"Amúgy ki válaszolt, amikor Scootert kezdtem fütyülni a cellában?"
Nagyon vicces az a házibuli, ami ezzel mondattal ér véget valamikor másnap.
Mondjátok meg a véleményem a Fuji Xpro1-ről
Bő háromnegyed órát sétálgattam ma a Fuji Xpro1 cserélhető objektíves csúcskompaktjával, de nem tudom, hogy csalódtam-e benne vagy lenyűgözött. Valószínűleg mindkettő.
A gép felépítésével nincs gond. A váz igényes fekete, könnyű, ott tapad, ahol kell. Az objektívvel együtt (35mm 1.4) jó a súlyeloszlása, kézre áll. A gombok ott vannak rajta, ahova nyúlna értük az ember. Minden fontos funkció külön gombról, azonnal elérhető. A záridő tárcsával változtatható, a rekesz meg az objektív gyűrűjét tekergetve. Nagyon menő érzés nyomkodni. Tényleg az.
8-900 ezer forint a gép, ha két objektívet veszünk hozzá (35mm1.4 és 18mm1.8). Ha csak egyet választunk, 700e körül lesz, akkor a 18mm-t érdemes az ~1.5 szorzó miatt. Ez sok pénz egy hobbigépért, az Xpro1 pedig hobbigép. Sajnos.
Mikor elvittem sétálni, otthagytam cserébe a D700-at, 24-70 2.8-al, ami kedvező csillagállás esetén nem sokkal kerül többe a 3 objektívvel szerelt Xpro1-nél. Abban a tudatban hagytam ott, hogy ez a kompakt gép képes kiváltani a csúcskategóriás Nikonom legalább néhány funkcióját. Mint kiderült, nem képes.
Kis túlzással ugyanúgy viselkedik az Xpro1-is, mint a legtöbb kompakt. Távolról sem olyan reszponzív a gép, mint amit ennyi pénzért el lehetne várni. Elveszti a pillanatiságát a fotózás. Nincs az, hogy lenyomod a gombot és akkor elkészül a kép, és már látod is, hanem megnyomod a gombot, visszatér készenléti állapotból (ha előtte 1-2 percig nem használtad), fókuszál, aztán kattint, aztán megint nyomsz egy gombot, vársz, és megjelenik a kép.
Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy:
*klikk*, Na, NAA, *katt*Ilyet se láttatok még géptesztben leírva, mi? A Na, és a NAA nagyjából annyi idő, amíg végignézed a keresőben, hogy elmúlt a pillanat, amit el akartál kapni. Erre nem lesz jó az Xpro1, és szerintem ezen a gyakorlás sem segít. A képek visszanézése ugyanilyen lomha. (aztán persze lehet, hogy csak hozzászoktam, hogy a felsőkategóriás dslr-ek mennyire gyorsak)
A másik zavaró dolog az EVF működése volt, ami exponálás előtt egy pillanatra felvillantja a kész képet, meg a mért értéknek megfelelő expót. Ezt én fölösleges villogásnak értékeltem, de ízlés dolga. A tesztpartnernek bejött.Az AF viszonylag kis százalékban volt pontatlan, de akkor nagyon. Néha minden ok nélkül kiugrott végtelenbe a fókusz exponáláskor, ez elég zavaró lehet, ha valóban ilyen gyakran csinálja. Amúgy a fókusz gyorsasága és pontossága nagyjából azt a szintet hozza, amit egy 150-200ezres optikától várni lehet. Korrekt.
Így ért véget a rövid próbálgatás. Aztán jött komoly meglepetés: A képminőség elég durván jó. A rawból konvertált jpg, simán hozza közel azt a szintet, amit a Nikonom is. És ez elég nagy szó. A képekből egyáltalán nem egy kompakt gép szokott mélysége, jóhátezcsakkompaktgép képminősége köszön vissza, hanem teljesen profi végeredmény. Éles, szép képek. Szépen mosott élességen kívüli tartomány (nice bokeh!), minden ami kell.
