Soha nem látott képek Hirosimáról és Nagaszakiról

Augusztus 6-án lesz a Csendes-óceáni harcoknak véget vető atomtámadások hatvanötödik évfordulója. Idén a LIFE magazin talált néhány eddig még nem publikált fotót, melyeket Bernard Hoffmann, a LIFE munkatársa készített a bombázások után.

Hogy miért kerülnek elő évről évre eddig nem látott képek, talán ez a bejegyzés magyarázza legjobban az iconicphotos oldalán. A helyszíni tudósítók felvételeit a hatóságok elkobozták, vagy megsemmisítették. Az így elkallódott filmek nagy része sosem került publikálásra, talán ma is raktárakban porosodik valahol.

A bombázások után a legnagyobb hírügynökségek sem kaptak azonnal képeket, az Egyesült Államok és Japán részéről is erősen cenzúráztak minden anyagot. Hónapokkal a robbantás után jelentek meg az első fotók Amerikában, Japánban pedig 1952-ben közölték először nyomtatásban a képeket.

A cenzúra mellett a másik probléma maga a sugárzás volt. A robbanás pillanatát megörökítő japán Yoshito Matsushige hetekig nem tudta előhívni a fotóit a radioaktív szennyeződések miatt. Legtöbb képe végleg megsemmisült.

A most előkerült fotók látványban nem különböznek erősen az eddig is elérhető képanyagtól - valljuk be, nem maradt túl sok fotótéma a bombák után - de közelebb hozzák a pusztítást néhány személyes tárggyal, épületrészlettel. Érdemes melléjük a Google Life-archívumát is böngészni.

Külön érdekesség az a cikk-részlet, melyben a fotós az első élményeiről számol be a helyszínről. A lebombázott Berlint és Hamburgot is megjárt tudósítót sokkolták a látottak. Az egész városban alig tíz épület maradt állva, rajtuk kívül ameddig a szem ellát két láb magasan mindent törmelék és kiégett fák törzsei borítottak.

A levélben még harmincezer körüli halálos áldozatról és ugyanennyi eltűntről beszél Hoffmann, miközben tízezreket próbáltak elkezdeni kezelni, akik addig még nem látott égési sérüléseket szenvedtek. A bombázások 220.000 halálos áldozatának közel fele az ilyen sérülésekbe halt bele a csapás után.

A LIFE kapcsolódó galériáiban is találhatunk még néhány sorozatot, az egyik például a bombázások előtti Nagasakit is bemutatja.

Szorosan kötődik a témához, érdemes megnézni a japán művész, Isao Hashimoto zenés infografikáját, melyben az eddig valaha lefolytatott nukleáris kísérleteket összegzi . Lassan indul be, de aztán minden atom-nagyhatalom belehúz a hidegháború éveiben és az azt követő időszakban.

Érdemes figyelni a mintázatokat, ahogy az amerikai kísérletek élénkülésére válaszul mindig beindulnak az Oroszok is (vica versa), és ahogy minden új belépőre hirtelen a nagyok is elkezdenek gőzerővel válaszolni. Közben pedig nem elfelejteni: Minden villanás egy-egy atombomba, minden zenei hang egy robbantás.

Apropó, az idei megemlékezésre először küld hivatalos delegációt az USA (bocsánatot azért még mindig nem kérnek).

Prágai képek, új objektív

Prágában voltam egy hosszú hétvégére, a képeket odakinn már az új obival csináltam. Négy napig szitált az eső amíg kinnvoltunk és intenzíven söröztünk is, így gyakrabban maradt a szálláson és vagy táskában a cucc, ezért nem született túl sok kép.

Vásárláskor féltem kicsit a 24-70mm(ff) átfogástól DX vázon. Sokan nem szeretik és próbáltak lebeszélni is róla. Nekem nincs vele bajom, sőt. Csak nyerek vele, hiszen nincs más saját obim a 12-24en kívül, egy FF vázra váltás után pedig a tokinát is eladhatom, mert a 24-70en kívül más nem is fog kelleni.

(A 24mm azért valóban szűk lenne, ezért tartom meg alá egyelőre a 12-24-et.)

