atomtámadások hatvanötödik évfordulója. Idén a LIFE magazin talált néhány eddig még nem publikált fotót, melyeket Bernard Hoffmann, a LIFE munkatársa készített a bombázások után.

Hogy miért kerülnek elő évről évre eddig nem látott képek, talán ez a bejegyzés magyarázza legjobban az iconicphotos oldalán. A helyszíni tudósítók felvételeit a hatóságok elkobozták, vagy megsemmisítették. Az így elkallódott filmek nagy része sosem került publikálásra, talán ma is raktárakban porosodik valahol.

A bombázások után a legnagyobb hírügynökségek sem kaptak azonnal képeket, az Egyesült Államok és Japán részéről is erősen cenzúráztak minden anyagot. Hónapokkal a robbantás után jelentek meg az első fotók Amerikában, Japánban pedig 1952-ben közölték először nyomtatásban a képeket.

A cenzúra mellett a másik probléma maga a sugárzás volt. A robbanás pillanatát megörökítő japán Yoshito Matsushige hetekig nem tudta előhívni a fotóit a radioaktív szennyeződések miatt. Legtöbb képe végleg megsemmisült.

A most előkerült fotók látványban nem különböznek erősen az eddig is elérhető képanyagtól - valljuk be, nem maradt túl sok fotótéma a bombák után - de közelebb hozzák a pusztítást néhány személyes tárggyal, épületrészlettel. Érdemes melléjük a Google Life-archívumát is böngészni.



Külön érdekesség az a cikk-részlet, melyben a fotós az első élményeiről számol be a helyszínről. A lebombázott Berlint és Hamburgot is megjárt tudósítót sokkolták a látottak. Az egész városban alig tíz épület maradt állva, rajtuk kívül ameddig a szem ellát két láb magasan mindent törmelék és kiégett fák törzsei borítottak.

A levélben még harmincezer körüli halálos áldozatról és ugyanennyi eltűntről beszél Hoffmann, miközben tízezreket próbáltak elkezdeni kezelni, akik addig még nem látott égési sérüléseket szenvedtek. A bombázások 220.000 halálos áldozatának közel fele az ilyen sérülésekbe halt bele a csapás után.


A LIFE kapcsolódó galériáiban is találhatunk még néhány sorozatot, az egyik például a bombázások előtti Nagasakit is bemutatja.

Szorosan kötődik a témához, érdemes megnézni a japán művész, Isao Hashimoto zenés infografikáját, melyben az eddig valaha lefolytatott nukleáris kísérleteket összegzi . Lassan indul be, de aztán minden atom-nagyhatalom belehúz a hidegháború éveiben és az azt követő időszakban.

Érdemes figyelni a mintázatokat, ahogy az amerikai kísérletek élénkülésére válaszul mindig beindulnak az Oroszok is (vica versa), és ahogy minden új belépőre hirtelen a nagyok is elkezdenek gőzerővel válaszolni. Közben pedig nem elfelejteni: Minden villanás egy-egy atombomba, minden zenei hang egy robbantás.





Apropó, az idei megemlékezésre először küld hivatalos delegációt az USA (bocsánatot azért még mindig nem kérnek).


Prágai képek, új objektív

Prágában voltam egy hosszú hétvégére, a képeket odakinn már az új obival csináltam. Négy napig szitált az eső amíg kinnvoltunk és intenzíven söröztünk is, így gyakrabban maradt a szálláson és vagy táskában a cucc, ezért nem született túl sok kép.

Vásárláskor féltem kicsit a 24-70mm(ff) átfogástól DX vázon. Sokan nem szeretik és próbáltak lebeszélni is róla. Nekem nincs vele bajom, sőt. Csak nyerek vele, hiszen nincs más saját obim a 12-24en kívül, egy FF vázra váltás után pedig a tokinát is eladhatom, mert a 24-70en kívül más nem is fog kelleni.

(A 24mm azért valóban szűk lenne, ezért tartom meg alá egyelőre a 12-24-et.)

Az átfogáson kívül semmi megszokni való nincs az obival kapcsolatban. A gyorsaság és pontosság amivel fókuszt talál hamar szerethetővé teszi. Már érzem, hogy tartalmas és hosszú kapcsolat lesz a miénk. Viszont nincs több 'elcsúszott a fókusz' kifogás. Ennek nem örülök, gyakran éltem vele.