Tényleg, basszus, ragozhatnám napestig, de olyan a végeredmény, amit az árkategória DSLR-jei hoznak. Nagy kár, hogy az árkategória DSLR-jei ugyanezt megbízhatóbban hozzák.
És akkor itt jön a kérdés, hogy ajánlanám-e, és ha igen, akkor kinek? Mindenképp ajánlanám annak, aki nem riport / esemény / hír témákban gondolkodik, feleslegesnek tartja anagygépet cipelni, de kompromisszumok nélküli képminőséget akar viszontlátni a képein. És erre van is elég pénze.
H viszont józanul végiggondolom, eltekintek tőle, hogy mennyire hangulatos a nyakamban lógó Xpro1, akkor egy dslr egy fényerős fix objektívvel még mindig jobb ár/érték, és méretben sem sokkal nagyobb, és később jobban bővíthető, és, és és.Amúgy, a 4-6oson lehellótouristoztak, amikor lógott a nyakamban a gép, és a belváros összes turistacsalogatója odajött, hogy hellomibensegíthetesetleg.
Meg hát ezek nem igazi tesztfotók, ez nem is volt célom vele. Csak sétáltam vele egy kört a legnagyobb nyári kánikulában.
Negyven éves a vietnami háború legsokkolóbb fotója. Mit szól hozzá ma a képen szereplő meztelen lány?
*spoiler: a lány túlélte, felnőtt, és szoros barátságot ápol a fotóssal, aki a képet készítette.*Június 8-án Phuc, a képen középen látható kilenc éves lány, bombázásra ébredt falujuk templomában, ahova napokkal korábban húzódtak be családjával a harcok elől. A lány beszámolója szerint a tűz pillanatok alatt mindent ellepett körülöttük, karján a ruha szinte azonnal lángra lobbant és leégett, mielőtt akár levehette volna.
Az AP fotóriportere, Nick Ut, egy csapat sajtóssal a falu mellől fotózta a bombázást, mikor a gomolygó füstből feléjük szaladt a fiatal lány és családja. A fotósok közül egyedül Nicknek volt film a gépében, az akkor 21 éves fotós úgy készítette az első képeket, hogy fel sem fogta, mit is lát valójában maga körül. (Nick egyébként 16 éves kora óta fotózta a harcokat)
'Túl forró, túl forró' - kiabálták a gyerekek, mikor elérték a fotósokat, akik a döbbenettől mozdulni sem bírtak. Felocsúdva a sokkból néhányan megpróbálták vízzel locsolni a gyerekeket, hogy valamit segítsenek rajtuk. Egy-két képnél Nick sem bírt többet fotózni, néhány pillanatra teljesen lefagyott és zokogni kezdett.
Phuc testének harminc százalékán szenvedett harmadfokú égési sérüléseket, nagymamája kezében kisöccse teljesen összeégett, belehalt sérüléseibe. A lány elájult fájdalmaitól, Nick felkapta és egy amerikai kórházba vitte, ezzel valószínűleg megmentette az életét.
A képek kidolgozása után Nick biztos volt benne, hogy a fotóit nem adhatják ki, és az átélt borzalmak képe feleslegesen született meg. A meztelen lány, az összeégett test és a kétségbeesett kiáltások akkoriban túl erősnek számítottak külön-külön is egy fotón a megjelenéshez, még a háborús tudósításokban sem köszöntek vissza ennyire erőteljesen a harcok borzalmai.
1972-ben már az AP nemrég elhunyt legendája, Horst Faas volt a szerkesztő vietnamban, aki felismerve a rendkívüli fotó erejét, komoly harcot vívott az ügynökséggel a képek közléséért.Végül Horst nyert, és a kép bejárta az egész világot, megváltoztatta a közbeszéd irányát a háborúról.
A fotó, a képen látható jelenet annyira új és megdöbbentő volt, hogy többen nem is akarták elhinni, hogy az valódi. Nixon elnök is kételkedett a felvétel eredetiségében, mikor vezérkari főnökével tárgyalt a képről a Fehér Házban.