Az átfogáson kívül semmi megszokni való nincs az obival kapcsolatban. A gyorsaság és pontosság amivel fókuszt talál hamar szerethetővé teszi. Már érzem, hogy tartalmas és hosszú kapcsolat lesz a miénk. Viszont nincs több 'elcsúszott a fókusz' kifogás. Ennek nem örülök, gyakran éltem vele.

Attól az egytől azért félek, hogy 2.8on fog megpenészedni a rekesz hosszú évek múlva, mert még legtágabb álláson is éles képet ad.

a többi kép flickr-en

NASA űrhajósok küzdelme az aperture priorityvel

A ISS legénysége a legutóbbi Discovery küldetés során beújított egy Nikon D3S-t, néhány D2X-et (utóbbit nem értem miért, már a szerkesztőségben is csak porosodnak a szekrényben) és hozzá ~36 Nikon lencsét, 7 SB-800 vakut meg egyéb kiegészítőket, hogy kedvükre fotózhassanak a világűrben.

A napokban jelentette meg a Nikon az első űrhajósok által készített fotókat. Elvileg azt szeretné velük reklámozni a cég, mennyire jól működnek ezek a gépek - még a világűr low-light szituációiban is.

Nem fotóztam még odafenn, de szerintem ezek a képek egyelőre egy kompakttal is nyugodtan készülhettek volna. Mindenesetre szépek. Meg világűr, amit mindannyian szeretünk.








A bökkenő viszont, hogy elfelejtethették kiképezni az űrhajósokat a gépek használatára, illetve ők is lusták voltak alapszintű fotográfiai ismeretekre szert tenni. Legalábbis erről árulkodik az alábbi kép, ahol aperture priority módban, iso200-al, 1/30 záridőn fotózta valamelyik asztronauta a feltehetően ennél azért gyorsabban mozgó témát.

Ha nagyban megnézitek (klikk), nem sok kellett volna egy hibátlan és gyönyörű képhez. Épp annyi, hogy az illető aki a felszerelést a kezében fogja, tudja hogy mit-miért csinál.



Úgyhogy kedves NASA űrhajósok odafenn: kezdjetek el National Geographic fotóskönyvekkel ismerkedni, előfizetni valami fotós magazinra és megnézni egy-két youtube howto videót. Biztos úgysincs jobb dolgotok.

 Szebb képeket akarunk.

Szia afgán lány, helló hetvenmilliárd pixeles panoráma

Furcsa a kapcsolat az elmúlt napok két említésre méltó fotós híre között.

Az egyik hír, hogy a Kodaknál legurult a gyártósorról az utolsó adag Kodachrome film, amivel lezárult egy 74 éves korszak a fotográfia történetében. Steve McCurry-nek ajánlotta a cég a slideokat, a National Geographicnak készül(t) rá anyag.

A témáról annyit tudni, hogy New Yorkban és Indiában készül a sorozat, azokon a helyszíneken, ahol McCurry a Kodachrome érában dolgozott. (Tudjátok, McCurry: Afgán lány, stb)

Külön vicces a történetben, hogy az utolsó tekercsnél McCurry is digitális gépet használt az expó beállításhoz, aztán lőtte a képet a slide film-re is. Ezen csak az ütközzön meg, aki nem így cselekedne hasonló helyzetben.

A másik hír: a János hegyen készült a világ legnagyobb panorámafotója és a világ legnagyobb fotója, a hetvenmilliárd pixelből álló körpanoráma. A spottr jókat ír róla - werk képekkel, howtoval. Érdemes elolvasni meg megnézegetni a panorámát is a hivatalos oldalán. Én például szerintem látom a házunk tetejét is. Érdekes.

Ha a két hírt nem egyszerre olvasom, valószínűleg eszembe sem jutott volna elgondolkodni ezen, így viszont menthetetlenül is: Tényleg korszakok zárulnak le és nyílnak teljesen újak, még ha ez nem is egy nobel díjat érdemlő felismerés, meg nem is újdonság.

Amíg az afgán lány portréja 25 év alatt év alatt nem egy generáció emlékezetébe örökre belevésődött, körbejárta a világot, halhatatlan ikonná vált pusztán a kép erejével, addig a csúcstechnikával készülő és mérnöki precizitást igénylő milliárdpixeles panorámafotó hírét néhány héten belül a szakmán és a rajongóin kívül valószínűleg mindenki elfelejti.

