iPhone-nal videózol, buzi-e vagy?
Szeretnék pár dolgot megcáfolni és megerősíteni.
1. Nem vagyok!
2. Ennek ellenére sosem éreztem ennyire erős és fontos eszköznek az iPhone(4)(s)-t.
A cél az volt, hogy minden ünnepi rendezvényről készüljön azonnal, egy néhány másodperces hangulatjelentés, ami használható a percről percre tudósításhoz illusztrációnak. Egy kép videó a tömegről, rendkívüli eseményekről, satöbbi.
Gondoltam majd fotózás közben előkapom egyszer-egyszer a telefont, felveszem azt a négy jelenetet, amiből összejön a harminc másodperces hangulatjelentés, aztán fotózok tovább.
Ez az, ami a gyakorlatban nem működik.
Videós előképzettségemről annyit érdemes tudni, hogy még egy családi videót sem raktam össze soha. Egy nappal korábban kipróbáltam egyszer a szerkesztőségben, hogy hogyan fogok felvenni, meg egyáltalán, mit lehet rögzíteni, ééés nagyjából ennyi.
Nehezítő körülmény volt, hogy az összes ünnepi rendezvényről kellett videó, így amikor három helyszínen egy időben történtek dolgok, nagyjából 5-10 perc jutott egy eseményre, aztán rohantam a következőre.
Megkockáztatom, hogy egy egyszerűbb helyzetben jobban működik egymás mellett a kettő. Legközelebb.
Az odáig oké, hogy az ember eldönti fejben, hogy mit akar megmutatni. Ez a napi rutinból adja magát.
A kézremegés az első probléma. Nem vagyok remegős kezű, a kamera viszont baromi érzékeny, még oszlopnak támasztva is elég látványosan remeg, sajnos. Akciójeleneteknél lehet, hogy annyira nem lesz feltűnő, de állóképnél meg svenkelve az. Nagyon az.
Viszont még így is ezekre a legalkalmasabb.A remegés nagyon leszűkíti a mozgásteret, ez komoly technikai korlát, amit le kell nyelni.
A videó összerakása, feliratozása és feltöltése pofonegyszerű. Az iMovie egy hihetetlenül erős alkalmazás. Nagyjából 3-5 percig tartott egy-egy videó összerakása, !séta közben egyik helyszínről a másikra. Ennyi idő alatt a memóriakártyáról nem töltök a laptopon át képeket a szerkrendszerbe.
Bármennyire is egyszerűnek tűnik felvenni pár rövid snittet, ez elég komolyan a fotós munka rovására megy. Ott kell lennie a telefonnak is a kézben; nem mindegy, hogy milyen hangok szólnak a háttérben a jelenet alatt; hirtelen nehéz váltani egyik eszközről a másikra, mert teljesen máshogy kell a témához közelíteni az egyik és a másik géppel (és nem csak technikai értelemben, meg a látószög miatt).
Itt is lehet rontani, a hibát pedig ugyanolyan nehéz korrigálni, mint egy elszalasztott képnél. Meglök valaki, belekiabálnak, belemászik valaki a képbe és lehet is újrakezdeni a felvételt. Megint várni egy jó jelenetre, tovább keresni. Satöbbi.
Nem lehet csak úgy zsebre vágni egyik eszközt sem, mert a munka minden eleme folyamatos odafigyelést igényel. Még feltöltés közben is figyelni kell a csíkot, hogy nem szakad-e meg a kapcsolat, rendben felért-e az anyag, ilyenek. (ugyanez a fotók esetében is. Ha fotózni kell, akkor csak a téma van, és nincs más a világon körülötted.)
Most akkor fotó vagy videó? Kezdjek el feltölteni? Szerkesszem? Vágjak? Várjak, mert történhet valami? Küldjem a képet? - ezt az öt kérdést tettem fel magamnak egyszerre, minden pillanatban, és nem mondom, hogy mindig jól döntöttem. Hihetetlenül komplex feladat, de igazi kihívás, és ez tetszik.
Első tapasztalatnak felbecsülhetetlen volt a tegnapi. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire erős eszköznek tartom ma az iPhone-t.
-
Zászlótűzés a volt MTV székháznál: Egy jelenet, ami jó, persze megvan képben is, de így, hogy végig látod a botladozást, hallod mögötte az erőteljes hangokat, szerintem hatásosabb, mint egy fotó. (jó, itt utólag jól elbasztam a feliratok helyét, ez korrigálható. :P)
A Jobbik a Deák téren:
Lengyel ünneplők a várban:
Tisztában vagyok vele, hogy nem ezekkel és ilyen anyagokkal lehet/fogok a jövőben minőségiújságírás díjakat nyerni. Ezek a technikák a minél gyorsabb multimédijás beszámoló elkészítésére szolgálnak, ezen az eszközök fejlődése sem fog nagyban változtatni még egy jódarabig. Amikor viszont kattintásokban kifejezhető olvasói igény van rá, hogy azonnal képet és videót tudjunk mutatni valamiről, akkor ez > bármi más, ami jelenleg elérhető az internetekre dolgozó szalagmunkás számára.