Soha nem látott médiafelhajtás követte a publikációt. A 'napalmos lány' a háború után a média áldozataként is évekig szenvedett. Újságírók követték minden lépését, míg a Vietnamban hatalomra került kommunista rezsim fel nem ismerte a lány szerepét a térség helyzetének kommunikációjában, és el nem kezdték saját céljaikra használni. A lányt évekre eltüntették a nyilvánosság elől, interjút csak szigorúan ellenőrzött körülmények közt adhatott, de ez legalább viszonylagos nyugalmat jelentett a felépüléshez.
13 hónapig volt kórházban Phuc, addig nem is látta a róla készült fotót, ami közben Pulitzer-díjat nyert és megkerülhetetlen témává vált a vietnami háborúról szóló vitákban.
Ma a fotó A Pulitzer-alapítvány múzeumában van kiállítva, azzal a Leica kamerával együtt, amit Nick Vietnamban használt.Phuc a szűnni nemakaró hírverésnek köszönhette, hogy néhány évvel később sikerült kijutnia Vietnamból. 1982-ben Németországban gyógykezelték, majd Kubába élt egy ideig. 1992-ben nászútjára indult férjével Moszkvába, de Kanadában az átszállás közben megszöktek és Torontóban telepedtek le.
Szabadulása után először Nicket kereste fel Amerikában, a fotós segítségével adta ki első könyvét, melyben arról ír, hogyan változtatta meg életét a fotó.
Bármennyire is furcsa kimondani, de a fotó jelentett kiutat a lánynak egy életnyi szenvedésből. Ami történt, a képektől függetlenül megtörtént, de a kép segített neki felépülni, feldolgozni a vele történteket, és végül elmenekülni egy elnyomó rendszer alól.
Phuc ma, negyven évvel később, ENSZ követként tart előadásokat világszerte, büszkén tartja a kezében a fotót, ami talán nem csak az ő életét változtatta meg, hanem - kis túlzással - egy kor gondolkodásmódját is.
Phuc történetéről sokkal részletesebben az MSNBC két bejegyzésében olvashattok:
Vietnam's 'napalm girl' comes to terms with iconic photo
Forty years lates, 'Napalm Girl' speaks in O.C.
Isten óvja a királynőt! - a három órás portréfotózásoktól
Cecile Beaton volt az első igazán meghatározó fotós a királyi család életében. A királynőt először 16 évesen fotózta (akkor még nem volt királynő), és már akkor dicsérte a hosszúra nyúló fotózások során tanúsított végtelen türelmét. A fotózás húsz percig tartott volna, de a kép végül három óra állítgatás után készült el.
A királynő személyes kérésére Beaton fotózta a koronázási ceremóniáját és ott volt Károly herceg bölcsőjénél is. Negyven évig volt a királyi család fotósa, naplót vezetett az udvarnál eltöltött évei alatt, amiben részletesen beszámol a királyi család mindennapjairól, a udvari bulik hangulatáról, ilyenek. Letölthető a hatszáz oldalas napló scribd-ről.
 |
| Kiadásra engedélyezett fotók II. Erzsébetről (Cecile Beaton, 1942) |
Beaton-t Fülöp herceg fotós barátja (Stirling Henry Nahum) követte a sorban, de ő a történelemkönyvek szerint nem hagyott mély nyomot a királyi család vizuális kultúrájában. A Barum-nak becézett fotós idején is többször Beaton-t hívta vissza Erzsébet, hogy ő örökítse meg a fontosabb eseményeket.
Udvari fotósok jöttek, mentek (Dorothy Wilding, Yousuf Karsh, Piettro Annigoni, és még páran, az eheti HVG-ben olvashattok róluk), a következő akit kiemelnék a kanadai Chris Levine volt, aki a különleges, holografikus portrét készítette 2004-ben. Nem is igazán a technika az érdekes, hanem hogy egészen extrém módon, csukott szemmel ábrázolja II. Erzsébetet.
 |
| 2004-es brit lapok címlapjai Chris Levine fotójával |
A fotózás kilenc másodperces etapokban zajlott, Chris pedig megvárta, míg két képsorozat között megpihen a királynő, és akkor készítette a képet, ami a 'Lét könnyűsége' nevet kapta.