Attól az egytől azért félek, hogy 2.8on fog megpenészedni a rekesz hosszú évek múlva, mert még legtágabb álláson is éles képet ad.

a többi kép flickr-en














NASA űrhajósok küzdelme az aperture priorityvel

A ISS legénysége a legutóbbi Discovery küldetés során beújított egy Nikon D3S-t, néhány D2X-et (utóbbit nem értem miért, már a szerkesztőségben is csak porosodnak a szekrényben) és hozzá ~36 Nikon lencsét, 7 SB-800 vakut meg egyéb kiegészítőket, hogy kedvükre fotózhassanak a világűrben.

A napokban jelentette meg a Nikon az első űrhajósok által készített fotókat. Elvileg azt szeretné velük reklámozni a cég, mennyire jól működnek ezek a gépek - még a világűr low-light szituációiban is.

Nem fotóztam még odafenn, de szerintem ezek a képek egyelőre egy kompakttal is nyugodtan készülhettek volna. Mindenesetre szépek. Meg világűr, amit mindannyian szeretünk.








A bökkenő viszont, hogy elfelejtethették kiképezni az űrhajósokat a gépek használatára, illetve ők is lusták voltak alapszintű fotográfiai ismeretekre szert tenni. Legalábbis erről árulkodik az alábbi kép, ahol aperture priority módban, iso200-al, 1/30 záridőn fotózta valamelyik asztronauta a feltehetően ennél azért gyorsabban mozgó témát.

Ha nagyban megnézitek (klikk), nem sok kellett volna egy hibátlan és gyönyörű képhez. Épp annyi, hogy az illető aki a felszerelést a kezében fogja, tudja hogy mit-miért csinál.



Úgyhogy kedves NASA űrhajósok odafenn: kezdjetek el National Geographic fotóskönyvekkel ismerkedni, előfizetni valami fotós magazinra és megnézni egy-két youtube howto videót. Biztos úgysincs jobb dolgotok.

 Szebb képeket akarunk.

Szia afgán lány, helló hetvenmilliárd pixeles panoráma

Furcsa a kapcsolat az elmúlt napok két említésre méltó fotós híre között.

Az egyik hír, hogy a Kodaknál legurult a gyártósorról az utolsó adag Kodachrome film, amivel lezárult egy 74 éves korszak a fotográfia történetében. Steve McCurry-nek ajánlotta a cég a slideokat, a National Geographicnak készül(t) rá anyag.

A témáról annyit tudni, hogy New Yorkban és Indiában készül a sorozat, azokon a helyszíneken, ahol McCurry a Kodachrome érában dolgozott. (Tudjátok, McCurry: Afgán lány, stb)

Külön vicces a történetben, hogy az utolsó tekercsnél McCurry is digitális gépet használt az expó beállításhoz, aztán lőtte a képet a slide film-re is. Ezen csak az ütközzön meg, aki nem így cselekedne hasonló helyzetben.




A másik hír: a János hegyen készült a világ legnagyobb panorámafotója és a világ legnagyobb fotója, a hetvenmilliárd pixelből álló körpanoráma. A spottr jókat ír róla - werk képekkel, howtoval. Érdemes elolvasni meg megnézegetni a panorámát is a hivatalos oldalán. Én például szerintem látom a házunk tetejét is. Érdekes.

Ha a két hírt nem egyszerre olvasom, valószínűleg eszembe sem jutott volna elgondolkodni ezen, így viszont menthetetlenül is: Tényleg korszakok zárulnak le és nyílnak teljesen újak, még ha ez nem is egy nobel díjat érdemlő felismerés, meg nem is újdonság.

Amíg az afgán lány portréja 25 év alatt év alatt nem egy generáció emlékezetébe örökre belevésődött, körbejárta a világot, halhatatlan ikonná vált pusztán a kép erejével, addig a csúcstechnikával készülő és mérnöki precizitást igénylő milliárdpixeles panorámafotó hírét néhány héten belül a szakmán és a rajongóin kívül valószínűleg mindenki elfelejti.

Rosszabb esetben valahol, valaki más pár kilóméterrel arrébb le is pipálja.

Belegondolni ebbe és folytatva a gondolatmenetet azt hiszem magától felvetődik minden kérdés, ami csak az elmúlt évtizedben felvetődött a fotográfiában, újrajátszható velük minden vita ami a fotós közösségeket foglalkoztatja.

 Hogy mik ezek a kérdések és mik rájuk a válaszok, mindenki döntse el magában. Nem vagyok a parttalan viták híve.