Rosszabb esetben valahol, valaki más pár kilóméterrel arrébb le is pipálja.

Belegondolni ebbe és folytatva a gondolatmenetet azt hiszem magától felvetődik minden kérdés, ami csak az elmúlt évtizedben felvetődött a fotográfiában, újrajátszható velük minden vita ami a fotós közösségeket foglalkoztatja.

 Hogy mik ezek a kérdések és mik rájuk a válaszok, mindenki döntse el magában. Nem vagyok a parttalan viták híve.

Megint fürödtem a D300-al a Cinetripen

klikk a képre a galériához a hvg.hu-n.

Másodszor voltam Cinetripet fotózni, ezúttal a Széchenyi fürdőben. Télen elég komoly óvintézkedéseket tettem a fotózás előtt, aminek a nagyobb része feleslegesnek is bizonyult. A mostani alkalomra könnyítettem a felszerelésen.

Csak a szoksásos réseket (oldalt a csatlakozók, vakupapucs, gép alja stb) szigszalagoztam körbe, és ennyivel ki is fújt a biztonság. Semmi szemeteszsákban bújkálás. A gyakorlat igazolta hogy jól döntöttem: Sokkal egyszerűbb volt mozogni és dolgozni is így. Bár visszagondolva merész húzás volt.

Az  egyik kolléga odajött hozzám miután végignézte ahogy nyakig a medencében lábujjhegyen sétálgatok a fejemen tartott fényképezőgéppel, és ennyit mondott: TE EGY ÁLLAT VAGY BAZDMEG!

Itt a téli galéria és a mostani nagyítás - szeretném azt hinni hogy azért jobbak a mostani képek, mert ennyit számított, hogy nem a zsákban bújkálva kell fotózni, hanem szabadabban tudtam mozogni (azt le sem merem írni, hogy a fél év gyakorlat alatt fejlődtem is)

tényleg elég közel mentem a pocsoláshoz

Olvasói kérdés volt a képek kapcsán, hogy használtam-e állványt, és milyen géppel fotóztam, hol tároltam a geart. Erről pár bekezdésben:

Állvány teljesen felesleges ilyen helyre. Mindennél jobban akadályozza a mozgást és letenni sem tudod ha mégsem kell, meg magaddal cipelni sem, ha két kézzel fotózol. Állvány akkor kéne ha hosszú expós képeket akarnék csinálni, de annak itt kevés értelmét látom. A falakon folyamatosan változnak a fények meg a formák, ami egy több másodperces expónál teljesen összemosódik. A mozgásról nem is beszélve. (persze lehet ez is a cél. akkor állvány kell.)

Az összes felszerelésem még mindig egy NikonD300, és egy Tokina12-24mmF4, Nikon35mm1.8DX. A képek 1600-3200 ISO-val készültek. Mivel a Cinetrip fényekben elég erős, simán lehetett kézből, 1/10-1/160 záridőkkel fotózni a jól megvilágított területeken. Ezért van hogy a képek nagy része is ugyanazokon a helyeken készült, a többi tánctér lapos/sötét volt.

Az obik  elég kicsik voltak ahhoz, hogy elférjenek a Cinetripes vízálló pénztárcatartóban, abban tartottam a cserét a memóriakártyákkal meg ilyenekkel együtt.

A következő alkalomra megpróbálok bérelni egy víz alatti tokot.

Retró fotótúra a ház körül egy Ljubitellel

Teljesen kimaradt az életemből a filmes fotográfia, annak minden szépségével és bosszúságával. Hétvégén viszont Nyékládházán rátaláltam erre a fiatalnak nem mondható Ljubitel-re, amivel még édesapám fotózott gyerekkorában. Nagyjából 40 éve nem volt használva a gép, ennek megfelelően volt poros, a távmérő és a fókusz gyűrű is rozsdásan forgott körbe.



A hangulata viszont teljesen magával ragadó. A fenti tüköraknán? belenézve tényleg egy másik világot láthatunk. Rögtön megértettem mi hajtotta ~140 éven át a fotósokat, mikor az ilyen és  hasonló gépeken keresztül feltalálták a szakmát.