Annie szabadtéri portrét akart készíteni egy skóciai helyszínen, mert szerinte az amerikaiak csak valamilyen jellegzetesen angol tájon tudják elképzelni a királynőt, amint birtokát járja. A választás nem nyerte el az udvar tetszését (nyilván skócia miatt).
A következő variáció egy lovagló portré lett volna, amin a királynő a Windsori kastély körüli birtokán lovagol. Pár nap múlva egy telefont kapott Annie, hogy pontosítsák a fotózás részleteit, miszerint minden oké, kivéve a szabadtéri helyszínt, a lovat, a lovaglóruhát és tulajdonképpen a fotó a Buckingham-palotában fog készülni, máshol nem.
A fotózásról a BBC vágott össze egy dokumentumfilmet, amiben ezután a beszélgetés után egy olyan vágás következett, ahol a királynő mogorván elhagyja a termet. A valóságban ez nem történt meg, a felvétel egy korábbi alkalommal készült (...) Mikor ez a ferdítés kiderült, majdnem a teljes stábot kirúgták a köztévétől, akinek köze volt a filmhez.
 |
| A királynőt ehhez a fotóhoz beltéren fotózták, és mögé vágták be a tájat |
A következő variáció egy lovagló portré lett volna, amin a királynő a Windsori kastély körüli birtokán lovagol. Pár nap múlva egy telefont kapott Annie, hogy pontosítsák a fotózás részleteit, miszerint minden oké, kivéve a szabadtéri helyszínt, a lovat, a lovaglóruhát és tulajdonképpen a fotó a Buckingham-palotában fog készülni, máshol nem.
Annie még ekkor sem adta fel, hogy a királynő emberibb oldalát próbálja majd megmutatni. A fotózáson megkérte a királynőt, hogy vegye le a tiaráját, hogy 'kevésbé legyen előkelő' a képen, mire II. Erzsébet csak annyit kérdezett vissza, hogy 'kevésbé előkelő? szerinted mit csinálunk itt?'
Egy teljes ígykészült videó a fotózásról (meg Annie visszamelékezse a Vanity Fair oldalán). Nagyon tanulságos Annie-t nézni munka közben. Lehet belőle tanulni, csak ajánlani tudom:
A fotózásról a BBC vágott össze egy dokumentumfilmet, amiben ezután a beszélgetés után egy olyan vágás következett, ahol a királynő mogorván elhagyja a termet. A valóságban ez nem történt meg, a felvétel egy korábbi alkalommal készült (...) Mikor ez a ferdítés kiderült, majdnem a teljes stábot kirúgták a köztévétől, akinek köze volt a filmhez.
Annie négy fotója végül 25 perc alatt készült a királynőről. A képek valójában több részletből összevágott fotók, külön befotózott háttérrel és külön fotózott berendezési tárgyakkal. Annie ezzel a technikával Cecile Beaton hagyományait szerette volna megidézni, Beaton ugyanis mindig maga rendezte be a királyi portrék háttereit, az utolsó virágszálakig.
Így lett a királynő emberi oldalából ez:
Így lett a királynő emberi oldalából ez:
Miért ne ragasszunk hülye matricákat a kamerára?
.JPG)
Völgyi Attila csak egy dolgot hagyott ki a camera tape-ről szóló bejegyzéséből: Hol lehet itthon kapni?
Régóta akarok venni, de mindig olyan misztikusan beszélnek róla, mintha valami titkos feketepiacon lehetne kapni, pult alól, bemondva a titkos jelszót a kínainak.
Nekem amúgy ez az egy matrica van a gépemen. Akkor ragasztottam fel, amikor elkezdtem dolgozni, és azóta reménykedek, hogy nem fog sose lekopni.
Két dologból jó:
- Kombinálva a rendkívül előnyös külsőmmel simán néznek eltévedt iskolásfiúnak, és nem tartanak zavaró tényezőnek. Békén hagynak.