Minden, ami Steve Jobs - egy ikonikus képben
STEVE JOBS AT HOME — “This was a very typical time. I was single. All you needed was a cup of tea, a light, and your stereo, you know, and that’s what I had.” —Steve Jobs
A Time oldalán mesél a fotós Steve Jobsról, a képekből pedig kiderül, hogy közeli barátok voltak: Steve karrierjének minden nagyobb pillanatánál ott volt Diana is egy fényképezőgéppel (aki egyébként húsz éven keresztül a TIME Fehér házi fotósa volt). Nagyszerű minden kép a sorozatban.
Mi újat hoz a 4Gs iphone kamera fronton?
Ron Garan a fotós bloggernauta
Azt hiszem Ron az első, aki ilyen alaposan és szépen végigfotózott mindent odafent. Nikon gépekkel dolgozott, nem úgy mint a régi űrhajósok a Hasselbladokkal, erről régebben írtam már.
Visszaérkezés előtt még írt egy bejegyzést az élményeiről erre a blogra, érdemes elolvasni.
...majd ha objektívek potyognak az égből
Ilyen világot élünk. Canon objektívek csak úgy potyognak az égből. A ház tulajdonosai szerint a becsapódás idején nem láttak repülőgépet az égen, mindenesetre a helyi rendőrség a gyári szám alapján próbálja beazonosítani a tulajdonost.
Elkezdődött az őszi ülésszak, újra lehet tarkókat fotózni
Fotó: Túry Gergely / HVG-NagyításÚgy tűnik, nem változik az új parlamenti gyakorlat, miszerint a fotósok már csak az országgyűlés felső, emeleti páholyából dolgozhatnak, ha úgy van (tegyük hozzá: szó sem volt változtatásról, csak a mai nappal ismét látványosan demonstrálták a helyzet szomorú komolytalanságát a megjelent képek).
Miért rossz? - Több dolog:
Teljesen kiöli az életet a parlamenti tudósításokból. Felülről tarkókat lehet fotózni, őszülő fejeket, hátakat. Izgalmas. Bár a japánoknál állítólag van ilyen tarkófétis pornó.
A felülről fotózott ember nem szép látvány. A felülről fotózott ember negatív hangulati többletet (jajj.) kap. Erre már akkor rájöttek, amikor a film-és fotós szakma hajnalán először játszottak kamerákkal az operatőrök.
Csak nézzétek végig az indexes percről percre tudósítást, vagy az origost, vagy a miénket.
Tudat alatt nem társítunk semmi jót egy olyan emberhez, akire fentről nézünk le, akinek a feje búbját látjuk, akinek nem nézhetünk a szemébe a megszokott nézőpontunkból. Ez csak tovább növeli a távolságot választó és képviselő között.
Az új helyzettel a politikusok ráadásul duplán állnak sorba a pofonért, hiszen ha már jó kép nem készül róluk (az előbb említett értelemben), legalább a papírjaikba is belepillanthat bárki. Kikerülnek a másnapra szánt bejelentéseik, a kihúzott törvénytervezeteik, az átsatírozott szövegeik. (Mondjuk nem lepődnék meg, ha holnaptól mindenki csak letisztázott szöveget vinne magával az emelvényre. Gyanítom, hogy nem lesz örömünk sokáig csemegézni a hasonló lapok tartalmán)
Mit veszítünk ezzel?
Kényszerhelyzet ez, ami nem jó sem a sajtónak, sem a politikusoknak, sem az olvasónak, sem a történelemnek. Valamit mindenki veszít rajta, én a legjobban azt sajnálom, hogy nem ismerheti meg az olvasó a politikus emberi oldalát.
Az ilyen galériákat bukjuk, ami hatalmas veszteség, úgy szakmailag, mint emberileg. Ha húsz év múlva majd visszanézzük a most készült képeket, nem fogunk ilyeneket találni, és ki tudja, talán jövőhéten maradunk le egy olyan pillanatról, mint amilyen ez volt '88-ban.
