Szolgálni vagy kiszolgálni - melyiket csinálja ma a háborús fotós?

Memorial Day alkalmából a magunkfajták tarthatnak csendes megemlékezést a háborúkban dolgozó fotóriporterekről, akik a második világháború óta ugyanúgy részeivé váltak a konfliktusoknak, mint a harcokat vívó katonák.

Egy-egy fotóst kiemelni közülük nem érdemes, mindannyiukat felsorolni pedig lehetetlen lenne. Voltak akik meghaltak, súlyosan megsérültek, vannak köztük veteránok és valódi legendák is. Egy nagyon egyszerű mondattal be lehet mutatni a háborús fotósokat, akik szembe futnak a konfliktusokkal, mikor mindenki más menekül előlük: biztosan van valami kattanásuk.

Változtatni dolgokon, tájékoztatni, megmutatni, mi történik valahol a világ másik végén, megőrizni a történelemnek olyan pillanatokat, amiket évtizedek múltán felelevenítve átgondolhatók az akkori hibák. - Ezeket a kattanásokat szokták emlegetni ilyenkor.

Ilyen elhivatottság nélkül biztos nem viszi vásárra a bőrét egyik fotós sem, az emberi oldal tehát kipipálva. A képek utóélete viszont ennél sokkal összetettebb.

A háborús fotók a tájékoztatás mellett a kezdetek óta a háborús propaganda eszközei is, a szabad tájékoztatás és a korlátok közé szorított sajtós munka közti arány ma jócskán az utóbbi felé tolódik.

Ha végignézünk egy fotósorozatot bármelyik aktuális konfliktusról, mindig jusson eszünkbe, hogy a képek jó eséllyel nem lehetnének a monitoron, ha a fotós nem az őt vendégül látó hadsereg szabályait betartva, ellenőrzött körülmények között készíti és adja ki a képeket. Amik utána ennek megfelelően tükrözik a valóság egy szeletét.

Sőt, olyan egészen furcsa esetek is előfordulnak, mint amikor kiderül, hogy a fenti, romantikus kattanásokat magáénak valló VII. ügynökség szállítja a stock fotókat a világ két legnagyobb fegyvergyártó cégének is.

"Ha a képeid nem elég jók, nem vagy elég közel" - de Capa nem ezt mondta

Robert Capa - Fotó: Cornell Capa - Magnum

A Magnum fiatal fotósairól akartam egy posztot írni, és cikkek olvasgatása közben botlottam bele a sokszor ismételt Capa-idézetbe: "If your photos aren't good enough, you're not close enough" - olvasható legalább egyszer, minden fotózással foglalkozó oldalon. Sőt, továbbmegyek: tanfolyamok, könyvek épülnek erre a híres mondatra, azt oktatva, hogy tökösen oda kell menni, és megfotózni, amit meg kell fotózni.

Viszont Capa nem ezt mondta. Legalábbis létezik egy kibővített verziója az idézetnek, ami szintén Capától származik. A Magnum oldalán a hosszú idézetet használják az ügynökség bemutatkozó szövegében, míg a közismert idézet csak Capa profil oldalán olvasható.

Lehet, hogy ez csak nekem nem tűnt fel eddig, de így hangzik az eredeti:

"If your pictures aren't good enough you may be too close rather than not close enough,”

Vagyis, ha a képeid nem elég jók, akkor lehet, hogy túl közel vagy, nem pedig elég közel. Így azért összetettebb a mondanivaló, mint amit a butított verzió tanít - és nem csak azért, mert több van benne egy tagmondattal.

De mire gondolt Capa, amikor azt mondta, hogy túl közel? - Ebben a formájában az idézet sokkal jobban megállja a helyét a mai viszonyok között, amikor a képes történetek egyre személyesebbek, a hírfotók sokkal erősebben építenek érzelmekre és látványra, amikor munka során gyakran alakítjuk is (így vagy úgy) a körülöttünk zajló eseményeket. Ennek a változásnak volt az egyik úttörője a Magnum, ehhez az új úthoz fogalmazta meg intelmét alapítóként Capa.

A közelmenés (így szép szóval) addig jó, amíg nem ragadjuk ki a témát a kontextusából, nem megyünk annyira közel, hogy ne vegyük észre a nagy képet egy-egy sztori mögött, vagy akár azt, hogy amit csinálunk már inkább kiszolgál valamint, mint bemutat. Nem szabad annyira közel menni, hogy érzelmek vagy személyes kapcsolatok (vagy csak maga a téma) túlságosan befolyásolják a munkát, torzítsák a képeket.

A jó anyag akkor lesz jó, ha a képeken az látszik, hogy a fotós ott volt fejben is, nem csak a helyszínen - ilyesmire gondolt Capa.