- Odajönnek és megkérdezik, hogy 'há-há, mi az a 'T' betű a kamera alján?' és akkor mindig eljátszhatom az ezerszer ismételt párbeszédet, ami egy magabiztos, de kedves mosollyal folytatódik, hogy 'régen raktam oda, de már kezd lekopni'. - És akkor bólogatunk. Ilyen 'tudd, hogy értsd' helyzet.
Két eltűnt Kodak kamera átírhatná a hegymászás történelmét
 |
| flickr.com/carlos pascual piazza |
Mallory holttestét 1999-ben találta meg egy expedíció, alig hatszáz méterre a csúcstól, de a holttest helyzetéből nem lehetett megállapítani, lefelé vagy felfelé tartott-e. Mallory mászótársának holtteste a mai napig nem került elő, de több hegymászó is tudni véli, merre találhatnák meg, ha az időjárás ismét a száraz '99-eshez hasonlítana, és felszínre kerülne a holttest a hó alól.
Sikeres próbálkozásuk egyetlen hiteles bizonyítéka az általuk készített fotó lenne.
Irvine és Mallory egy-egy Kodak 'Vest Pocket' zsebkamerát vittek magukkal a hegyre, de egyik gép sem került eddig elő. 1999 után két expedíció is indult az elveszett kamerák felkutatására, melyek során megtalálták a két mászó utolsó táborát is, de a kamerákat ott sem találták. Feltehetően mindkét gép Irvine-nál volt, mivel utuk szinte minden egyéb kiegészítője jó állapotban került elő Mallory holttestéről, vagy a táborukból.
A Kodak Vest Pocket kamerái egyébként az első világháború tájékán kerültek forgalomba, egyszerű felépítésük, alacsony áruk és kis méretük miatt katonák is előszeretettel vitték magukkal őket. A fémből és bőrből készült váz túlélhette volna a hegyet, ahogy a benne lévő film is.A száraz, oxigénben szegény levegő ideális körülményeket teremt a filmek tárolásához, elképzelhető lenne, hogy ha megtalálják valamelyik gépet, kellő körültekintés mellett megmenthetőek lennének a filmek. A (néhai) Kodak cég szakértői részletes útmutatót készítettek a keresésben részt vevő hegymászóknak, arra az esetre, ha megtalálnák odafenn valamelyik elveszett kamerát.
Amíg viszont nem kerülnek elő a fényképes bizonyítékok, Edmund Hillary és Tenzing Norgay marad az első páros, aki felért az Everest csúcsára, és vissza is tért onnan. A LIFE magazin oldalán az évforduló alkalmából át lehet lapozni a júlus 13-án megjelent lapszámot, ami elsőként számolt be képekkel az expedícióról.
 |
| Summitting Everest: Nothing like the first time @ LIFE.com |
Szolgálni vagy kiszolgálni - melyiket csinálja ma a háborús fotós?
Memorial Day alkalmából a magunkfajták tarthatnak csendes megemlékezést a háborúkban dolgozó fotóriporterekről, akik a második világháború óta ugyanúgy részeivé váltak a konfliktusoknak, mint a harcokat vívó katonák.
Egy-egy fotóst kiemelni közülük nem érdemes, mindannyiukat felsorolni pedig lehetetlen lenne. Voltak akik meghaltak, súlyosan megsérültek, vannak köztük veteránok és valódi legendák is. Egy nagyon egyszerű mondattal be lehet mutatni a háborús fotósokat, akik szembe futnak a konfliktusokkal, mikor mindenki más menekül előlük: biztosan van valami kattanásuk.
Változtatni dolgokon, tájékoztatni, megmutatni, mi történik valahol a világ másik végén, megőrizni a történelemnek olyan pillanatokat, amiket évtizedek múltán felelevenítve átgondolhatók az akkori hibák. - Ezeket a kattanásokat szokták emlegetni ilyenkor.
Ilyen elhivatottság nélkül biztos nem viszi vásárra a bőrét egyik fotós sem, az emberi oldal tehát kipipálva. A képek utóélete viszont ennél sokkal összetettebb.