Csináltam pár képet, hátha vissza lehet adni az élményt, de a végeredmény csak megközelíti amit valójában látni lehet vele.

Flickr-en van 14-5 darab még ha megtetszett: erre tessék. (a képek NikonD300+Nikon35mm1.8DX-el készültek)

Gép, test, tartás

Ha valakinek az enyémhez hasonlóan aktívan fog telni a nyara, ebből az infógrafikából tanulva legalább a derákfájdalmakat elkerülheti:

a BBC News oldalán találtam
(aktívabb nyarat választók ide kattintsanak, ez a link nekik lesz hasznos)

Az ülés mellett a másik jellemző nyári tevékenység a fényképezőgépezés, amit szintén lehet szabályosan csinálni - megkímélve magunkat rengeteg fájdalomtól és bemozdult képtől; meg lehet szabálytalanul is, dacolva a csukló-alkar-váll-ujjfájdalmakkal.

Gondoltam rá, hogy csinálok egy pár képet McNally mintára, de egyszerűbb a már meglévőket alapul véve tanulni a helyes tartást, és akkor nekem sem kell a fürdőszoba tükörben pózolnom.

Itt a link hogyan csinálja McNally és ez tényleg jó is és hasznos. Érdemes követni. Balszemeseknek.

Viszont egy dologgal kiegészíteném, amit én szeretek máshogy csinálni:

See and download the full gallery on posterous

Hüvelykujjal a gépvázat támasztani alulról, a maradék néggyel (kettővel is elég) pedig az objektívet. Szerintem ez a módszer adja a legstabilabb tartást. Csak az ujjvégek érintkeznek a vassal, a rendszer súlypontja pedig áttevődik az alkarba/csuklóba, ami függőlegesen áll, az ujjak pedig nem tudnak remegni a gép súlya alatt.  Ezzel megkerültünk két tipikus problémaforrást: a oldalra álló kart, és a remegős tenyeret/ujjakat. A légzéstechnika mellett talán ez a legjobb VR amit használhatunk.

Lélegzetvételre ügyelni olyasmi, mint a sportlövészeknél: kilégzés, 1-2, lövés.

Klasszikus tévhit, mindenki azt hiszi minél erősebben szorítja az objetkívet, annál stabilabban is tartja, pedig éppen ellenkezőleg történik. Minél görcsösebben kapaszkodsz a gépbe, annál nagyobb az esély rá, hogy mindkét kezed remegése átadódik.

A másik nagy előnye, hogy bármilyen obit a nagylátótól a 70-200 2.8-ig ki lehet vele tartani kényelmesen és stabilan. McNally-féle módszerrel a teléket elég nehézkes megmarkolni még nekem is (nagy a tenyerem meg hosszúak az ujjaim).

 Ha bárki tud hatékony távolkeleti módszereket ezen kívül, nyitott vagyok minden újra.

 Addigis kellemes fényképezőgépfogdosást a nyárra mindenkinek!

Posted via email from a látványpék

Vizuális kommunikáció államvizsga tétel - WAT?

Két rövid idézetre szeretném csak megszakítani az egyhetes csend-fogadalmam:

“A fotó szemiotikailag denotáló és konnotáló kódok egysége.” - WAT?

“A fénykép olyan szövegtípus, amelynek nincs nyelvtani rendszere és sajátos szókincse, jellegére nézve konnotatív és ikonikus, tartalma mindig kontextualizálható.” -WAT?

Ez a két mondat ebben a formában egy tankönyből való. Valami hihetetlenül művelt kommunikáció professzor agyszüleményei lehetnek, aki miután ezeket kitalálta, visszaolvasás nélkül küldte a nyomdába. Már talán rég meg is bánta, mi pedig még mindig tanuljuk.

Államvizsga -> Jun. 29

Az államvizsgáig nem nagyon jön új tartalom ide se és sehova se. Aztán diplomás munkanélküliként térek vissza. Napnyugta felől. (Vagy az napkelte volt?)