*amúgy, megpróbálok majd jobban utánajárni, melyik idézetet mikor és miért mondta Capa, honnan ered a rövid, meg ilyenek. hamarosan

Elárverezték a leghíresebb Capa-fotót

Kedden került a Christie's aukciós ház árverésére az egyik leghíresebb Capa-fotó, és gazdát is cserélt nagyjából egymillió forintért (4500 dollár). Ez volt az első alkalom, amikor kortárs fotóriporter képe került kalapács alá a New York-i aukciós házban.

A fotó a partraszálláskor készült sorozat legismertebb kockája (volt róla két éve egy ígykészült bejegyzés, itt a blogon), a Robert Capa hagyatékát kezelő ICP felajánlásából került árverésre, a befolyó összegből a Líbiában tavaly elhunyt fotóriporter, Anton Hammerl családját támogatják majd. Az adománygyűjtést az Antonnal együtt  dolgozó riporterek indították, akik eddig saját képeik eladásával próbáltak pénzt gyűjteni a családnak.

(Ugyanígy gyűjtöttek pénzt tavaly a szintén Líbiában elhunyt Tim Hetheringtonnak és Chris Hondrosnak is.)

És miért pont ez a fotó? A Capa-archívum kurátora szerint Robert-és Cornell Capa mindig is nagylelkűek voltak fotóikkal, gyakran ajándékozták el őket ismerősöknek, barátoknak. Capa 1944-es fotója legalább annyira szól saját (a riporter) bátorságáról, mint a történelemformáló eseményről, amit megörökít. Emlékeztet rá mindenkit, hogy a képeken keresztül megismert történelem árát gyakran a fotókat készítő riporterek fizetik meg.

További érdekességek a Lightboxon és a Friends of Anton kezdeményezés oldalán.

Hamarosan lesznek bejegyzések!44

iPhone-nal videózol, buzi-e vagy?

Gúnyos nevetés mellett nagyjából ez volt minden kolléga reakciója, akivel összefutottam március 15-én, és akinek elújságoltam, mivel próbálkozok épp.

Szeretnék pár dolgot megcáfolni és megerősíteni.
1. Nem vagyok!

2. Ennek ellenére sosem éreztem ennyire erős és fontos eszköznek az iPhone(4)(s)-t.

A cél az volt, hogy minden ünnepi rendezvényről készüljön azonnal, egy néhány másodperces hangulatjelentés, ami használható a percről percre tudósításhoz illusztrációnak. Egy kép videó a tömegről, rendkívüli eseményekről, satöbbi.

Gondoltam majd fotózás közben előkapom egyszer-egyszer a telefont, felveszem azt a négy jelenetet, amiből összejön a harminc másodperces hangulatjelentés, aztán fotózok tovább.

Ez az, ami a gyakorlatban nem működik.

Videós előképzettségemről annyit érdemes tudni, hogy még egy családi videót sem raktam össze soha. Egy nappal korábban kipróbáltam egyszer a szerkesztőségben, hogy hogyan fogok felvenni, meg egyáltalán, mit lehet rögzíteni, ééés nagyjából ennyi.

Nehezítő körülmény volt, hogy az összes ünnepi rendezvényről kellett videó, így amikor három helyszínen egy időben történtek dolgok, nagyjából 5-10 perc jutott egy eseményre, aztán rohantam a következőre.
Megkockáztatom, hogy egy egyszerűbb helyzetben jobban működik egymás mellett a kettő. Legközelebb.

Az odáig oké, hogy az ember eldönti fejben, hogy mit akar megmutatni. Ez a napi rutinból adja magát.
A kézremegés az első probléma. Nem vagyok remegős kezű, a kamera viszont baromi érzékeny, még oszlopnak támasztva is elég látványosan remeg, sajnos. Akciójeleneteknél lehet, hogy annyira nem lesz feltűnő, de állóképnél meg svenkelve az. Nagyon az.

Viszont még így is ezekre a legalkalmasabb.A remegés nagyon leszűkíti a mozgásteret, ez komoly technikai korlát, amit le kell nyelni.

A videó összerakása, feliratozása és feltöltése pofonegyszerű. Az iMovie egy hihetetlenül erős alkalmazás. Nagyjából 3-5 percig tartott egy-egy videó összerakása, !séta közben egyik helyszínről a másikra. Ennyi idő alatt a memóriakártyáról nem töltök a laptopon át képeket a szerkrendszerbe.