A háborús fotók a tájékoztatás mellett a kezdetek óta a háborús propaganda eszközei is, a szabad tájékoztatás és a korlátok közé szorított sajtós munka közti arány ma jócskán az utóbbi felé tolódik.
Ha végignézünk egy fotósorozatot bármelyik aktuális konfliktusról, mindig jusson eszünkbe, hogy a képek jó eséllyel nem lehetnének a monitoron, ha a fotós nem az őt vendégül látó hadsereg szabályait betartva, ellenőrzött körülmények között készíti és adja ki a képeket. Amik utána ennek megfelelően tükrözik a valóság egy szeletét.
Sőt, olyan egészen furcsa esetek is előfordulnak, mint amikor kiderül, hogy a fenti, romantikus kattanásokat magáénak valló VII. ügynökség szállítja a stock fotókat a világ két legnagyobb fegyvergyártó cégének is.
Egy-egy fotóst kiemelni közülük nem érdemes, mindannyiukat felsorolni pedig lehetetlen lenne. Voltak akik meghaltak, súlyosan megsérültek, vannak köztük veteránok és valódi legendák is. Egy nagyon egyszerű mondattal be lehet mutatni a háborús fotósokat, akik szembe futnak a konfliktusokkal, mikor mindenki más menekül előlük: biztosan van valami kattanásuk.
Változtatni dolgokon, tájékoztatni, megmutatni, mi történik valahol a világ másik végén, megőrizni a történelemnek olyan pillanatokat, amiket évtizedek múltán felelevenítve átgondolhatók az akkori hibák. - Ezeket a kattanásokat szokták emlegetni ilyenkor.
Ilyen elhivatottság nélkül biztos nem viszi vásárra a bőrét egyik fotós sem, az emberi oldal tehát kipipálva. A képek utóélete viszont ennél sokkal összetettebb.
A háborús fotók a tájékoztatás mellett a kezdetek óta a háborús propaganda eszközei is, a szabad tájékoztatás és a korlátok közé szorított sajtós munka közti arány ma jócskán az utóbbi felé tolódik.
Ha végignézünk egy fotósorozatot bármelyik aktuális konfliktusról, mindig jusson eszünkbe, hogy a képek jó eséllyel nem lehetnének a monitoron, ha a fotós nem az őt vendégül látó hadsereg szabályait betartva, ellenőrzött körülmények között készíti és adja ki a képeket. Amik utána ennek megfelelően tükrözik a valóság egy szeletét.
Sőt, olyan egészen furcsa esetek is előfordulnak, mint amikor kiderül, hogy a fenti, romantikus kattanásokat magáénak valló VII. ügynökség szállítja a stock fotókat a világ két legnagyobb fegyvergyártó cégének is.
"Ha a képeid nem elég jók, nem vagy elég közel" - de Capa nem ezt mondta
 |
| Robert Capa - Fotó: Cornell Capa - Magnum |
Viszont Capa nem ezt mondta. Legalábbis létezik egy kibővített verziója az idézetnek, ami szintén Capától származik. A Magnum oldalán a hosszú idézetet használják az ügynökség bemutatkozó szövegében, míg a közismert idézet csak Capa profil oldalán olvasható.
Lehet, hogy ez csak nekem nem tűnt fel eddig, de így hangzik az eredeti:
"If your pictures aren't good enough you may be too close rather than not close enough,”
Vagyis, ha a képeid nem elég jók, akkor lehet, hogy túl közel vagy, nem pedig elég közel. Így azért összetettebb a mondanivaló, mint amit a butított verzió tanít - és nem csak azért, mert több van benne egy tagmondattal.
De mire gondolt Capa, amikor azt mondta, hogy túl közel? - Ebben a formájában az idézet sokkal jobban megállja a helyét a mai viszonyok között, amikor a képes történetek egyre személyesebbek, a hírfotók sokkal erősebben építenek érzelmekre és látványra, amikor munka során gyakran alakítjuk is (így vagy úgy) a körülöttünk zajló eseményeket. Ennek a változásnak volt az egyik úttörője a Magnum, ehhez az új úthoz fogalmazta meg intelmét alapítóként Capa.