Ha ez így marad, nem láthatjuk többé rendesen nevetni, bosszankodni, gondolataikba merülni, szemöldököt, homlokot ráncolni a kedves (vagy a legjobban utált) képviselőinket. Megszűnnek embernek lenni. Csak őszülő, érdektelen fejbúbok lesznek, akik kurvára senkit nem érdekelnek.
Négy éves ma a kedvenc kis képügynökségem
A NOOR anyagoknál érzem mindig az ún. kalapács effektet - amikor úgy nézel végig egy képsorozatot, hogy minden kocka után egy súlyos, ajtódöngető kalapácsütést vélsz hallani. Minél hangosabban, annál ütősebb a cucc.
Én is köszönöm
Azt pláne nem, hogy egy két kredites, szabadon választható "Fotó" tantárgynak köszönhetem majd, hogy három éve a fotós szakmán kívül semmi mást nem tudnék elképzelni magamnak.
Fotózni szerettem előtte is, meg kattintgattam is, sokat, de a szerelem a negyedik félévben kezdődött, a BKF-en. Pedig igazán nem sok mindent tanultunk ott: képeket nézegettünk heti egyszer, másfél órában. Mégis, azt hiszem mindent, amit ma szeretek fotózásban, és az emberekben akik művelik, ott értettem meg.
A félév végére gyűlt bennem össze annyi bátorság, hogy a nyárra jelentkezzek a tanárnál gyakornoknak a HVG fotórovatához. A tanárnál, akiről csak annyit tudtam, hogy Bánkuti Andrásnak hívják, mindig nagy fotóstáskával jár, mellesleg talán valami köze van a MUOSZ fotó-szakosztályhoz, és a HVG fotórovatához is. - Szerénysége ennyit árult el a diákok felé.
Talán az unokáimnak is mesélni fogom a történetet, mikor Marcival ketten aláírtuk a papírokat a HVG-nél az első napon, Andrásnak pedig csak annyi volt a kérdése, hogy van-e nálunk fényképezőgép, és már küldött is minket a Duna-partra, ahol épp a holokauszt emlékműnél tüntettek. - Innentől pedig 1-re csökkent a lehetséges karrier-opciók száma.
Kép képet, hónap hónapot, év évet követett, én pedig a főiskola mellett ottragadtam a fotórovatnál, amikor csak tudtam. Hogy mekkora emberek között is, arra csak az elmúlt néhány hónapban kezdtem rájönni, mióta nem csak tanulóként, hanem kollégaként próbálok felnőni a szinte elérhetetlen, félisteni szintre. (a félisten jelző pedig egyáltalán nem túlzás, legalábbis magamnak mindig ezt mondogatom, amikor megpróbálom elképzelni a helyzetet)
Amikor egy délután csörög a telefonom, és egy idősebb fotóriporter kérdezi tőlem - kicsit elcsukló hangon - hogy úgy hallotta, elmegy a Bánkutya a HVG-től, és hogy ez biztos nem igaz; amikor a Szigeten a hajnali buli közepén kijózanít valakit, mikor megtudja ugyanezt, nos, akkor értettem meg igazán, hogy egy olyan emberrel dolgozhatok együtt, aki azzá tette a szakmát, amiért ma mindannyian benne élünk.
Bánkuti leckéi egy egész generációnyi fiatal fotóst indítottak útnak, és még biztosan sokszor ennyinek lesz példaképe András.
Én csak ennyit tudok köszönni neki. Mindent.
Fotós szuperhősök a 40-es évekből, és amiért őket is magyaroknak köszönhetjük
Az 1940-es évek elején, az egyre jobban elmérgesedő második világháború idejében járunk, alig néhány évvel azután, hogy Robert Capa megrengette a világot a spanyol polgárháborúról készült képeivel, aztán leiskolázott mindenkit a Capa képekkel.
Ő volt az az ember, aki igazi rocksztár szintre emelte a szakmát, annyira, hogy a haditudósító/fotóriporterek életét a képregényírók - rajtuk keresztül pedig a propaganda által megszólított fiatalok - az itt látható fotós képregények mintájára képzelték el. (és valljuk be, ez nem állt messze a valóságtól. Minden nap fotózunk lángoló repülőgépek ablakán kihajolva!)
1935-ben jelent meg a Kodak az első, otthon is egyszerűen hívható filmmel (igen, ez volt a Kodachrome), aztán a negyvenes évek elején a Kodacolorral. Ebben az időben vált tömegsporttá, bárki által elérhető önkifejezési móddá a fotózás. Ezekben az években jelenhettek meg azok az emberek, akik a mai napig sírnak, amiért bárkinek lehet fényképezőgépe.
Szóval fotózni a negyvenes évek óta igazán menő. És ezt képregények is bizonyítják.