Bármennyire is egyszerűnek tűnik felvenni pár rövid snittet, ez elég komolyan a fotós munka rovására megy. Ott kell lennie a telefonnak is a kézben; nem mindegy, hogy milyen hangok szólnak a háttérben a jelenet alatt; hirtelen nehéz váltani egyik eszközről a másikra, mert teljesen máshogy kell a témához közelíteni az egyik és a másik géppel (és nem csak technikai értelemben, meg a látószög miatt).

Itt is lehet rontani, a hibát pedig ugyanolyan nehéz korrigálni, mint egy elszalasztott képnél. Meglök valaki, belekiabálnak, belemászik valaki a képbe és lehet is újrakezdeni a felvételt. Megint várni egy jó jelenetre, tovább keresni. Satöbbi.

Nem lehet csak úgy zsebre vágni egyik eszközt sem, mert a munka minden eleme folyamatos odafigyelést igényel. Még feltöltés közben is figyelni kell a csíkot, hogy nem szakad-e meg a kapcsolat, rendben felért-e az anyag, ilyenek. (ugyanez a fotók esetében is. Ha fotózni kell, akkor csak a téma van, és nincs más a világon körülötted.)

Most akkor fotó vagy videó? Kezdjek el feltölteni? Szerkesszem? Vágjak? Várjak, mert történhet valami? Küldjem a képet? - ezt az öt kérdést tettem fel magamnak egyszerre, minden pillanatban, és nem mondom, hogy mindig jól döntöttem. Hihetetlenül komplex feladat, de igazi kihívás, és ez tetszik.

Első tapasztalatnak felbecsülhetetlen volt a tegnapi. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire erős eszköznek tartom ma az iPhone-t.

-
Zászlótűzés a volt MTV székháznál: Egy jelenet, ami jó, persze megvan képben is, de így, hogy végig látod a botladozást, hallod mögötte az erőteljes hangokat, szerintem hatásosabb, mint egy fotó. (jó, itt utólag jól elbasztam a feliratok helyét, ez korrigálható. :P)



A Jobbik a Deák téren:


Lengyel ünneplők a várban:



Tisztában vagyok vele, hogy nem ezekkel és ilyen anyagokkal lehet/fogok a jövőben minőségiújságírás díjakat nyerni. Ezek a technikák a minél gyorsabb multimédijás beszámoló elkészítésére szolgálnak, ezen az eszközök fejlődése sem fog nagyban változtatni még egy jódarabig. Amikor viszont kattintásokban kifejezhető olvasói igény van rá, hogy azonnal képet és videót tudjunk mutatni valamiről, akkor ez > bármi más, ami jelenleg elérhető az internetekre dolgozó szalagmunkás számára.

Minden, ami Steve Jobs - egy ikonikus képben

Nekem ez a Steve Jobs kép. Diana Walker fotója, 1982-ből. Ennyi képaláírás tartozik még hozzá:

STEVE JOBS AT HOME  — “This was a very typical time. I was single. All you needed was a cup of tea, a light, and your stereo, you know, and that’s what I had.” —Steve Jobs

A Time oldalán mesél a fotós Steve Jobsról, a képekből pedig kiderül, hogy közeli barátok voltak: Steve karrierjének minden nagyobb pillanatánál ott volt Diana is egy fényképezőgéppel (aki egyébként húsz éven keresztül a TIME Fehér házi fotósa volt). Nagyszerű minden kép a sorozatban.

Mi újat hoz a 4Gs iphone kamera fronton?

A nyolc megapixeles kamerát mindenhol megírták már, nem is az a lényeg. A Wired-nél viszont azt is tudják, hogy

- Okosabban háttérvilágított érzékelőt kap, ami nagyobb érzékenységet biztosít alacsony fénynél;

- F2.4 szemben az iphone4 F2.8-as rekeszével;

- Új lencséket kap, amik 30 százalékkal élesebb képet ígérnek;

- Marad a 3.84mm-es objektív, tehát a látószög megegyezik majd az előddel (átszámolva fullframe-re nagyjából 35mm-nek megfelelő látószög);

- Fejlettebb arcfelismerő;

- Gyorsabb képfeldolgozó szoftver és beépített képszerkesztő app; - meg amúgy is, a gyorsabb processzorral eleve nem lehet semmi lassulás.

- Egyszerű megosztás cloudba vagy webkettőbe';

- 1080p mozgókép, képstabival;

Megéri váltani?

Én biztosan fogok, mivel a 3gs-em már az utolsókat rúgja. Szar a home gomb, elrepedt a műanyag az aksitöltőnél, döcög, satöbbi. Nekem megéri, de ha négyesem lenne, nem sietném el a rendelést (ha csak azt nézzük, hogy fotózáshoz mennyivel nyújt többet az elődjénél).