A közelmenés (így szép szóval) addig jó, amíg nem ragadjuk ki a témát a kontextusából, nem megyünk annyira közel, hogy ne vegyük észre a nagy képet egy-egy sztori mögött, vagy akár azt, hogy amit csinálunk már inkább kiszolgál valamint, mint bemutat. Nem szabad annyira közel menni, hogy érzelmek vagy személyes kapcsolatok (vagy csak maga a téma) túlságosan befolyásolják a munkát, torzítsák a képeket.
A jó anyag akkor lesz jó, ha a képeken az látszik, hogy a fotós ott volt fejben is, nem csak a helyszínen - ilyesmire gondolt Capa.
*amúgy, megpróbálok majd jobban utánajárni, melyik idézetet mikor és miért mondta Capa, honnan ered a rövid, meg ilyenek. hamarosan
Lehet, hogy ez csak nekem nem tűnt fel eddig, de így hangzik az eredeti:
"If your pictures aren't good enough you may be too close rather than not close enough,”
Vagyis, ha a képeid nem elég jók, akkor lehet, hogy túl közel vagy, nem pedig elég közel. Így azért összetettebb a mondanivaló, mint amit a butított verzió tanít - és nem csak azért, mert több van benne egy tagmondattal.
De mire gondolt Capa, amikor azt mondta, hogy túl közel? - Ebben a formájában az idézet sokkal jobban megállja a helyét a mai viszonyok között, amikor a képes történetek egyre személyesebbek, a hírfotók sokkal erősebben építenek érzelmekre és látványra, amikor munka során gyakran alakítjuk is (így vagy úgy) a körülöttünk zajló eseményeket. Ennek a változásnak volt az egyik úttörője a Magnum, ehhez az új úthoz fogalmazta meg intelmét alapítóként Capa.
A közelmenés (így szép szóval) addig jó, amíg nem ragadjuk ki a témát a kontextusából, nem megyünk annyira közel, hogy ne vegyük észre a nagy képet egy-egy sztori mögött, vagy akár azt, hogy amit csinálunk már inkább kiszolgál valamint, mint bemutat. Nem szabad annyira közel menni, hogy érzelmek vagy személyes kapcsolatok (vagy csak maga a téma) túlságosan befolyásolják a munkát, torzítsák a képeket.
A jó anyag akkor lesz jó, ha a képeken az látszik, hogy a fotós ott volt fejben is, nem csak a helyszínen - ilyesmire gondolt Capa.
*amúgy, megpróbálok majd jobban utánajárni, melyik idézetet mikor és miért mondta Capa, honnan ered a rövid, meg ilyenek. hamarosan
Elárverezték a leghíresebb Capa-fotót
.jpg)
A fotó a partraszálláskor készült sorozat legismertebb kockája (volt róla két éve egy ígykészült bejegyzés, itt a blogon), a Robert Capa hagyatékát kezelő ICP felajánlásából került árverésre, a befolyó összegből a Líbiában tavaly elhunyt fotóriporter, Anton Hammerl családját támogatják majd. Az adománygyűjtést az Antonnal együtt dolgozó riporterek indították, akik eddig saját képeik eladásával próbáltak pénzt gyűjteni a családnak.
(Ugyanígy gyűjtöttek pénzt tavaly a szintén Líbiában elhunyt Tim Hetheringtonnak és Chris Hondrosnak is.)
És miért pont ez a fotó? A Capa-archívum kurátora szerint Robert-és Cornell Capa mindig is nagylelkűek voltak fotóikkal, gyakran ajándékozták el őket ismerősöknek, barátoknak. Capa 1944-es fotója legalább annyira szól saját (a riporter) bátorságáról, mint a történelemformáló eseményről, amit megörökít. Emlékeztet rá mindenkit, hogy a képeken keresztül megismert történelem árát gyakran a fotókat készítő riporterek fizetik meg.
További érdekességek a Lightboxon és a Friends of Anton kezdeményezés oldalán.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)