Fotóművészet - Kreativitás - Sajtófotó, ámen

A felvételi utolsó fordulójában kellett beszélni az előző kör anyagáról, meg a portfoliónak összerakott korábbi munkákról. Azt már írtam az előző bejegyzésben (vagy tumblr-en), hogy a hat tagú zsűriben volt jó zsaru meg rossz zsaru, akik szereptől függően bólogattak mindenre amit mondtam, vagy próbálták az ellenkezőjét bizonyítani (ez ugye a felvételi része: meg tudom-e védeni a fotóimat, gondolatokat stb. Jó volt.), viszont még mindig úgy gondolom hogy hülyeségeket beszéltem a zsűri előtt.

A saját anyagokkal kapcsolatban nem volt nagy gond. Elég szolidan tudtam érvelni, viszont a leadott képeim kapcsán óhatatlanul szóba került a sajtófotó. Mivel ez döntően művészeti képzés, nem is biztos hogy teljesen összeegyeztethető a sajtós/dokumentarista szemlélettel, amit szeretek. Erre ment rá a bizottság is.

Erre is készültem nagyjából, de nem éreztem túl megalapozottnak a mondanivalóm. Amellett próbáltam érvelni, hogy a napi sajtóban is az egyedit keresik, ezáltal pedig megnő a művészet/művészi látásmód szerepe is. Itt rontottam el, mert nem művészetet kellett volna mondani, hanem kreativitást.

Seeking to present familiar subjects in a new way, some news photography today comes close to being art, capturing a viewer’s eye — even challenging the viewer — with imaginative compositions.

New York Times Lensblog

Persze, kreativitás eddig is kellett a sajtófotóhoz is. Ugyanolyan nehéz egy képben válaszolni a Mikor, Hol, Ki, Mit, Miért kérdésekre, mint egy 12-16 képes sorozatban képről képre újat mondani. Valahogy mégis más.

Ott vannak a steril, szabályos MTI képek és ott állnak velük szemben a portálok/lapok saját galériái, ahova az olvasók a kreatív, egyedi, látványos képekért fognak visszatérni. Nem lehet azt mondani egy ilyen galériára hogy művészfotók, mert még mindig a sajtóban vagyunk. A  fotóművész és a fotóriporter viszont hasonlóan dolgozik ebben az esetben. Képileg és a munkafolyamat szempontjából is elmosódik a határ a kettő közt (pláne ha azt vesszük, hogy sajtófotók esetében is előfordul hogy a fotós instrukciókat ad az alanyának a jobb kép érdekében). A legtöbb fotóriporter akit megismertem (én is) mégis óczkodik a művész/művészet szavaktól.

Ha az előző bekezdéssel sikerült mindenkit összezavarnom, akkor nagyjából értitek is mi a problémám.

Kreatív a fotóművész (, a fotóriporter) és ugyanúgy rá lehet húzni a művész jelzőt arra aki kreatív. Mégis kell hogy legyen valami különbség a kettő közt. Ezen agyaltam tegnap hajnalban vagy két órán keresztül, miközben bóklásztam a városban.

Olyasmire jutottam, hogy van a művész, aki sálat hord télen-nyáron, meg napszemüveget éjjel-nappal. Elképzelésekhez/ideákhoz ragaszkodik, ami még akkor is kötöttséget jelent, ha ezeket az elveket nem szorítja szűkebb korlátok közé. Nem határidőben gondolkodik, nem lehet neki megmagyarázni ha valamit rosszul csinál (vagy csak máshogy is csinálhatna) satöbbi.

És van a kreatív, aki abban más, hogy szabad. Képes alkalmazkodni, megújulni, valós igényeket kiszolgálni.

Ezt kellett volna elmondanom a szóbelin és akkor nagyjából meg is elégedtem volna magammal.

There.
-

A szóbelin mindezeket Benkő Imre - Szürke fények c. könyvével próbáltam alátámasztani. Ő az aki ezt a látásmódot lassan 40 éve képviseli a sajtófotóban (és akire kb. Istenként nézek fel, ugye). Nem lehet a képeire egyértelműen azt mondani, hogy művész - vagy sajtófotók lennének, mert egyszerre mindkettő. Ha a fentebb idézett NYTimes cikket nem csak pár nappal a felvételi után olvasom, valószínűleg bátrabban érveltem volna az itt leírtak mellett, így szerintem elég gyengére sikerült. Ennyi. Meglátjuk.