Megéri point&shoot kompakt gép helyett ezt választani. Egy 30-40 ezres fullautomata szappantartó hasonló tudással rendelkezik, akkor meg már inkább egy darab eszköz, ráadásul a képek memóriakártyáról másolgatásával sem kell többet bíbelődni. 

Megéri munkához is használni. Egyre többször adunk híreseményekről mobilos képeket az első néhány percben. Azok a képek pont jók, amíg jut idő leülni a laptophoz valami nyugodtabb pillanatban, hogy elküldjük a rendes képeket. 

Engem ezek a tesztképek meggyőztek, hogy egy remekül használható p&s kamerát kapunk a kiváló telefonunk mellé az iphone 4gs-el. 

Ron Garan a fotós bloggernauta

Az elmúlt hetekben egy rakás látványos képet és videót lehetett látni a Nemzetközi Űrállomás fedélzetéről, amiket Ron Garan űrhajós készített az ISS kupolájából.

Azt hiszem Ron az első, aki ilyen alaposan és szépen végigfotózott mindent odafent. Nikon gépekkel dolgozott, nem úgy mint a régi űrhajósok a Hasselbladokkal, erről régebben írtam már.

Visszaérkezés előtt még írt egy bejegyzést az élményeiről erre a blogra, érdemes elolvasni.

...majd ha objektívek potyognak az égből

Nem lehet kellemes élmény, ha az embert eltalálja egy zuhanó objektív. Egy kaliforniai családi ház tetején például egy Canon lencse ütött lyukat tegnap.

Ilyen világot élünk. Canon objektívek csak úgy potyognak az égből. A ház tulajdonosai szerint a becsapódás idején nem láttak repülőgépet az égen, mindenesetre a helyi rendőrség a gyári szám alapján próbálja beazonosítani a tulajdonost.

Elkezdődött az őszi ülésszak, újra lehet tarkókat fotózni

Fotó: Túry Gergely / HVG-Nagyítás

Úgy tűnik, nem változik az új parlamenti gyakorlat, miszerint a fotósok már csak az országgyűlés felső, emeleti páholyából dolgozhatnak, ha úgy van (tegyük hozzá: szó sem volt változtatásról, csak a mai nappal ismét látványosan demonstrálták a helyzet szomorú komolytalanságát a megjelent képek).

Miért rossz? - Több dolog:

Teljesen kiöli az életet a parlamenti tudósításokból. Felülről tarkókat lehet fotózni, őszülő fejeket, hátakat. Izgalmas. Bár a japánoknál állítólag van ilyen tarkófétis pornó.

A felülről fotózott ember nem szép látvány. A felülről fotózott ember negatív hangulati többletet (jajj.) kap. Erre már akkor rájöttek, amikor a film-és fotós szakma hajnalán először játszottak kamerákkal az operatőrök.

Csak nézzétek végig az indexes percről percre tudósítást, vagy az origost, vagy a miénket.

Tudat alatt nem társítunk semmi jót egy olyan emberhez, akire fentről nézünk le, akinek a feje búbját látjuk, akinek nem nézhetünk a szemébe a megszokott nézőpontunkból. Ez csak tovább növeli a távolságot választó és képviselő között.

Az új helyzettel a politikusok ráadásul duplán állnak sorba a pofonért, hiszen ha már jó kép nem készül róluk (az előbb említett értelemben), legalább a papírjaikba is belepillanthat bárki. Kikerülnek a másnapra szánt bejelentéseik, a kihúzott törvénytervezeteik, az átsatírozott szövegeik. (Mondjuk nem lepődnék meg, ha holnaptól mindenki csak letisztázott szöveget vinne magával az emelvényre. Gyanítom, hogy nem lesz örömünk sokáig csemegézni a hasonló lapok tartalmán)

Mit veszítünk ezzel?

Kényszerhelyzet ez, ami nem jó sem a sajtónak, sem a politikusoknak, sem az olvasónak, sem a történelemnek. Valamit mindenki veszít rajta, én a legjobban azt sajnálom, hogy nem ismerheti meg az olvasó a politikus emberi oldalát.

 Az ilyen galériákat bukjuk, ami hatalmas veszteség, úgy szakmailag, mint emberileg. Ha húsz év múlva majd visszanézzük a most készült képeket, nem fogunk ilyeneket találni, és ki tudja, talán jövőhéten maradunk le egy olyan pillanatról, mint amilyen ez volt '88-ban.

Ha ez így marad, nem láthatjuk többé rendesen nevetni, bosszankodni, gondolataikba merülni, szemöldököt, homlokot ráncolni a kedves (vagy a legjobban utált) képviselőinket. Megszűnnek embernek lenni. Csak őszülő, érdektelen fejbúbok lesznek, akik kurvára senkit nem érdekelnek.